Ahogy 2018 óta minden évben, idén is megkérdeztünk kurátorokat, művészeket és elméleti szakembereket, hogy mely fotósorozatok, kiadványok, kiállítások és események ragadták meg a figyelmüket, voltak fontosak számukra az elmúlt esztendőben.

Fisli Éva történész-muzeológus kedvencei a 2024-es évből.

„Még a legállhatatosabb figyelem is fluktuál.” – a mondat lefegyverző igazsága kiragyog a Víváselmélet és -módszertan könyvből, amivel mostanság ismerkedem. Mint lelkes újonc, aki – a semmiből hirtelen – párbajtőrt ragad, hajlok arra, hogy 2024-et is egy fejvéd rostélya mögül lássam, aszerint, mit volt erőm egyáltalán észrevenni, mire reagálni vagy kitérni előle, miközben egy másik páston, a Nemzeti Múzeumban egy fotográfus-emlékév kiállításain és könyvein ügyködtem épp. Az idei év, csakúgy, mint az előző a Budapesti beszélgetéssel, minden fluktuáció és nehézség ellenére egy korábbi kutatási szakasz lezárását, összegzését hozta. Ez pedig elégedettséggel tölt el, ha döbbenetes fáradtsággal is.

2024 gazdag volt mindenféle fotográfiai, illetve fotó- és művészettörténeti, vagy akként aposztrofált attrakcióban. Magam is tettem érte, hogy a kínálat színes legyen, épp ezért egész évben alig láttam ki a fejemből. Most azonban végigpörgetve a fotóimat a telefonomon, rá kellett jönnöm, hogy azért mégiscsak láttam ezt-azt, sőt, szemlátomást meg is akartam jegyezni, amit láttam. Lássuk.

Szerintem fontos fotótörténeti kiállítás nyílt júniusban Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Galériában. A Divald Károly és fiai. Eperjestől Budapestig című tárlat kurátora Lucia Almášiová művészettörténész volt, akinek intellektuális teljesítménye vitathatatlan; Divaldról (és fiairól) ennyire átfogó, a megvalósításba magyar és szlovák gyűjteményeket is bevonó kiállítás korábban nem született. A figyelmet alaposan igénybe is vette, ha az egyszeri látogató mindent össze akart rakni fejben a feltárt részletekből. Az én egyik kedvencem talán ezért is a lépésről lépésre araszolást megszakító, a lapozás élményét visszaadó, vetített album-installáció volt.

Jó élmény volt szeptemberben az autokróm-kiállítás is, a linzi Fransisco Carolinum kortárs művészeti múzeumban.

A tárlat egyik felében magához a technikához kötődő tárgyak és információk installációját láthattuk egy hosszú asztalon elrendezve. A másik teremben pedig e korai színes fotókhoz közelítve lehetett megmártózni a 20. századeleji témákban és az autokrómot (is) feltaláló Lumière fivérek családi képeiben. A találékony designnak köszönhetően tükör segítségével láthattunk rá a megvilágított üveg diapozitívokra, miközben a saját szemmagasságunk szerint állíthattuk a szerkezetet; hagyomány és lelemény tehát egyszerre jelent meg a kiállításon.

Mind a pozsonyi, mind a linzi tárlaton eredeti fényképtárgyakat mutattak be a kurátorok; az elrendezés és a kiállítás egyéb elemei voltak azok, amelyek a mai látogató érzékelését is cirógatták. A linzi tárlat esetében a látvány szintjén teljesen egyértelmű volt, hogy a cél nem pusztán csodáltatni és élveztetni, hanem megértetni is, miért lehetett az autokróm fotó valaha akkora durranás. Vagyis a kurátorok a fényképezés és a látásunk történetiségét, azaz a maitól eltérő jellegzetességeit is láthatóvá tették. És napvilágra hoztak korábban nem ismert fotókat, fotográfusokat is.

A Maria Reitter-Kollmann és Alfred Weidinger által összeállított linzi katalógus sok egyéb mellett kitér például Habsburg–Toscanai Margit főhercegnőre, aki 1907-1952 között a színes fotózás egyik úttörője volt.

A hiány pótlása

A történeti csemegék után a fájó hiányokról is szólnom kell. Sajnos nem jutottam el a prágai Lucia Moholy: Exposures (Expozíciók) című kiállításra.

A beszámolók szerint imponáló mennyiségű új dokumentum állt a kurátorok (Meghan Forbes, Jan Tichy, Jordan Troeller, illetve Christelle Havranek) rendelkezésére, akik igyekeztek is a sokáig híres férje árnyékában működő fotográfusnőt – előadásokon és kiadványokon keresztül is bemutatni.

