A FUTURES projekt egyik fő célja feltörekvő tehetségek felfedezése és a nemzetközi fotográfiai életbe, különös tekintettel a műtárgypiacra való bevezetése. A 2022-ben kiválasztott öt feltörekvő fotográfus a magyar fotográfiát és a Capa Központot képviselheti az idei FUTURES – Európai Fotográfiai Platformon.

Rédling Hanna

Rédling Hanna 1993-ban született Pécsett, jelenleg Budapesten és Rotterdamban él és dolgozik. Tanulmányait a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és a rotterdami Willem de Kooning Academie fotográfia szakán végezte. Munkái a jelen bizonytalanságaival kapcsolatos létérzetre, illetve egyéni és kollektív nosztalgiák megértésére és definiálására fókuszálnak. Képein gyermeki kíváncsiság és optimizmus találkozik a jövő kiszámíthatatlanságának és a virtuális világ eredményeképpen manifesztálódó szorongásokkal. Az egyszer emlékei felé forduló, máskor a jelenbéli és jövőbe tekintő lázálmokat boncolgató attitűd egy térben és időben is összefolyó alternatív világot eredményez. A képein visszatérően megjelenő ruganyos-zselés textúrák egyidejűleg hordozzák magukban a felemelkedés és a mocsárszerű süllyedés lehetőségét. Fő célja azoknak az életünk során megtapasztalt lelki és fizikai „köztes állapotok”-nak az ábrázolása, melyek megélésekor már elindultunk valahonnan, de még nem értünk oda, ahová tartunk. 2020-ban a Magyar Fotóművészek Szövetségének ösztöndíjasa volt, 2021-ben és 2022-ben elnyerte a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat. Legfrissebb munkái 2021 őszén az amszterdami Unseen fotófesztiválon kerültek bemutatásra. 2021 áprilisától a Deák Erika Galéria képviseli.

Mikor és hogyan találkoztál először a fotográfiával?  

R.H.: Az ovis legjobb barátnőmmel, Virággal megállás nélkül forgattuk magunkról a playback videoklipeket, a kétszemélyes színdarabokat, lehetőleg minél látványosabb átalakulással és jelmezekkel. Tíz éves korunk körül “editorial’’ fotózást rendeztünk egy vakus, analóg kompakt kamerával. Lepedőből hátteret építettünk, ruhákat állítottunk össze, kellékeket gyűjtöttünk és gyümölcsös szájfényt kentünk az egész arcunkra, hogy mindenképp ugyanúgy csillanjon rajtunk a fény, ahogy az igazi modelleken. Máig emlékszem a ragacsos érzésre, ahogy a hajszálaim minden apró mozdulatnál az arcomhoz tapadtak, ahogy komoly arccal irhabundában izzadva, mindenre elszántan állok a kamera előtt, majd kapkodva helyet cserélünk, hogy Virágról is elkészülhessen a tökéletes kép. Az ötletelés, a lázas készülődés, majd maga a megvalósítás kaotikus folyamata egy olyan újszerű izgatottsággal töltött el, amit akkor ott a fényképezéshez, mint cselekményhez társítottam és azóta is ahhoz kötök. Jobban belegondolva ez a délután igen pontosan felvázolja azt a felfokozott és fókuszált tudatállapotot, aminek az elérése azóta is minden munkám során a legfontosabb célként lebeg előttem.

Miért és hogyan vált fontossá számodra?  

R.H.: Egy egyházi gimnáziumba jártam, követve annak a rendszerét és szabályait. Egy ponton azon kaptam magamat, hogy minden, ami őszintén, sokszor titkon foglalkoztat, amitől félek – legyen szó társadalmi jelenségekről, emberek közti kapcsolatokról vagy arról, hogy miben kéne hinnem – a leggyorsabban és legtisztábban képként mutatja meg magát bennem. Megrendezett helyzeteket kreáltam a barátaimmal vagy otthon önarcképeket készítettem, majd egy-egy ilyen fotózás után megkönnyebbültem. Egy idő után már a legtöbb szabadidőmet fiktív jelenetek tervezésével töltöttem és természetesen jött a felismerés, hogy én most ezt csinálom és innentől ez lesz a dolgom.

Miként látod a fotográfiához fűződő viszonyodat, hogyan használod ezt a médiumot?  

