Urbán Tamás: Felesleges Pillangó (részlet)

Felesleges Pillangó negyven évének felét rácsok mögött töltötte, így volt ideje kitetoválni teljes testét. Szokatlan jelenség volt a szocialista Magyarországon, ugyanis a börtönök mellett a budapesti underground szcénában is otthonosan mozgott, a Sziámi együttessel koncertezett a Fekete Lyukban, rajzolt, festett, rejtvényeket készített és naplót írt. Urbán Tamás fotóriporter a szegedi Csillagbörtönben találkozott vele először 1988-ban, az album az ezt követő hat év alatt – Pillangó 1994-es haláláig – készült fotókból, a Tamás által összegyűjtött tárgyakból, iratokból és Pillangó naplójából válogat.

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó © Capa Központ

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó (részlet a könyvből)

Pillangó és a többiek olyan srácok voltak, akik eleve arra voltak ítélve, hogy ne éljék túl az ifjúságot. Eszméletlen önpusztítást végeztek. Pillangó élettörténete, egész lénye tipikus példája volt annak, hogyan lehetett a rendszerváltást megelőző évtizedekben, az 1970-es, 1980-as években végérvényesen és menthetetlenül lecsúszni. Pillangó a családja miatt már eleve lentről kezdte, és onnan az ő számára már amúgy is csak lefelé volt könnyű az út. Így nem csoda, hogy a szegedi Csillag börtönben ismerkedtem meg vele.

1988. december elején a karácsonyi műsorra készülő rabokat fotóztam a Csillag börtön átmeneti szállásán, a Dorozsmai úton. Az elítéltek teljes beleéléssel szavalták a Petőfi verseket. Miután az aznapra tervezett melóval végeztem, mint megismerkedésünk óta mindig, ha Szegeden jártam, Pillangóhoz indultam, a Csillag zárka részlegébe, a Mars térre. Feri az ebédjét fogyasztotta. Noha meglehetősen éhes voltam, a tejbe áztatott kifli nem nyerte el a szimpátiámat. Pillangó megkínált az előtte sorakozó több tányér ételből. Úgy tűnt, mások is előnyben részesítették a spájzolásnál beszerzett komolyabb harapnivalót.

Beszélgetni kezdtünk, mint az elmúlt hónapokban többször is. Pillangó elmesélte, hogy máskor a saját főztjével egészíti ki a kincstári kosztot. Aznapra is betervezte a galambpörköltet, csakhogy délelőtt hosszú ideig volt kénytelen az orvosi rendelő várójában dekkolni, így nem maradt ideje becserkészni az ablakpárkányról a szárnyast. „Kivettem egy kis szabadságot” – mutatott a lábára, amin hatalmas kötés virított. „Nem kell idegeskedni! Reggel tussal bekentem az egyik körmöm ágyát, majd lementem a felcserhez. Az szinte rá sem nézett a lábamra, adott két injekciót, aztán kapta is le az amúgy ép körmöt, és kiírt hét nap szabadságot. A hét évből már csak két és fél hónap van hátra, azt már kihúzom betegállományban” – mondta mosolyogva.

Lassan megérett bennem a gondolat, hogy a hamarosan szabaduló férfi önkéntes, vagyis nem hivatalos pártfogója legyek. Nem olyannak láttam, mint a többi rabot. Addigra már több száz elítéltet fényképeztem végig, és amennyire lehetséges volt, jóban voltam többekkel is. Ha hosszabb távú munkán dolgozik, a fényképész és a témája főszereplői között óhatatlanul is kialakul egy mélyebb, személyes kapcsolat. Ellentétben a többiekkel, Pillangóban nem láttam a számítást. Tudtam, hogy senki nem töltheti a fél életét, közel 18 évet a börtönben a semmiért. Mégis szerencsétlennek és kiszolgáltatottnak láttam őt.

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó, részlet a sorozatból © Urbán Tamás

A visszaesés esélyét csökkenteni hivatott hivatalos pártfogói felügyelet finoman szólva sem volt túlzottan eredményes. A pártfogók feladata az volt, hogy felügyeljék, miként illeszkedik vissza a társadalomba az egykori elítélt. Csakhogy a szocializmus végnapjaiban ezrével kerültek a társadalom perifériájára a családok, különösen azok, amelyek korábban sem voltak kifejezetten stabilak. Az elítéltek zöme ezekből a családokból került a börtönbe, így szabadulásuk után nemigen volt kire számítaniuk. Emellett sorra zártak be a munkásszállók, a munkanélküliség egyre nőtt, segédmunkát sem volt egyszerű találni. Sajnáltam az agyontetovált fegyencet, és persze, kiváló témának ígérkezett, hogy végigkísérhetem, hogyan találja meg egy ember a helyét a társadalom perifériáján. Nem titok, hogy a fotóalany kiválasztásánál fontos szempont volt Pillangó megjelenése is. Akkoriban még egy-egy nagyobb tetoválás is ritkaságnak számított. A homlokától a lábujjáig telepingált Deák Ferenc még ma is feltűnő jelenség lenne, az 1980-as évek végén pedig minden kétséget kizáróan egyszerinek és megismételhetetlennek tűnt. Pillangó egyébként is különlegesnek számított a rabok között. Olvasott ember volt, maga is írt verseket, sokat rajzolt, rejtvényeket készített és vágott az esze, mint a beretva. Érdeklődött a világ dolgai iránt. Szerencséjének tudtam be, hogy ő maga nem látta kívülről az arcát, mert biztos voltam abban, hogy ő lett volna az első, aki belekötött volna saját magába.

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó, részlet a sorozatból © Urbán Tamás

A börtönvezetők pozitívan fogadták a tervem, sőt, mindenben segítettek is. Még ahhoz is hozzájárultak, hogy szabadulásakor Pillangó a sor végére kerüljön. Nekem ez azért volt fontos, mert úgy számoltam, hogy reggel fél hat körül már a fények is kedvezőbbek lesznek a fotózáshoz. Miután lejár a büntetésük, az elítélteket mindig hajnalban engedik el. A kapunál várja őket a család vagy az ismerősök. Én a börtönszállóban töltöttem az éjszakát. Hajnali háromtól nem tudtam aludni, vártam az indulás idejét. Semmiképp nem szerettem volna lekésni a pillanatot, amikor Pillangó kilép a szabad levegőre. Hajnali négy órakor gyülekezni kezdtek a többi szabaduló rab rokonai a szegedi Mars téren. Egy-két életrevaló árus ki is nyitott, jól fogytak a féldecisek. Én becsengettem a kapun, és felmentem a szabadulók zárkájához.

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó © Capa Központ

Pillangó éppen borotválkozott, aztán várta az ilyenkor szokásos kíséretet. Ahogy vedlett át civilbe, úgy kerekedett ki a szemem. Öltözetét egy stylist gondosságával tervezte meg. Minden mütyürnek megvolt a maga helye, az összképhez szinte minden ruhadarab passzolt. A kapuban a szokásos protokoll szerint történt minden: adategyeztetés, kereset leszámolása, különböző intelmek felsorolása. Már korábban megállapodtam Pillangóval, hogy a rabkeresetét, azt a 13 ezer forintot, én osztom be, írásaiért, rajzaiért, mint afféle munkáért cserébe, csorgatok belőle alkalmanként pár százast, így talán egy hónapig kitart az alamizsnára sem elegendő pénz. Elgondolkodtatott, hogy 7 év alatt összesen 13 ezer forintot lehetett keresni, még ha a „spájzolásnál” rendszeresen meg is csappant az összeg. Igaz, kapott szállást egy háromemeletes ágy legfelső szintjén, valamint reggelit, ebédet, vacsorát. Természetesen az intézetben pontos könyvelést vezettek, mégsem lehet meglepő, hogy mire az állomásra ért, a rabok egy része épp csak a vonatjegyét tudta megvenni. Sokan még azt sem. De Pillangó az autómban kapott helyet.

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó © Capa Központ

A hatalmas tölgyfaajtó 1989. március 2-án, hajnali 05:20-kor tárult fel. „Az EG 55-76-os számú elítélt távozott” – hallatszott az épületből. A 35 éves férfi hatalmas rézkarikával az orrában úgy nézett ki, mintha nem az ország egyik legszigorúbb börtönéből, hanem egy cirkuszi társulat öltözőjéből lépett volna ki. Hóna alatt vaskos füzetet szorongatott, erről utóbb derült ki, hogy legféltettebb kincse, a naplója volt. Körbenézett az ébredő Mars téri piacon, majd megbeszélésünknek megfelelően elindult öreg Daciám felé. Kocsimhoz érve köpött egyet, talán ezzel jelezte, hogy új fejezet kezdődik életében. Elindultunk a főváros felé.

Budapest és Szeged között ekkor még nem volt készen az M5-ös autópálya, a főúton nagy volt a forgalom. Balástya és Kistelek között jártunk, amikor beszélgetni kezdtünk.

– Aztán Pesten merrefelé? – törtem meg a csendet.
– A Pesti út 280. alá mennék. Ott lakik a bátyám családostul.
– De hisz ősszel épp azt mesélted, nem vagytok épp jóban, mégis oda vezet az első utad?
– Ja, de azt is mondtam, hogy megölöm, amiért kisemmizett a közös lakásból. Minek azt halogatni?

