A tizenegy európai ország tizenegy fotográfiai intézménye együttműködéseként megvalósuló European Photography Platform Futures projektjének egyik fő célja feltörekvő tehetségek felfedezése és a nemzetközi fotográfiai életbe, különös tekintettel a műtárgypiacra való bevezetése. A platform partnereként a Capa Központ a Budapest Portfolio Review 2019 keretében választott ki öt fiatal alkotót, akik csoportos bemutatkozáson vehetnek részt az idei Unseen Amsterdamon. Ismerd meg a Capa Központ idei Futures-tehetségeit, akiket a fotográfiához fűződő viszonyukról, munkájukról, jövőbeli terveikről kérdeztünk!

Ádám Anna

Ádám Anna (1983) képzőművész, színházi alkotó. 2016-ban végzett Franciaországban az École nationale supérieure d’arts de Paris-Cergy kortárs művészeti egyetemen. 2014-ben társalapítója volt a párizsi székhelyű Gray Box társulatnak, melynek keretén belül olyan interdiszciplináris művészeti projekteket és előadásokat csinál, melyek a legkülönfélébb technikákkal és médiumokkal operálva beemelik a vizuális művészetek eszköztárát és formanyelvét a színházi térbe, illetve a színházat a kiállítótérbe. Fotót, rajzot, installációt, ruhát, performanszot és koreográfiát ötvöző interdiszciplináris és helyspecifikus munkái kortárs társadalmi jelenségekre reflektálnak. A nemi szerepekhez, vallási erkölcshagyományokhoz, konvenciókhoz és normákhoz kapcsolható egyéni és társadalmi elvárásokat feminista és queer perspektívából vizsgálja, fontos szerepet kap munkáiban az intimitás, identitás és szexualitás kérdése is. Fotósként a fénykép performatív, koreográfiai és installatív lehetőségeit kutatja fotóobjekteken, fotó-show-kon, hímzett és varrt fotók animálásán keresztül. 2013 és 2015 között a párizsi Palais de Tokyo-ban és Musée Georges Pompidou-ban vett részt képzőművészek és performanszművészek munkáinak kivitelezésében, elsősorban performerként. Kiállításaival, előadásaival, workshopjaival és rendhagyó művészettörténeti fitneszkurzusaival 2014 óta rendszeresen találkozhatunk képzőművészeti és előadóművészeti intézményekben egyaránt (Modern Art Museum of Yerevan, National Museum of History of Immigration, Galérie YGREC – ENSAPC, Dorothy’s Gallery, E-Werk Kulturzentrum, Théâtre de la Maison d’Europe et d’Orient). 2019 októberétől a bécsi Képzőművészeti Akadémia és a franciaországi Université d’Artois egyetem hallgatóinak tart szemináriumot a színház és a képzőművészet kapcsolatáról.

Mikor és hogyan találkoztál először a fotográfiával? Miért és hogyan vált fontossá számodra?

Nem tartom magam fotósnak, azt hiszem, talán leginkább mixernek, aki különféle médiumokat keverve összművészeti koktélokat hoz létre színházban vagy kiállítótérben. Így nekem a fotó sosem vált fontosabbá, mint bármelyik más művészeti ág, egyike azoknak az eszközöknek, amiket legtöbbször egymással kombinálva használok: rajz és fotó vagy textil és fotó, például. Fontosnak persze fontos, mert elengedhetetlen, szerintem valamilyen formában ma mindegyik alkotó használja a fotót, ha másra nem is, legalább dokumentációra vagy „jegyzetelésre”. Én is így vagyok ezzel.

Miként látod a fotográfiához fűződő viszonyodat, hogyan használod ezt a médiumot?

A fotóhoz fűződő viszonyom eléggé átlagos, sőt, mivel nem szoktam a vacsorámat lefotózni, sem a barátaimmal pózolni, ezért mondhatni, ritkábban használom, mint bármelyik Z generációs selfie queen. Leginkább „fotó alapú” munkákat készítek, zineket, kollázsokat, rajzokat (Album of Lost Loves, 2019), tárgyakat, installációkat (No hook ups, only serious, 2018) talált vagy általam készített fényképekből. Használom az előadásaimban díszletként vagy jelmezre applikálva (sorry not sorry, 2018 és Mapping Memories, 2014), a performanszaimnak van, hogy fotósorozat a kifutása (My Genesis Story, 2018), ritkábban, de előfordul, hogy önmagában sorozat lesz belőle (UTOPIA/DYSTOPIA, 2017). Van egy Nikon FM2-m, ezt még az egyetem alatt vettem, azóta fotózok kizárólag filmre. Amikor dolgozom, nagyon lassú és megfontolt vagyok, általában egy beállításról csak egy darab képet készítek, aztán az vagy összejön, vagy nem. Ha nem, az sem baj.

Milyen kérdések foglalkoztatnak leginkább általában, és hogyan reflektálsz ezekre a munkáidban?

Az utóbbi 4–5 évben nemi szerepeket, társadalmi normákat, erkölcsi hagyományokat vizsgáltam feminista és queer perspektívából, fontos szerepet kapott a munkámban az intimitás, identitás és szexualitás kérdése. Az emberi kapcsolatokra és kapcsolódási minőségekre fókuszáltam, a szerelem, kötődés, magány és társkeresés kérdéseit igyekeztem kontextualizálni és társadalmi, politikai környezetben értelmezni. Úgy érzem, a sorry not sorry (2018) című előadásommal zártam le ezt a periódust, ebben a darabban ugyan még jelen van a normativitás és elfogadás kérdése, de a kutatási témámnak ez már nem tárgya, hanem csak egy szegmense.

Hogyan látod a fotográfia jelenlegi helyzetét, illetve jövőjét?

Nem igazán vagyok képben ebben a kérdésben, nem tudom mit válaszoljak… De van egy sejtésem arról, hogy hazai viszonylatban körülbelül ugyanaz lehet a helyzet, mint bármelyik más művészeti ágnál: fantasztikus alkotók vannak, szuper kezdeményezések és izgalmas projektek, csak forrás hiányában ezeknek a nagy része nem valósul meg, vagy nem úgy, ahogy meg lett álmodva. De, remélem, tévedek!

Min dolgozol most, mik a terveid a közeljövőben?

Bár azt hiszem, lapoztam a nemi szerepeket, konvenciókat és sztereotípiákat illetően, a társadalmi és politikai kérdésektől mégsem távolodtam el teljesen. Következő előadásomban a klímaváltozásnak a szociálpszichológiai következményeit fogom vizsgálni, tehát a környezetnek az emberre és az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatását mikro- és mezzoszinten. A darabnak az UTOPIA/DYSTOPIA (2017) című fotósorozatom a kiindulópontja, és ugyan még nem tudom, pontosan milyen formában, de a fotó egészen biztosan szerves része lesz az előadásnak. Egy francia klímakutató központtal fogok együttműködni, a próbafolyamatot januárban kezdjük, és 2020 októberére tervezem a premiert.

Válogatás Ádám Anna képeiből

A Capa Központ másik négy 2019-es Futures-tehetsége:
Bilak Krystyna
Geibl Kata
Kocsi Olga
Koleszár Adél