A Robert Capa Aranyérmet a Tengerentúli Amerikai Hírügynökség alapította a magyar származású háborús fotográfus, Robert Capa tiszteletére. A díjat 1955 óta minden évben átadják „a legjobb publikált fotóriportnak, amely kivételes bátorságot és vállalkozó szellemet kíván”. Sorozatunkban bemutatjuk a díj eddigi neves nyerteseit.

Josef Koudelka 1938-ban született egy kis csehszlovák faluban, Boskovicében. 1956-ban Prágába ment a Cseh Műszaki Egyetemre, ahol 1961-ben mérnök diplomát szerzett. Az 1960-as években színházi előadásokat fényképezett, 1967-ben pedig otthagyta mérnök állását, hogy fotográfusnak álljon. 1968-ban megörökítette Prága szovjet megszállását, a következő évben a képekért megkapta a Robert Capa Aranyérmet. 1970-ben elhagyta Csehszlovákiát, politikai menedékjogot kapott Angliában, ahol több mint egy évtizedig élt. 1974-ben a Magnum fotóügynökség tagja lett, 1987-ben francia útlevelet szerzett. Koudelka már az 1960-as évektől kezdve fényképezte az európai cigányokat Csehszlovákiában, Romániában, Magyarországon, Franciaországban és Spanyolországban, a képeiből 1975-ben jelent meg a Cigányok című album.  Az 1988-ban kiadott Száműzetés című kötet a száműzetés lelki és testi állapotát mutatja be, a benne szereplő fényképek többsége Európában, Koudelka húszéves száműzetésének idején készült. Az 1989-es rendszerváltás után visszatérhetett hazájába, 1990 és 1994 között a német-cseh határterületen lévő Podkrusnohori kietlen, ember által tönkretett tájait fotózta, ebből született meg a Fekete háromszög című kötet. A 2013-ban megjelent Fal – Izraeli és Palesztin tájképek című albumában is panorámaképek mentén vizsgálta az emberi tevékenység következményeit a természeti tájban. Az idén nyolcvannégy éves fotográfus jelenleg az archívumát dolgozza fel, képeit a cseh államnak adja.

Koudelka 1969-ban úgy kaphatta meg a Robert Capa Aranyérmet, hogy a csehszlovák főváros megszállásáról készített képeit kicsempészték a Magnum fotóügynökséghez és – az esetleges retorzióktól tartva – a fotográfus neve nélkül publikálták a The Sunday Timesban P. P. (Prague Photographer [Prágai Fotográfus]) aláírással. Számos kép csak évtizedekkel később lett nyilvános, és sokáig a fotográfus neve is titokban maradt. „Az Egy emlékezetes halál [című sorozat] olyan emberekről mesél, akik a demokratikus szocializmusról alkotott álmukért küzdöttek és az elnyomás rémálmára ébredtek” – írták a díj odaítélésekor. Koudelka sorozatát a huszadik század egyik legerőteljesebb fotóesszéjeként tartják számon.

A Varsói Szerződés csapatainak (Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Bulgária) 1968-as csehszlovákiai inváziójához vezető események utólag visszatekintve sok megfigyelő számára elkerülhetetlennek tűntek. A két évtizedes elnyomó kommunista uralom után az ország készen állt a radikális változásra. Amikor Alexander Dubčeket megválasztották a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárának, a politikus megragadta a demokratikus reform lehetőségét. A prágai tavaszként ismert liberalizáció időszaka lehetővé téve a polgári jogok és a szabadság kiterjesztését, a részleges demokratizálódást és a gazdaság decentralizálását, miközben a sajtószabadság, az utazás és a szólásszabadság korlátozásait is enyhítették. Mindez nyugtalanította a Szovjetuniót, amely feszülten figyelte az országot a Dubčekkel folytatott meghiúsult tárgyalások közepette.

1968. augusztus 21-én Prága utcáit tankok lepték el, miközben helyi lakosok védték az épületeket, a Csehszlovák Rádióközpontot, és utcatáblákat semmisítettek meg, hogy félrevezessék a megszállókat. Koudelka úgy döntött, hogy dokumentálja az eseményeket. A 2014-ben megjelent Magnum Stories című könyvben így emlékezett vissza az 1968-as történésekre: 

„Csehszlovákia orosz inváziója 1968 augusztusában közvetlenül érintette az életemet. Az én hazám volt. Ezeket a fényképeket magamnak készítettem, nem egy magazinnak. Csak a véletlennek köszönhetően jelentek meg. Nem voltam riporter. Soha nem fényképeztem olyat, amit »hír«-nek neveztek. Hirtelen, életemben először szembesültem ilyen helyzettel. Válaszoltam rá. Tudtam, hogy fontos fényképezni, ezért fotóztam. Nem sokat gondolkodtam azon, hogy mit csinálok.”