Akkor jöttem rá, hogy nem tréfál, amikor előhúzott a szütyőjéből egy tekintélyes méretű bökőt. Hirtelen szóhoz sem jutottam. Mibe keveredtem? A végén még tettestárs leszek egy gyilkossági ügyben. Járt az agyam, erre azért nem számítottam. Zúgott a fejem, meg kellett állnom egy park szélén. Pillangó láthatóan nem zavartatta magát, komótosan kiszállt, megmozgatta elgémberedett végtagjait, majd elővette hímzett oldaltáskáját, abból kivette maga faragta pipáját. Egy borítékból cigarettákból gyűjtött dohányt kapart elő, megtömte a pipát, lekuporodott egy oszlop tövébe, és rágyújtott. Próbáltam más témáról beszélni, de nem sok sikerrel, így rögtönözni kezdtem:

– „Ezért szerveztem ma estére bulit a szabadulásod tiszteletére? Olyan csajok lesznek ott, hogy…” Elharaptam a mondat végét, mert az egészet ott improvizáltam, eszemben sem volt bulit szervezni. De a füllentés megtette a hatását. Elgondolkodott, majd arra juthatott, hogy egy kis hóka-móka jól jönne, a bátyja halála meg ráér még egy napot.

„Óbudára megyünk” – jelentettem ki határozottan. A tervem az volt, hogy felkeressük Szántó Gábor kollégámat és barátomat, ketten talán meg tudjuk győzni Pillangót, hogy ne balhézzon, vagy legalább ne azonnal, a szabadulása napján. Lassan megérkeztünk a Flórián téri házhoz, felcsengettem a negyedikre. Újságíró barátom szerencsére otthon volt. Nagy vonalakban vázoltam a helyzetet, mire felöltözött és leértünk a kocsihoz, már képben volt. „Jó sztori, menjünk!” – mondta. Gábornak pillanatokon belül a leendő cikkén járt az esze, Pillangó meg, mint a kocsihoz érve láttuk, az ablakon át adogatta ki az autogramokat a Dacia körül összeverődött népes társaságnak. Közeledett az ebédidő, így meghívtam a társaságot a közeli étterembe. A kocsit hátrahagyva gyalog mentünk a szomszéd utcában lévő vendéglőbe. Még nem volt nyitva, a pincérek az asztalokat készítették elő a közelben dolgozó vállalatok alkalmazottainak. Az asztalok nagy része erre a célra volt fenntartva, a beeső vendég csak az ablak melletti asztalok egyikéhez ülhetett. Gábort ismerték, könnyedén lett helyünk, annak ellenére is, hogy Pillangó látványa keltett némi meghökkenést. Utóbb kiderült, azt hitték, filmforgatás lesz a környéken, és onnan jött a fura szerzet. A „művész urazással” mégis hamar leálltak, egészen pontosan azonnal, amint kihozták a frissen készített rántott húst krumplival, és Pillangó kézzel esett neki az ételnek. Persze szigorúan csak a sör után.

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó, részlet a sorozatból © Urbán Tamás

Bevallom ezen egy pillanatra én is megütköztem, nem csoda, hogy a vendéglőben hirtelen csend lett, még az evőeszközök csörömpölése is abbamaradt. Mindenki a kipingált, habzsoló Pillangót bámulta. Még az utcán, a kirakat túloldalán is megállt a forgalom. Egyedül Pillangó nem zavartatta magát. Úgy tűnt, ízlett neki az ebéd, különösen a két üveg sör. Az ital annak ellenére is megnyerte tetszését, hogy külön előadást tartott arról, hogyan és miből (szinte mindenből) készítettek bódító folyadékot a börtönben.

[…]

Sok mindennel kábították magukat a börtönlakók, de sör az nem volt, így aztán, ha rajta múlik, Pillangó egy harmadikat is rendelt volna az óbudai étteremben. De nem rajta múlt, én meg úgy láttam, hogy kettő is bőven sok volt. Fizettem és kint leültünk egy padra. Ideje volt átgondolni, hol hajthatja álomra a fejét a frissen szabadult férfi. Akkor jutott eszembe, hogy még egy váltás ruhája sincs. Őt, mondjuk, ez nem zavarta. „Ő a felesleges Pillangó” – mormolta Gábor a bajsza alatt. A jelző olyannyira találó volt, hogy a haláláig elkísérte Ferit.

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó © Capa Központ

Olvasd el a teljes szöveget a kiállításhoz megjelent katalógusban!
Az album a nyugalom megzavarására alkalmas képeket tartalmaz, megtekintését 18 év alatti kiskorúak számára kizárólag nagykorú felügyelete mellett ajánljuk.

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük