John Szarkowski (1925–2007) nagy hatású kurátor, kritikus, fotótörténész volt, 1962 és 1991 között a New York-i Museum of Modern Art fotográfiai részlegének vezetőjeként tevékenykedett. Az egyik első kiállítás, amit az ő idején csináltak, az akkor még szinte teljesen ismeretlen Jacques Henri Lartigue (1894–1986) amatőr fotográfus képeit mutatta be. Szarkowski egy esszét is írt Lartigue fotóihoz, amely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogyan látjuk ma a francia művész képeit.

John Szarkowski: Jacques Henri Lartigue fotográfiái

Egy régi fényképnek könnyebb érdekesnek lennie, mint egy újnak. Saját korunk idejének és helyének életét tisztán megmutatni éles érzékelést követel meg, minthogy a szemünk hozzászokott a mindennapi csodákhoz. De úgy tűnik, hogy egy régi albumban lévő képeknek elég, ha éles a fókuszuk és jól kidolgozottak, annak érdekében, hogy feltárják az elmúlt idő érzetét és szellemét.
Az idő az őszinte fényképnek dolgozik, és ötven éven belül egy banális nyomot gyakran egy megindító emlékké formál, a nosztalgia enyhe poetikusságával megédesítve. Jacques Henri Lartigue fotográfiái azonban egy más eset: itt egy letűnt világ igéző bája talán elrejti a művek mélyebb szépségét. Ezek a képek egy géniusz megfigyelései: frissek a felfogásukat, költőiek az érzékelésüket tekintve, és rajzosak a kivitelezésben.
Lartigue 1896-ban [1894-ben – a ford.] született Párizshoz közel, egy invenciózus, sikeres, divatos francia családba. Az apja, Henri, bankár; a nagyapja, Alfred (akit Delacour-nak hívtak), az egysínű vasút egyik feltalálója és drámaíró volt; a testvére, Maurice, vitorlázó repülőgépeket, 1908-ban pedig már motorral felszerelt aeroplánokat tervezett és épített. Jacques leleményessége a szemében volt. A saját visszaemlékezése szerint, úgy tűnik, hogy ötévesen fedezte fel a modern fotográfiát, fényképezőgép nélkül:
„A nyári vakáció idején túl fiatal voltam, hogy csatlakozzak a bátyám és a barátai játékához – én voltam a »megfigyelőjük«… Zsonglőrködtek, kézen álltak vagy automobil-versenyeket tartottak, ládákra szerelt kerekekkel.
Csak megfigyelő voltam, de titokban, mélyen magamban, nagyszerű felfedezést tettem! Az által, hogy kinyitottam és becsuktam a szememet egy »bizonyos módon«, megtaláltam a módját, hogy megörökítsem az összes képet, amely tetszett! Néha, az értékes kollekciómba való új kép hozzáadásának készítésekor, a testvérem rám nézett, és hirtelen megkérdezte, mi bánt, hogy nyársat nyelve állok ott, mint egy félkegyelmű.
Ez egy emberfeletti találmány volt! Mindent elkaptam! A színeket! A hangokat, a dolgok valódi mértékét!…”
A következő évben Lartigue elkészítette első fényképeit, egy zsámolyon állva, hogy lássa a nagy méretű, háromlábú gép üvegét. De a tárgynak mozdulatlannak kellett lennie, amíg a lencséről levette a fedőt. „…Akkor hogy lehet feltartóztatni a biciklifutamokat? Az ugróversenyeket; a kis hajóversenyeinket a folyón, és mindazon találmányt, amely nap mint nap a szemünk előtt bukkan fel?” A következő karácsonykor Lartigue megkapta az új kézi fényképezőgépét, gyors záridővel. Ez volt a „képek csapdája”, amelyről tudta, hogy szüksége van rá.
Tízéves kora előtt Lartigue olyan képeket csinált, amelyek egy generációval később, ma, a legjobb kis formátumú gép alkalmazásával készített, lenyűgöző munkának tűnik.
Lehetetlen azt hinni, hogy a gyerek munkájának vizuális karaktere – a figyelemre méltó közvetlenségével és gazdagságával – a formális értékekkel való tudatos törődés eredménye lehet. Valószínűbb, hogy egy olyan magabiztosan radikális munka, mint ez, csak egy igazi primitív által valósulhatott meg: aki a hagyomány vagy a médium ismert jellegzetességei iránti kötelezettség érzete nélkül tevékenykedett. Talán csak egy nagyon tehetséges gyerek, magára hagyva az eszközeivel, csinálhatta ezeket a képeket fél évszázaddal ezelőtt.
Egy ilyen művésznek nincs szüksége tradícióra vagy gyakorlásra, de nagy szüksége van motivációra és tehetségre. A gyerek Lartigue-ot a körülötte lévő világ intenzív szeretete motiválta. Szerette a szép nőket, az elegáns kosztümöket,az autókat, a repülőket, a sebességet és a játékot. Még fiatalabban a képzeletbeli sivatagról készített (benne oroszlánnal, pálmafával és nappal) pasztellrajzait részesítette előnyben; de hamar elkezdték jobban érdekelni a „szép, excentrikus és nagyon elegáns nők…hintókban vagy szépen csillogó automobilokban…ezek a nők voltak, egy kicsit rejtélyesek, csinosak és egy kicsit ijesztőek, akiket délben megközelítettem a Bois de Boulogne-én”.
És nemes egyszerűséggel, a gyerek szerette a látás fizikai aktusát. Mintha Lartigue látta volna meg elsőként mozgásban az élet múló kapcsolatait. Korábban a fotográfia csak egy dolgot látott egyszerre; az egyszeri tény megelőzte a kapcsolatot. De amit Lartigue keresett, az maga az átmeneti kép volt.
Látta a pillanatnyi, a soha meg nem ismételhető képet, amelyet az egymást fedő rétegek véletlenei és a kép szélei által félbeszakított formák hoztak létre. Ez a modern fotográfiai látásmód lényege: nem tárgyakat, hanem azok projektált képét látni.