R.H.: Annak ellenére, hogy kulcseleme a munkáimnak a precízen felépített vizuális-esztétikai világ, mindig is jobban érdekelt a képekhez vezető út, mint maga a fotó elkészítése. A kutatást élvezem a legjobban, ahogy különböző megérzésekből és gondolatfoszlányokból, egyszerre 15 oldalról elindulva, hosszas munka során eljutok egy képzeletbeli pókháló közepébe, ahol már meg tudom fogalmazni, hogy mit miért csinálok az adott anyagomban. A folyamat során féltudatosan készített képek a legizgalmasabbak számomra, általában olyan információk és benyomások hordozói, amiket a készítésükkor még képtelen lennék verbalizálni, emiatt mindig sokat tanulok belőlük. Általában kísérletező attitűd jellemez, elég szabadon értelmezem és használom a fotográfia médiumát. Szeretem feszegetni a határait és ha úgy kívánja az adott helyzet szívesen át is lépem őket. Kísérletezem 3D-vel, videoval és tárgyalkotó megoldásokkal is. Sokszor untatnak a klasszikus fotográfiai megoldások, ilyenkor hátat fordítok nekik, majd hiányozni kezdenek és visszarohanok hozzájuk, inspiráló ez a hullámzás. A világ amiben gondolkozom sok más médiummal is kompatibilis és biztos vagyok benne, hogy lesz olyan helyzet, ahol a fotográfia ‘már csak’ egy transzparens, de annál fontosabb üvegtéglaként kap majd helyet a munkámban.

Milyen kérdések foglalkoztatnak leginkább általában, és hogyan reflektálsz ezekre a munkáidban?  

R.H.: Leginkább a köztes, átmeneti lelki és tudati állapotok foglalkoztatnak, a stabil kezdőpont és végpont közti kiszámíthatatlan szakasz, ami adott helyzettől függően lehet 1 miliméter vagy akár 100 méter hosszú is. Az ingadozás, balanszírozás érzetének megragadása érdekel leginkább, a nyugvópont folyamatos keresése, amit személyes belső folyamatok és globális események egyaránt generálhatnak.  Az identitáskeresés, az önismeret és önelfogadás paradox megélései, a kelet-európai múlt, a személyes és kollektív nosztalgiák érzelemvilágának kutatása és újradefiniálása, a virtuális térnyerés szorongatása, mind folyamatosan jelenlévő témák az anyagaimban. Valójában már régóta egy összekapcsolódó logikai-gondolati láncot építek. A munkáim egymásból bontakoznak ki, fókuszpontjaik szerint ugyan különálló fejezetekre szedhetők, de akár egyként is értelmezhetők. Olyan visszatérő szimbólumokat keresek, amikre bármilyen időtávból visszautalhatok, legyen az a panziók átmeneti tere, egy olvadó-zselés textúra, vagy a saját gyerekkorom meghatározó színvilága. Minél flexibilisebb az átjárás az projektjeim között, annál inkább érzem azt, hogy sikerül leképeznem azt a szövevényes, múlékony világot, amit néha egészen tisztán látok az emlékeimben, a jelenemben és az álmaimban, néha viszont magam számára is nehezen értelmezhető.

Hogyan látod a fotográfia jelenlegi helyzetét, illetve jövőjét?  

R.H.: Kíváncsian figyelem! Szeretek elmenni egy-egy kiállításra, belelapozni albumokba, nyomonkövetni az ismerőseim tevékenységét, online viszont nagyon kevés képet és fotós anyagot nézek. Ez valószínű abból is fakad, hogy a fotográfia már hosszú évek óta nem tartozik a fő inspirációs forrásaim közé. Azok a munkák és alkotók, amiket mégis látnom kell, általában maguktól keresztezik egy ponton az utamat. Ebben hiszek, nálam ez a természetes szelekció a képcsapok megnyitása óta. Azt észrevettem viszont, hogy az utóbbi pár évben a fotográfia területén legtöbbször nem képek mozgatnak meg, sokkal inkább alkotói hozzáállások, vagy például a képekhez társuló szövegek őszintesége. Ritka az, amikor maga a kép is azonos intenzitású hatást gyakorol rám. Nekem fontos az, hogy ha épp az utolsó agysejtemmel lépek egy kiállítótérbe, akkor is találjak valamit, ami esztétikailag lenyűgöz. Különös erőt érzek azokban a képekben, amelyek amellett, hogy fontos témák hordozói, szimplán gyönyörködtetni is képesek.

Min dolgozol most, mik a terveid a közeljövőben?

R.H.: November 17-én nyílik az első önálló kiállításom a Deák Erika Galériában, ezen dolgozom most a legintenzívebben.

Ismerd meg a Capa Központ többi Futures-tehetségét is!