A Capa Központ 2021-es Futures-tehetségei: Bede Kincső

FUTURES projekt egyik fő célja feltörekvő tehetségek felfedezése és a nemzetközi fotográfiai életbe, különös tekintettel a műtárgypiacra való bevezetése. A 2021-ben kiválasztott öt feltörekvő fotográfus a magyar fotográfiát és a Capa Központot képviselheti az idei FUTURES – Európai Fotográfiai Platformon.

Bede Kincső

Bede Kincső 1995-ben Romániában, Kovásznán született. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterszakos hallgatója, korábban a kolozsvári Babeș Bolyai Tudományegyetemen tanult filmvágónak. Tagja a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának (FFS). 2020-ban elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetsége fotográfiai ösztöndíját, ugyanebben az évben a világ legrangosabb fotóművészeti vására, a Paris Photo által fiatal fotográfusok számára meghirdetett Carte Blanche pályázatán a négy nyertes alkotó egyike volt. A döntősök alkotásaiból nagyszabású kiállítást szerveztek a párizsi Gare du Nord állomáson. Három színt ismerek a világon című diplomamunkáját a BredaPhoto kurátorai beválasztották a 10 New Talent 2020 tehetségprogramba, így a sorozat képeit Hollandiában is kiállították. A külföldi sajtóban rendszeresen elismeréssel írnak munkásságáról, továbbá képei szerepelnek a Blurring the Lines 2020-as kiadványában is. 2020 szeptemberétől a TOBE Gallery képviseli.

Bede Kincső © Bede Kincső

Mikor és hogyan találkoztál először a fotográfiával?

Bede Kincső: A szüleim az esküvőjük után az apukám által örökölt családi házba költöztek, ahol a mai napig is élünk, élnek. Ez egy elég nagy, de főleg hosszú ház, sok szobával, amelynek most már körülbelül a háromnegyede felújított, de egészen néhány évvel ezelőttig voltak benne érintetlen, régi bútorokkal fura módon berendezett szobák, amelyeken mindig csak átjártunk, vagy raktárként használtunk őket. A falak tele voltak régi képekkel, köztük egy elég nagy portréval az 1930-as évekből, amin egy szép, fiatal fiú volt látható. Amikor gyerekként átmentem azon a szobán, ahol ez a kép volt, mindig megálltam előtte és sokáig szemeztem vele. Később kiderült, hogy ezt a fiút Bede Zoltánnak hívták és a nagyapám egyik öccse volt (nagyapámék egyébként tizenketten voltak testvérek), akit 1944-ben, Szörcse mellett, tizennyolc éves korában két barátjával együtt az oroszok lelőttek a mezőn. Miután megtudtam, hogy kit látok a képen, sokat gondolkodtam azon, hogy ha most nem lenne róla ott ez a portré, akkor nem ismerném ezt az arcot és nem is tudnám, hogy létezett, ami az én szempontomból olyan, mintha egyáltalán nem is létezett volna – hiszen soha senki nem beszélt róla a családból, csak a képe lógott a falon. Nagyon megszerettem ezt a képet, most már az én kovásznai szobámban lóg. Egy másik vicces és szerethető történet a családi képekkel, albumokkal kapcsolatosan, hogy Ida mamámnak (akit szintén alig ismerhettem) a képes albumában van egy oldal, ahol kis képek láthatóak fiatal férfiakról, főleg matrózokról. Sosem értettem, hogy ez miért van, aztán egyszer apukám elmesélte, hogy azok a férfiak nagyanyám fiatalkori szeretői voltak. Alig tudok valamit a családomról, de ezek a képek mesélnek – és nem csak maguk a képek, hanem a gesztusok is, ahogyan megjelennek.  Szerintem ezek a gyerekkori felismerések, tapasztalatok mind hatással voltak rám – olyan szempontból, hogy érdemes képekkel foglalkozni.

Bede Zoltán a falon © Bede Kincső
Ida mama és szeretői © Bede Kincső

Miért és hogyan vált fontossá számodra a fotográfia?

B.K.: Akkortól vált igazán fontossá, amikortól azt éreztem, hogy használni is tudom a médiumot. Ez alatt nem a fényképezőgép technikai elsajátításaira gondolok, hanem arra, hogy tudom, miért teszem a szememhez a fényképezőgépet, tudom, mit keresek. Ami talán még fontosabb, hogy hiszek is benne. Ez számomra nagyon nagy biztonságot tud nyújtani az életben, ahol minden más eléggé megrémiszt.

Bede Kincső: Három színt ismerek a világon, 2019 © Bede Kincső
Bede Kincső: Három színt ismerek a világon, 2020 © Bede Kincső

Miként látod a fotográfiához fűződő viszonyodat, hogyan használod ezt a médiumot?

B.K.: Szeretném, ha minél több ember látná a képeimet, mert véleményem szerint a művészetnek akkor van igazán ereje, ha minél több emberhez eljut. Ha pedig jól van kódolva az üzenet a képekben, akkor többen fogják ugyanazt érezni: az erőt. Én most kezdem igazán érzékelni azt, hogy ez milyen nagy felelősség, hiszen minél nagyobb figyelmet kapsz, annál inkább megosztóvá, alkotóként pedig sebezhetővé válsz – főleg most, Magyarországon, ahol erősen jelen vannak a szélsőségek…és én sajnos egyikben sem hiszek. Jelenleg azt érzem, hogy nagyon vigyáznom kell a képeimre.

Bede Kincső: Három színt ismerek a világon, 2020 © Bede Kincső

Milyen kérdések foglalkoztatnak leginkább általában, és hogyan reflektálsz ezekre a munkáidban?

B.K.: Azt hiszem, kezdem egyre szebbnek és érdekesebbnek látni Erdélyt és Romániát. Egyre jobb érzés visszatekinteni, visszamenni. Ez nem mindig volt így… Mostanában, amikor hazautazom és az autóból meglátok egy ortodox templomot, úgy érzem, hogy bekapcsolok. Rájöttem, hogy én ezeket az érzéseket ismerem, és pont emiatt alkotóként nekem ezzel kell dolgoznom, legalábbis ebből. Nem a szterepotipizált Erdély, a székelykapu előtt álló öreg bácsi ráncai vagy a szilvapálinka érdekel, hanem pont az, amit ezek eltakarnak: a titkok, az elfojtások, a ki nem mondott dolgok. Szeretném képekben megfogalmazni Erdélynek a lélekmetaforáját, azt, amit én most érzékelek belőle. A legutóbbi témámban például a romániai kommunizmus vizuális emlékezetével foglalkoztam, legalábbis arra épültek a képek, de egy sokkal komplexebb problematikát érintettem benne, ami nem csak a szüleim múltjáról, hanem a szüleimmel való közös jelenünkről szól – mégpedig arról, hogy egy olyan rendszer, mint amilyen Ceaușescu diktatúrája volt, milyen mély nyomokat hagy(ott) maga után, hogyan képes elválasztani és egymással szembe állítani olyan embereket, akik egyébként szeretik egymást, például a különböző generációkat, a szüleimét és az enyémet.

Egy másik nagyon fontos dolog, amire a fényképezőgépem segítségével jöttem rá, hogy nekem nem fel-, hanem leépítenem kell magamat. Nem akarok megfelelni senkinek és semminek: azt akarom megmutatni, amit őszintén érzek, és az jó, vagy legalábbis jót akar, emiatt merem vállalni.

Bede Kincső: Három színt ismerek a világon, 2020 © Bede Kincső

Hogyan látod a fotográfia jelenlegi helyzetét, illetve jövőjét?

B.K.: Nagyjából követem az aktuális dolgokat, mindennap rengeteg képet nézek és olvasok is róluk. Amúgy legalább hetente egyszer szoktam látni valami olyant, ami igazán tetszik, vagy ami hatással van a látásmódomra – ez szerintem azért elég jó. Az utóbbi egy évben – főleg a járvány miatt – a képek nézegetése csak digitális formában valósulhatott meg. Idén szeretnék menni a Paris Photo-ra, még soha nem voltam. Mindennap gondolok erre, szerintem körülbelől olyan érzés lesz, mint a szüzesség elvesztése… Nagyon szeretek műtárgyakat, jó képeket nézni, látni, szeretem, ha le vagyok nyűgözve. Utoljára szerintem 2019-ben, Bécsben éreztem ezt Mark Rothko kiállításán – de az nem fotó.

Min dolgozol most, mik a terveid a közeljövőben?

B.K.: Idén júniusban fogok diplomázni a MOME fotográfia mesterszakán a Három színt ismerek a világon című fotósorozatommal. Két éve dolgozom ezen az anyagon és most a diplomával le is szeretném zárni, aztán jöhet a képek utóélete (ami hasonló szintű munka). A következő anyagomhoz lassan egy fél éve gyűjtök inspirációkat, történeteket, és az a tervem, hogy idén ősszel fogok nekikezdeni. A projekt miatt valószínűleg haza is fogok költözni Kovásznára. A téma, amit érinteni fogok, eléggé kényes, és mivel még nem teljesen tiszta a történet, és az, hogy mit akarok, vagy hogy mi lesz ebből egyáltalán, ezért most nem árulok el róla sokat – viszont annyit azért elmondok, hogy egy zenélő mesés fotókönyvet tervezek, aminek a munkacíme: Pokolsár. Nyolc lány lesz a mese szereplője, akik hétéves kori énjüket fogják megidézni. Előzetesként csak annyit, hogy szexi lesz, ugyanakkor kegyetlen és pofátlan! Már nagyon várom, hogy dolgozzak rajta!

Ismerd meg a Capa Központ többi Futures-tehetségét is!

Szólj hozzá!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük