A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Zoltai András Blue Memoir című sorozatának létrejöttéről és az ahhoz kapcsolódó kiállításról mesélt.

Augusztus 23.-án nyílt meg első önálló kiállításom az East of Eden Galériában. A ‘Blue Memoir’ címre hallgató anyagomat másfél éve fotózom kisebb-nagyobb intenzitással. A kiállításig vezető útról írnék röviden, az elmúlt 1-2 hónap ennek az intenzív szervezésével telt.

A projekt narratíváján még az indiai fotóprojektem (‘You can Flood Me, I’ll be Here, 2020–)  közben kezdtem el gondolkodni, egész pontosan akkor amikor két férfit fotóztam, ahogy vizet pumpálnak a rizsföldjükre az elmaradt esőzések (monszun) következtében. Az ugrott be erről a jelenetről, hogy ez a kép akár Magyarországon is történhetett volna az Alföldön, ahol hasonlóan küzdenek az emberek az aszállyal.

A konklúzióm az lett, hogy nem feltétlen kell elutazni több ezer kilométert egy fotóprojektért valamint régóta szerettem volna itthon is dolgozni valamilyen hasonló környezeti témában. A Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjasaként szerettem volna fejlődni és kihívások elé állítani a saját fotográfiai gyakorlatomat, ezért is kezdtem el 2022  januárjában a ‘Blue Memoirt’, ami hasonlóan az ember és víz kapcsolatát vizsgálja kis hazánkban. Szentesi gyökereimnek köszönhetően sokat kapcsolódtam gyerekkoromban a Tiszával és azon szerencsések közé tartozom, akik termálvízben tanultak meg úszni. A vízzel való kapcsolatom tehát nem újkeletű, ezt szerettem volna átemelni egy fotográfiai projektbe, és még jobban elmélyedni az itthoni viszonyokban.

Szerencsémre ( vagy épp szerencsétlenségünkre) a tavalyi nyár extrém vízhiányt hozott, így a projekt is új lendületet kapott és még többet kezdtem járni a magyar vidéket, hogy olyan metaforikus képeket találjak, amiken keresztül jobban tudom érzékeltetni, hogy milyen a kapcsolatunk a vízzel, hogyan távolodtunk el attól, és mik a következményei, ha nem figyelünk rá eléggé. Ahogy egyre jobban belemélyedtem a témában nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt is rendszerszintű problémák vannak, amelyek felerősítik a klímaváltozás egyébként sem túl kellemes hatásait. A projekt gombamód növekedett a lelkesedésemmell együtt.

A munkamódszerem ugyanaz volt, mint az eddigi projektjeimnél: hetekig bóklászok egy területen, beszélgetek az emberekkel, megismerkedek velük és megpróbálom megérteni, hogy mit gondolnak és éreznek a témáról. Személyes bevonódásra törekszem minden esetben, napokat töltök velük, részévé válok a mindennapjaiknak egy kis időre, majd később kézről-kézre adnak, bemutatnak új embereknek, és egyre érdekesebb témákba csöppenek. Az emberek értékelik, ha valaki őszíntén kíváncsi az életükre, és megnyílnak, ilyenkor születnek azok a képek, amiket igazán keresek. Ezt a részét szeretem a legjobban a fotózás folyamatának, ilyenkor történnek velem ezek a mikro ‘csodák’: egy-egy leexponált kocka, amiről tudom, hogy ez most az, amit elképzeltem. Sokszor napok, akár hetek is eltelnek egy jó kép elkészültéig, de minden perce megéri a folyamatnak. Végső soron ez az én emberi tapasztalásom, amiket fotókon keresztül tudok átadni. Számomra valami ilyesmi a kvintesszenciája a fotózásnak: hosszasan megérkezni a képig teljes figyelemmel és türelemmel.

Idén januárban kezdtem el azon gondolkozni, hogy jó lenne összefoglalni, hogy hol tartok ezzel a projekttel. A Pécsi ösztöndíjasoknak szóló kiállításra kezdtem el összerakni egy koncepciót, ami aztán Csizek Gabi kurátor biztatására kinőtte magát egy önálló tárlattá. A téma fontossága és aktualitása miatt olyan formát szerettem volna választani, ami kicsit kizökkenti, de egyben be is vonja a nézőt, így a megszokott falakon lógó képek mellett valahogy jobban kiemelkednek és terjeszthetővé válhatnak a digitális zajban. Még 2018-ban kaptam egy szófiai mesterkurzuson Kadir von Lohuizentől egy újságot, ami a Washington Post különszámaként jelent meg a világ szemét telepeiről fotózott dokumentarista anyagáról. Emlékszem, hogy mennyire le voltam nyűgözve ettől a formai megjelenéstől, pedig ‘csak’ egy újság volt. Azóta is őrzöm ezt a példányt.

Ezért döntöttem úgy, hogy én is szeretném beemelni egy saját publikálású újság gesztusát egy kiállítás terébe installálva, ezzel is kihangsúlyozva a probléma jelentőségét, azt remélve, hogy épp a nézők fogják tovább terjeszteni az üzenetet. Az alapötlet eszkalálódott mivel kiderült, hogy ezzel a klasszikus technológiával 5000 a minimum példány, ami nyomtatható. Ez beindította a kiállításszervezői fantáziámat. Ehhez viszont már szükségem volt támogatókra is. Az újság végül közösségi finanszírozásból készült el, amit ezúttal is szeretnék megköszönni a barátaimnak és családomnak, akik támogatták ezt a fontos ügyet.

100 példányt vittem ki az arles-i fotófesziválra. Szerettem volna bemutatni a szakmának, képszerkesztőknek, fotós kollégáimnak és barátoknak mielőtt debütál. A visszajelzések és a fesztiválon látott kiállítások inspiráltak, hogy még jobban tökéletesítsem a koncepciót. Az ilyen fesztiválokon mindig nagyon sok kreatív energiát kapok a soron következő projektjeimhez

Július végén találkoztam Erdész Barna galeristával, az East of Eden Galéria vezetőjével, aki nyitott volt, hogy extra rövid időn belül befogadja ezt az anyagot a galéria falai közé és támogatott minden ötletemben. A kiállításon bemutatásra került a vízgyűjteményem is, amit egyfajta mementónak szántam a közönség számára. A víz hiánya süt a képekről, és könnyen lehet, hogy utolsó vizeink pedig az üvegekből. Az újság installáció és annak tömege gátként (!) zárja el az utat a galéria közepén, amelyet a közönség hivatott lebontani. Az újság korlátlan számban terjeszthető és elvihető a galériából.

A kiállítás szeptember 12-ig látogatható, keddtől szombatig 14:00-18:00 óra között.
Különböző aktivitások, tárlatvezetések várhatóak még, amiket a közösségi média felületeimen fogok megosztani.

Helyszín: East of Eden Galéria |  Budapest, Paulay Ede utca 63.

A kiállítás kurátora: Csizek Gabriella, Capa Központ
Az újság arculatát Laki Eszter és a Studio NUR készítette.