A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben figyelmét felkeltő művészeti inspirációs forrást.

A kultúra emlékei, koroktól és helyszínektől függetlenül, vagy fontos helyszínek koroktól és kultúráktól függetlenül, számomra leginkább egy szövedékhez hasonlóan jelennek meg a képzeletemben. Mondjuk egy keresztirányú szál egyik végén egy vizigót királyi épületet látok a hajnali párában egy mára teljesen lakatlan vidéken, a másik végén pedig egy Olafur Eliasson ködszobrot Berlin belvárosában. A hosszanti szál egyik oldalán pedig mondjuk egy szikla áll az Atlanti-óceán partján, ahonnan már látszik a horizonton a föld görbülete, a másik oldalán pedig egy több mint húsz év óta fülemben ragadt hangemlék visszhangzik, amikor a Campo de Fiorin a piac zárásakor a kardhal megmaradt csontját belehajítják a kukásautó nagy fémputtonyába. A szövet jellegénél fogva rengeteg szálból áll, és természetéből adódóan ne is kiterítve képzeljük el, hanem jól összegyűrve, amikor változatos véletlenszerűséggel találkozhatnak a szövet legtávolabbi pontjai egymással.

Ezek természetesen nem a szó szoros értelmében vett inspirációk. Vagy legalábbis nem nevezném őket annak. Sőt annak idején a BASIC projektben manifesztálódott is a véleményem arról a típusú művészetről, mely saját magából táplálkozik. Mindemellett nagyon szívesen raktározom és rendszerezem az emlékezetemben azokat a pillanatokat, melyek valamilyen társművészettel való találkozás véletlen emlékremixéből maradnak fenn vagy íródnak újra a szubjektív memóriámban. Egymás mellé kerülhet egy hang a Fire Orchestra vagy Paal Nilssen Love koncertjéből a Dollár papa gyermekei vagy Valcz Péter egy-egy előadásának mozdulatával. Vagy egymás mellé kerülhet Mihály valamelyik mondata – miközben Ervin után kajtat Folignóban – egy hűvösen nedves illattal, melyhez hasonlót csak egy középkori városka szigeteletlen épületei közé szorult lépcsőn sétálva, vagy az Északi-tenger partján épült kortárs meditációs megfigyelőépületben üldögélve érezhetünk.

Hasonló rétegződések felhasználásával néha megpróbálkozom egy-egy munka erejéig. Illetve, arra is volt már példa, hogy egy felszín alatt lévő emlék csak jóval a munka után lépett elő, és ezzel teljesen átértelmezte az addig végzett munkát.

Egy finnországi ösztöndíj során egy ártatlan játékkal kezdődött a történet. Akkor is a széllel szerettem volna dolgozni, de a szél valahogy nem jött. Már napok óta vártam, napok óta kísérleteztem, de egyre makacsabb volt a szélcsend, amikor rájöttem, hogy mindez bizonyára azért történik így, mert a szélcsenddel kell elkezdenem dolgozni. Egy nyári zivatar után kisütött a nap, éles fények jöttek a pára felszáradása után, és a levegő meg sem mozdult. Semmilyen irányban. Így ezzel a felejthetetlen időjárási együttállással kezdtem játszani. Az volt a terv, hogy a kezemben tartott szék ülőkéjére felteszek egy zacskót, és ezzel a kis installációval át kell jutnom a tisztás túloldalára úgy, hogy közben nem esik le a zacskó a székről. Mivel meg sem mozdult a levegő, könnyűnek tűnt a feladat. De mégsem sikerült azonnal. Egy testetlen zacskót a legkisebb légáramlat is felkap a sima ülőkéről, és már repül is. Talán szél sem kell hozzá, mert az én mozgásom is kelt annyi örvényt, hogy meginduljon. Nagyon óvatosnak kellett lennem, nagyon lassan mozoghattam csak a székkel a kezemben, és a légzésemre is figyelnem kellett. Kétszer leesett a zacskó ahogy a fák szélárnyékából kiértem, viszont harmadszorra sikerült vele átérnem a tisztás túloldalára. Beléptem a szemközti kert kis kőkapuján, és letettem a széket úgy, hogy rajta volt zacskó. Sikerült. Ebben meg is nyugodtam, majd jóval azután, hogy befejeztem a játékot elkezdett előtolakodni egy emlék. Tarkovszkíj Nosztalgia című filmjében van egy jelent, amikor a főhős azt a feladatot tűzi ki magának, hogy egy égő gyertyával át kell jutnia a leeresztett medence túlsó partjához úgy, hogy közben a gyertya nem alszik el. Emlékezetes jelenet a filmből, aki látta, soha nem felejti el. A helyszín is varázslatos, a toszkánai Bagno Vignoni főterén vették fel a jelenetet. Amikor én ott jártam, nem volt leeresztve a víz a medencéből, és a jelenetben látható misztikus ködök sem gomolyogtak a házak között, de a tér az egyszerű hétköznapi napfényben is varázslatos volt. Ez a helyszín is a fent említett szövetem egy fontos csomópontja.

De a finnországi játék sok évvel a városka meglátogatása után történt. És még több évvel a film megnézése után. A filmjelenet és az én játékom közötti kísérteties azonosságra viszont csak akkor döbbentem rá, amikor hazaérkezve előkerestem a YouTube-on az eredeti filmrészletet. Tarkovszkíj történetében is háromszor próbálkozik a főhős, kétszer elalszik a gyertya a kezében, nekem is kétszer esett le a zacskó a székről, majd mindketten kétszer térünk vissza a kiindulóponthoz és kezdjük újból a próbálkozást. És harmadszorra sikerül. A próbálkozások szinkronitását az is bizonyítja, hogy az én felvételeim hossza és a filmbéli jelenet hossza tökéletesen megegyezik. A munkám kiállítási verziójában ezt azzal próbáltam egyértelművé tenni, hogy az én videóm alá az eredeti film hangját húztam be a videófelvétel neszei mellé.

A játékhoz egy kis anekdota: Tarkovszkíj gyertyás jelenetében a főszereplőt ugyanaz az Oleg Jankovszkij alakítja, aki Enyedi Ildikó Az én XX. századom című filmjének is férfi főszereplője.

Egy másik alkalommal sokkal tervezettebb módon idéződött meg egy szintén fontos csomópontot jelentő film kulcsjelenete. Jean-Luc Godard emblematikus filmjéről van szó, melyben Nana a zenegépből szóló dalra táncol egy biliárdasztal körül.

Ezt a jelenetet fotóztam újra 2011-ben, és egy mondattal egészítettem ki, ami arról szól, hogy alig kell száz év ahhoz, hogy senki se legyen itt a földön azok közül, akik most élünk. A munka említésének külön aktualitást ad, hogy a filmben Nanát alakító Anna Karina (Godard első felesége) pár héttel ezelőtt halt meg. Nagyon gyorsan lepereg az a száz év. Godard neve a Képzelt teremtési tornában is felbukkan, de ott csak egy gondolat gazdájaként. A legélményszerűbb formája a zenei idézet beemelésének egy projektbe, ha valódi kollaboráció formájában tud megvalósulni a hang- és képanyag előállítása.

Kevésbé hangsúlyosan, de zenei rétegek két másik videóban is tartalomformáló szerepet kaptak. A klasszikus művek felhasználása esetében egészen más motivációja van a választásnak, de ezeknél a munkáknál sem csak a kísérőzene funkcióját töltik be a hangsávok.

És nézzünk arra is egy példát, amikor az inspirációs folyamatnak a fordítottja történik. Derült égből villámcsapásként ért az élmény, amikor egy kedves ismerősöm unszolására lementem a Blaha Lujza téri metróperonra és a saját, húsz évvel ezelőtti munkáimat láttam viszont. Pontosabban nem a saját képeimet, hanem egy azzal megszólalásig hasonló fotósorozatot egy fehérneműforgalmazó cég divatkampányának részeként.
Érdekes érzés, érdekes tapasztalat!

Nagyon érdekes a Facebook-hozzászólásokat is olvasni a témában. A Sloggy cinikus kommentje és a művészkollégák támogató bejegyzései mintha két párhuzamos valóságból érkeznének.
A történetnek számomra az volt a legnagyobb tanulsága, hogy egy ilyen történetnek nincsen, és nem is lehet tanulsága.