A tárlathoz tartozott a cseh Jan Tichy alkotta mű is; a Lucia által hátrahagyott és soha vissza nem kapott, a Bauhaushoz kötődő, hiányzó üvegnegatívokat idéző Installation no. 30 (Lucia). A 330 üveglap a hiány sajátos pótlása tehát az életművet bemutató kiállítás terében.

Ez a gesztus, a női életmű hiányának kortárs (férfi) művészi reflexióval kitöltése a Kassák Múzeum Révai Ilkát bemutató kiállításán is megjelenik.

Sőt, Kispál Szabolcs A párizsi lelet című projektje szellemes tárgyfikcióin túl Moholy-Nagy László műveit idéző Révai-„fotogramokkal” egészíti ki a ma csak töredékeiből összerakható oeuvre-t. A két kiállítás így – az én fejemben kivédhetetlenül – összekapcsolódik, noha jelentős különbség, hogy Tichy munkája 2016-ban Berlinben született, Kispál viszont kifejezetten a Révai-kiállításra készítette a magáét Budapesten.

Érdekes együttállás ez azért is, mert a két világháború között, részben Nyugat-Európában működő magyar fotográfusnőkről először megjelent olasz nyelvű kiadvány (és kiállítás) születésében a Zürichben élő Lucia Moholynak is volt szerepe, legalábbis a Nel raggio dell’ utopia. L’esperienza fotografica ungherese tra le due guerre (1987) című kötetet szerkesztő Federica Di Castro szerint.

Azóta már több magyar nyelvű publikáció is megjelent a fotográfusnőkről, a nagy hazai múzeumokban viszont még mindig inkább kiváló emigráns férfiúkat ünneplünk, s ez alól idén magam sem voltam kivétel. (A Néprajziban bemutatott Claudia Andujar-kiállításhoz kiadott katalógust persze ne feledjük! Komoly teljesítmény, ahogy Andujar életműve is az.)

A Kassák Múzeum a pár évvel ezelőtti Besnyő Éva-kiállítás után 2024-ben szerencsére viszont újabb fotográfusnő, Révai Ilka bemutatására vállalkozott. Az E. Csorba Csilla és Cserba Júlia által rendezett, A hiányzó tekintet. Révai Ilka elfeledett életműve című tárlat a töredékekből is fölsejlő alkotói szuverenitást igyekszik felmutatni.

Csakugyan izgalmas egy, színházzal, fotóval és iparművészettel is foglalkozó nőt megpillantani az előásott dokumentumok mögött. Révai saját portréi – elsősorban a Kassákról készült fotók visszaadnak valamit abból a szemléletből, aminek birtokában 1919-ben megfogalmazta a kiállításához írt minimanifesztumát, az „akarásait”.

Révai életműve azonban – mint másoké, akik nemcsak emigránsok, de nők is – az életpálya többszörös törései, kényszerű újrakezdései, és az érdeklődés sokfélesége miatt is töredékes.

Már csak ezért is irigylésre méltó, ami a 2015-ben elhunyt Mary Ellen Mark munkáinak feldolgozása körül látható. Az arles-i fotófesztiválon szerepelt most a Találkozások című retrospektívje, mely Mark öt korábban fotókönyvben feldolgozott projektjét mutatta be.

A legismertebb fotóin kívül Sophia Greiff és Melissa Harris kurátorok már olyan dokumentumokat is bemutattak – személyes jegyzeteket, kontaktokat és leveleket, melyek e munkák keletkezését segítenek jobban érteni.

Júliusban éppen torkig voltam képekkel, a telefonomban mégis (vagy épp ezért?) sorjáznak az Espace Van Gogh terében készített fotók (és azok részletei), a tükröződések a bekeretezett fotókon, a nagy polaroidok, a kiragadott furcsa, szuggesztív tekintetek, vagy ahogy Mark mondta, évekkel korábban egy videóban, a „valóság furcsasága”.

„Teljesebb sztori”?

Kitérő, de muszáj idetennem, mert fontos: amikor a Steidl ki akarta adni a fotográfus életművét, a ’70-es évek anyagait átnézve, a szerkesztők – köztük Mark özvegy férje – megtalálták a Mark és Karen Folger Jacobs író közös munkájához, a Ward 81-hez készült kb. 50 audio kazettát.

A felvételeken a fotós és az író az ön- és közveszélyesnek ítélt nőkkel beszélget egy oregoni zártosztályon, heteken át. Az életműkiadás támaszkodott erre az újonnan megtalált hanganyagra, s a képeken kívül a felvételek egyes részletei is beépültek az eredetileg 1979-ben megjelent kötet új kiadásába.

(Most egyébként a bécsi Westlichtben is van Mark-kiállítás, sőt jövőre állítólag Budapestre is jön egy!)

Kortársak

És most az élőkről, akik nem nyugszanak, és engem sem hagytak nyugodni. Ide idézem a Prix Pictet-győztes indiai Gauri Gill előadását az arles-i antik színház sötétjéből, ahol én is meghúzódtam.

Gill Notes from the Desert (Feljegyzések a sivatagból) című munkájával nyerte el a díjat, és Arles-ban, a fesztivál nyitóhetén ennek a hátteréről beszélt. A képein látható nincstelenekről szólva az Újdelhiben élő fotográfusnő többször is hangsúlyozta már, hogy számára a fotó olyan eszköz, amivel ellenállhat a domináns erőknek, melyek ezerféleképpen befolyásolják életünket, uralják észlelésünket. Például itt:

A mainstream média-klisék ellenében dolgozik már egy ideje Cristina de Middel is, akinek szintén Arles-ban, a dominikánus templomban nyílt kiállítása júliusban Utazás a középpontba címmel. A projekt Verne Utazás a Föld középpontja felé című kalandregényét idézi, a sorozata azonban a Mexikó felőli, Amerikába tartó migrációt veszi célba azzal a de Middel-i humorral, amivel korábbi munkáiban is találkozhattunk.

„Azt hiszem, szeretném kiélezni az országra jellemző sztereotípiákat. Egy-egy terület emblematikus tárgyait, helyzeteit, színeit veszem elő, és játszom velük, szembeállítom őket. Összeraktam azokat a dolgokat, amik nem passzolnak össze. Nem mondanám, hogy allegóriákat kreálok, inkább játékokat. Egy módja ez annak, hogy felhívjuk a nézők figyelmét, megértetjük velük, hogy nagyon erős redukcióval élünk, amikor egy országról beszélünk.” –válaszolta de Middel egy 2021-es interjúban a neki feltett kérdésre.

És akkor nézzünk vissza Budapestre! Szász Lilla és a portugál Rita GT – Molnár Vera által a Liget galériában rendezett – kiállításáról Schuller Judit Flóra is írt a minap. Így én csak annyit állapítok meg itt, örömmel: Szász szerencsére ezúttal is tartotta magát ahhoz az évekkel korábban kimondott gondolatához, hogy „egy jó kortárs kiállítás problémákról beszél, nem [pedig] azt mondja magáról, hogy fotókiállítás”.

Végül pár szó Agnes Denesről, akinek december 12-én nyílt kiállítása, A logika rendszerei – a rendszerek logikája címmel a Szépművészetiben.

Denesnél a fotók főképp egyes akcióinak a dokumentálására szolgálnak: a budapesti tárlaton tagadhatatlanul erős képek foglalják össze mindegyik ökológiai projektjét. Annyira evidens volt számomra az előző mondat, és annyira erőteljes a Búzamező – Szembesítés, Battery Park Landfill (1982) című színes sorozat, hogy meglepett, amikor a Denes által készített fotókat egyszercsak nem a dokumentáció szerepében láttam.

A kiállítás utolsó harmadában például egy sajátos Budapest-városképe is helyet kapott. Az Izometrikus rendszerek izotropikus térben – Térképvetületek: Piramisvetület (Budapesti változat) című kompozíció az égtájaknak megfelelően „rögzít egy-egy környezeti részletfotót a város határairól. Budapest centrumát a belvárosi udvarok jellegzetes keramitkockái, az északi és déli peremét a Duna-part és a folyó egy-egy részlete, a nyugati városhatárt a budai erdők, míg a keleti szélét egy kukoricaföld részlete idézi fel.” Denesnek a csírázó rizsszemekről készült mikrofotói (az Anima/Persona – A mag című sorozatban) pedig a mag szabad szemmel nem látható fejlődését ragadják meg és nagyítják fel.

A Kumin Mónika által rendezett tárlat végén felvezetett időkapszula ötlete, amit a Városligetben helyeznek majd el, egyszerre láttatja velem Denes művészi praxisainak logikus folytatását, gondolatainak a hazai talajba (vissza)ültetését, és kelti fel bennem a vágyat, hogy egy részvételi, fákat védő projektje megvalósulását is láthassam idehaza egyszer. Amit ugyanis ez a kiállítás nem mulaszt el hangsúlyozni, például a kijáratnál kifeszített (A jövő törékeny, bánj vele óvatosan című) zászlóinstallációval, az a környezettudatosság.

És akkor most pörgessük át újra az eddigieket. A megfeszített munka sokfelé vitte a figyelmem, ami nem is volt mindig kellően élénk vagy állhatatos, de ha most visszatekintek, úgy érzem, 2024-ben is volt mire nézni.

Cikkíróinktól azt kértük, hogy olyan projektről ne írjanak, amelyben érintettségük van.