Koronczi Endre: Művészeti inspirációk

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben figyelmét felkeltő művészeti inspirációs forrást.

A kultúra emlékei, koroktól és helyszínektől függetlenül, vagy fontos helyszínek koroktól és kultúráktól függetlenül, számomra leginkább egy szövedékhez hasonlóan jelennek meg a képzeletemben. Mondjuk egy keresztirányú szál egyik végén egy vizigót királyi épületet látok a hajnali párában egy mára teljesen lakatlan vidéken, a másik végén pedig egy Olafur Eliasson ködszobrot Berlin belvárosában. A hosszanti szál egyik oldalán pedig mondjuk egy szikla áll az Atlanti-óceán partján, ahonnan már látszik a horizonton a föld görbülete, a másik oldalán pedig egy több mint húsz év óta fülemben ragadt hangemlék visszhangzik, amikor a Campo de Fiorin a piac zárásakor a kardhal megmaradt csontját belehajítják a kukásautó nagy fémputtonyába. A szövet jellegénél fogva rengeteg szálból áll, és természetéből adódóan ne is kiterítve képzeljük el, hanem jól összegyűrve, amikor változatos véletlenszerűséggel találkozhatnak a szövet legtávolabbi pontjai egymással.

Ezek természetesen nem a szó szoros értelmében vett inspirációk. Vagy legalábbis nem nevezném őket annak. Sőt annak idején a BASIC projektben manifesztálódott is a véleményem arról a típusú művészetről, mely saját magából táplálkozik. Mindemellett nagyon szívesen raktározom és rendszerezem az emlékezetemben azokat a pillanatokat, melyek valamilyen társművészettel való találkozás véletlen emlékremixéből maradnak fenn vagy íródnak újra a szubjektív memóriámban. Egymás mellé kerülhet egy hang a Fire Orchestra vagy Paal Nilssen Love koncertjéből a Dollár papa gyermekei vagy Valcz Péter egy-egy előadásának mozdulatával. Vagy egymás mellé kerülhet Mihály valamelyik mondata – miközben Ervin után kajtat Folignóban – egy hűvösen nedves illattal, melyhez hasonlót csak egy középkori városka szigeteletlen épületei közé szorult lépcsőn sétálva, vagy az Északi-tenger partján épült kortárs meditációs megfigyelőépületben üldögélve érezhetünk.

Hasonló rétegződések felhasználásával néha megpróbálkozom egy-egy munka erejéig. Illetve, arra is volt már példa, hogy egy felszín alatt lévő emlék csak jóval a munka után lépett elő, és ezzel teljesen átértelmezte az addig végzett munkát.

Egy finnországi ösztöndíj során egy ártatlan játékkal kezdődött a történet. Akkor is a széllel szerettem volna dolgozni, de a szél valahogy nem jött. Már napok óta vártam, napok óta kísérleteztem, de egyre makacsabb volt a szélcsend, amikor rájöttem, hogy mindez bizonyára azért történik így, mert a szélcsenddel kell elkezdenem dolgozni. Egy nyári zivatar után kisütött a nap, éles fények jöttek a pára felszáradása után, és a levegő meg sem mozdult. Semmilyen irányban. Így ezzel a felejthetetlen időjárási együttállással kezdtem játszani. Az volt a terv, hogy a kezemben tartott szék ülőkéjére felteszek egy zacskót, és ezzel a kis installációval át kell jutnom a tisztás túloldalára úgy, hogy közben nem esik le a zacskó a székről. Mivel meg sem mozdult a levegő, könnyűnek tűnt a feladat. De mégsem sikerült azonnal. Egy testetlen zacskót a legkisebb légáramlat is felkap a sima ülőkéről, és már repül is. Talán szél sem kell hozzá, mert az én mozgásom is kelt annyi örvényt, hogy meginduljon. Nagyon óvatosnak kellett lennem, nagyon lassan mozoghattam csak a székkel a kezemben, és a légzésemre is figyelnem kellett. Kétszer leesett a zacskó ahogy a fák szélárnyékából kiértem, viszont harmadszorra sikerült vele átérnem a tisztás túloldalára. Beléptem a szemközti kert kis kőkapuján, és letettem a széket úgy, hogy rajta volt zacskó. Sikerült. Ebben meg is nyugodtam, majd jóval azután, hogy befejeztem a játékot elkezdett előtolakodni egy emlék. Tarkovszkíj Nosztalgia című filmjében van egy jelent, amikor a főhős azt a feladatot tűzi ki magának, hogy egy égő gyertyával át kell jutnia a leeresztett medence túlsó partjához úgy, hogy közben a gyertya nem alszik el. Emlékezetes jelenet a filmből, aki látta, soha nem felejti el. A helyszín is varázslatos, a toszkánai Bagno Vignoni főterén vették fel a jelenetet. Amikor én ott jártam, nem volt leeresztve a víz a medencéből, és a jelenetben látható misztikus ködök sem gomolyogtak a házak között, de a tér az egyszerű hétköznapi napfényben is varázslatos volt. Ez a helyszín is a fent említett szövetem egy fontos csomópontja.