Érezte az aktív jelentőségét – és energiáját – a kép korlátozó szélének, és a képeit nagy merészséggel készítette el.

Lartigue munkájának ezek a vizuális jellemzői nem az ő találmánya, és csak részben az ő felfedezése. Ezek alapvetőek a fényképezőgép médiuma számára, és növekvő gyakorisággal láthatóak a tizenkilencedik század során. De ami a fényképezőgép egy véletlenszerű tendenciája volt, Lartigue munkájában a látás koherens módjává válik – egy újfajta tisztasággá.
Ha Lartigue munkáinak grafikus minősége Degas, Toulouse-Lautrec és mások képeit sugalmazza, ez talán azért van, mert ezek a művészek érzékenyek voltak az új képre – bizonyosan nem azért, mert egy tízéves a festőktől vagy japán printekből tanult.
A látásának pusztán formai aspektusai mögött Lartigue egy újféle tárgyat talált. Észrevette a pillanatot, amikor az emberi kapcsolatok múlandóan feltárták magukat. Lartigue emberei tudatában vannak egymásnak, és érezzük, hogy tudjuk a gondolataikat.

Talán senki nem vette komolyan a fiút és a gépét: több száz fénykép közül egyet sem találni, amely tudatos és kiszámított pózolásról árulkodna. A fotográfus talán láthatatlan volt, és mint fotográfus volt az, mivel a fényképezőgép ezekben a napokban általában nem volt gyerekjáték.
Sokszor, mint a lírikus költők esetében, a kreativitás produktív évei túl hamar véget érnek. A fotográfust csak az élet iránti étvágy tartja meg; a médium egyszerűen csak közvetítő. Amint a fotográfus észlelése bizonytalan, kis vigasz van a mesterség tiszta örömeiben.
Az első világháború idejére Lartigue fő érdeklődési területe már a festészet volt, amit az Académie Julianon tanult. A húszas évek eleje utáni fényképei a megfigyelést illetően kevésbé intenzívek. A két világháború között Lartigue elsősorban festőként állított ki, a legfontosabb tárlata 1939-ben volt a Galerie Charpentier-ben, egy hónappal a háború kitörése előtt. Lartigue ma Párizsban és Opióban, Grasse mellett él és fest.
Lartigue fotográfiáinak ereje és szabadsága az élet, és nem a fotográfia iránti elköteleződésből születtek. A médium iránti megértése, noha intenzív és biztos, de nem átfogó és kifinomult. Az övé a szeretet és a géniusz eredménye volt, nem zavartatva esztétikai elméletek vagy professzionális ambíciók által. Az ilyen tisztán motivált munka olyan hirtelen abbamaradhat, amilyen megmagyarázhatatlanul elkezdődött. A Museum of Modern Art gyűjteményének negyvenkét fényképe közül csak három származik az első világháború utáni évekből. De az évtizedben, amely megelőzte a saját húszas éveit, Lartigue egy változó világ szemébe nézett, és amit ott látott, a látás prófétai frissességével örökítette meg.

1963. május
John Szarkowski

Bár Szarkowski csak Lartigue korai, fekete-fehér képeit állította ki – és később ezek a fényképek kerültek be a fotótörténeti munkákba –, a művész életében a színek is fontos szerepet játszottak. „Az élet és a szín számomra elválaszthatatlanok egymástól” – mondta Lartigue, akinek színes képei 2019. június 7. és szeptember 1. között a Capa Központban megrendezett Lartigue – Life in Color című kiállításon láthatóak.

Forrás:
John Szarkowski: The Photographs of Jacques Henri Lartigue. New York, MoMA, 1963 | Fordította: Gáspár Balázs