„Később néhányan azt mondták, hogy meg is ölhettek volna, de akkor még nem gondoltam erre. Nem hiszem, hogy azok, akik ismertek, hitték volna, hogy képes vagyok ilyen helyzeteket úgy lefényképezni, ahogyan tettem. Én sem. Azóta soha nem éltem át és nem fényképeztem ilyesmit. Az invázió során csak fényképeket készítettem, de nem hívtam elő őket. Nem volt rá idő. Csak később dolgoztam fel mindent. Néhány fényképet hátrahagytam Anna Fárová barátomnak. Több embereknek is megmutatta őket, köztük Vacláv Havelnek.”

„Ő felajánlotta, hogy elviszi a képeket Amerikába, ahová Arthur Miller meghívta, de aztán nem engedték el. Eugene Ostroff, a washingtoni Smithsonian Intézet fényképészeti osztályának kurátora, aki épp Prágában járt, több fényképet is kivitt az országból. New Yorkban megmutatta a barátjának, Elliott Erwitt fotósnak, aki akkoriban a Magnum fotóügynökség elnöke volt, és Fárová barátja is. Erwitt tudni akarta, hogy vannak-e más fényképek is, és hogy hajlandó lennék-e elküldeni a negatívokat a Magnumnak.

Nem nagyon szerettem volna, de Fárová biztosított arról, hogy nem kell aggódnom – ez egy komoly szervezet. Végül a negatívok épségben kijutottak az országból, és megérkeztek New Yorkba. A Magnum felügyelte a fényképek nyomtatását és terjesztését az egész világon. Ezeket az én nevem nélkül kellett kiadni, és számos ország vezető folyóiratában készültek 1969 augusztusában az orosz invázió első évfordulója alkalmából való megjelenésre.”

„Úgy gondolom, hogy az orosz invázióról készült sorozatom fontos történelmi dokumentum, megmutatja, mi is történt valójában Csehszlovákiában 1968-ban. De talán a fényképek közül néhány – a legjobbak – valami több. Ezek azok, ahol nem az a fontos, hogy ki cseh és ki orosz, hanem az, hogy az egyiknek van fegyvere, a másiknak nincs. És akinek nincs, valójában az az erősebb.”

„1969 augusztusában Londonban voltam a prágai Theatre Behind the Gate-tel, amely ott vendégszerepelt. Vasárnap reggel volt. A fényképek a The Sunday Timesban jelentek meg, egy brit újság mellékletében. A színházi társulat tagjai egymásnak mutogatták a magazint. Furcsa érzés volt látni a fényképeimet, úgy, hogy senkinek sem mondhattam el, hogy az enyémek.

Amikor keresztülutaztam Párizson, meglátogattam a Magnum irodáját. Ott azt mondták, hogy bár a fényképeimet a nevem nélkül tették közzé, a cseh rendőrségnek nem lesz nehéz kiderítenie, ki volt a fotós. Azt tanácsolták, hogy ne térjek vissza Prágába. Úgy döntöttem, hogy Angliában maradok. A családom elleni megtorlások elkerülése érdekében a Magnum továbbra is anélkül terjesztette az 1968-as invázióról készült fényképeimet, hogy megemlítette volna a nevemet. Csak apám halála után ismertem el, hogy az enyémek, az első nagy kiállításom alkalmával, a londoni Hayward Galériában, 1984-ben.

Csehszlovákiában a fényképeket először huszonkét évvel a készítésük után tették közzé a Respekt című hetilap mellékletében, 1990 augusztusában.”

Források:
Magnum Stories (ed. Chris Boot, Magnum Photographers). Phaidon Press, 2014
The Robert Capa Gold Medal 1969
Josef Koudelka: The 1968 Prague Invasion
Time for a riot: how the art of 1968 caught a world in turmoil
Josef Koudelka

Ismerd meg a sorozatunkban eddig bemutatott többi Robert Capa Aranyérmes fotóriportert is!