De a finnországi játék sok évvel a városka meglátogatása után történt. És még több évvel a film megnézése után. A filmjelenet és az én játékom közötti kísérteties azonosságra viszont csak akkor döbbentem rá, amikor hazaérkezve előkerestem a YouTube-on az eredeti filmrészletet. Tarkovszkíj történetében is háromszor próbálkozik a főhős, kétszer elalszik a gyertya a kezében, nekem is kétszer esett le a zacskó a székről, majd mindketten kétszer térünk vissza a kiindulóponthoz és kezdjük újból a próbálkozást. És harmadszorra sikerül. A próbálkozások szinkronitását az is bizonyítja, hogy az én felvételeim hossza és a filmbéli jelenet hossza tökéletesen megegyezik. A munkám kiállítási verziójában ezt azzal próbáltam egyértelművé tenni, hogy az én videóm alá az eredeti film hangját húztam be a videófelvétel neszei mellé.

Koronczi Endre: A gyertyás jelenet, 2014, egy csatornás HD videó, 3 db digital print, 9’10”
Andrej Tarkovszkij: Nosztalgia, 1983 (Gyertyás jelenet)

A játékhoz egy kis anekdota: Tarkovszkíj gyertyás jelenetében a főszereplőt ugyanaz az Oleg Jankovszkij alakítja, aki Enyedi Ildikó Az én XX. századom című filmjének is férfi főszereplője.

Koronczi Endre Az én XX. századom című filmben (rendezte: Enyedi Ildikó, 1989)

Egy másik alkalommal sokkal tervezettebb módon idéződött meg egy szintén fontos csomópontot jelentő film kulcsjelenete. Jean-Luc Godard emblematikus filmjéről van szó, melyben Nana a zenegépből szóló dalra táncol egy biliárdasztal körül.

Jean-Luc Godard: Éli az életét (Vivre sa vie) 1962
Koronczi Endre: A pillanat, 2011, fotóinstalláció, szöveg, 270×200 cm © Koronczi Endre

Ezt a jelenetet fotóztam újra 2011-ben, és egy mondattal egészítettem ki, ami arról szól, hogy alig kell száz év ahhoz, hogy senki se legyen itt a földön azok közül, akik most élünk. A munka említésének külön aktualitást ad, hogy a filmben Nanát alakító Anna Karina (Godard első felesége) pár héttel ezelőtt halt meg. Nagyon gyorsan lepereg az a száz év. Godard neve a Képzelt teremtési tornában is felbukkan, de ott csak egy gondolat gazdájaként. A legélményszerűbb formája a zenei idézet beemelésének egy projektbe, ha valódi kollaboráció formájában tud megvalósulni a hang- és képanyag előállítása.

Koronczi Endre: FREE WILL, 2012 © Koronczi Endre
A dobok mögött: Pándi Balázs

Kevésbé hangsúlyosan, de zenei rétegek két másik videóban is tartalomformáló szerepet kaptak. A klasszikus művek felhasználása esetében egészen más motivációja van a választásnak, de ezeknél a munkáknál sem csak a kísérőzene funkcióját töltik be a hangsávok.

Koronczi Endre: Club Asymmetric, 2014
Koronczi Endre: La gazza ladra, 2015

És nézzünk arra is egy példát, amikor az inspirációs folyamatnak a fordítottja történik. Derült égből villámcsapásként ért az élmény, amikor egy kedves ismerősöm unszolására lementem a Blaha Lujza téri metróperonra és a saját, húsz évvel ezelőtti munkáimat láttam viszont. Pontosabban nem a saját képeimet, hanem egy azzal megszólalásig hasonló fotósorozatot egy fehérneműforgalmazó cég divatkampányának részeként.
Érdekes érzés, érdekes tapasztalat!

Balra: Koronczi Endre, Testnyomatok, 1999, c-print, 100×90 cm © Koronczi Endre
Jobbra: Sloggy #zerofeel kampány
Sloggy a metróperonon
„Mint a második bőröd”
Sloggy Facebook-oldal

Nagyon érdekes a Facebook-hozzászólásokat is olvasni a témában. A Sloggy cinikus kommentje és a művészkollégák támogató bejegyzései mintha két párhuzamos valóságból érkeznének.
A történetnek számomra az volt a legnagyobb tanulsága, hogy egy ilyen történetnek nincsen, és nem is lehet tanulsága.

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük