Rögzítés – Liptay Gabriella Korniss Péter fotójáról: „már a fiam családja nézi nap, mint nap a »kisöreget« a plakátjaival, kólájával, kedves tekintetével”

Van olyan fénykép mindannyiunk számára, ami valamiért mélyen megérint, és kiemelkedik a többi közül. A Roland Barthes filozófus által punctumként emlegetett jelenség, amely – gyakran a fotós szándékától függetlenül – eltalálja a nézőt, sokszor egy mellékes, apró, látszólag jelentéktelen elemről van szó, amely mégis rendkívül erőteljesen hat az egyénre. Sorozatunkban a fotós szakmán kívülről szólítunk meg szerzőket, hogy osszanak meg egy gondolatot vagy benyomást egy számukra fontos fotográfiáról. Fedezzük fel együtt ezeket a személyes történeteket!

Liptay Gabriella a KPMG marketing- és kommunikációs igazgatója Korniss Péter fotóját választotta.

Valamikor a kilencvenes évek vége felé, vagy a kétezres évek elején ismerkedhettem meg Péterrel. Egy kiállítását készítettük elő az Ericsson Galériában. Úgy tekintettünk egymásra – akkor még ismeretlenül – mint akiknek soha többet nem lesz dolga a másikkal. Bevallotta, hogy ő úgy gondolt rám előzetesen – sztereotíp módon – mint egy “szokásos” fontoskodó marketingesre. Én úgy soroltam be őt – szintén elfogult módon – mint egy fotós, aki majd biztos túlérzékenyen aggódik a kiállítása kapcsán, Kossuth-díj és izgalmas művészi teljesítmény ide vagy oda.

Amikor aztán a szervezés során hál’ Istennek személyesen is találkoztunk, egy felejthetetlen beszélgetés alatt percek alatt kiderült, hogy alaposan rácáfoltunk a korábbi véleményünkre. Sok-sok érdekes mondanivalónk egymásnak. Azóta is széles mosollyal meséljük, hogy milyen régen és érdekesen indult kapcsolatunk. Azóta pedig egyre mélyülő – talán nevezhetem így – barátságunk.

Évekkel később – akkor már barátságunk szellemében – egy kiállításon ezt a fotót választottam ki és be is kereteztettem, különösebb cél nélkül, inkább csak a pillanat bűvöletében, hogy végre otthon is nézhetünk egy Korniss fotót a falon, nem csak albumban. Amikor azonban hazavittem a bekeretezett fotót, az akkor 13-15 év körüli fiam lecsapott a “tárgyra” és azt kérte, hogy tegyük ezt az ő szobája falára, mert neki is nagyon tetszik ez a “kisöreg”.

Oda is került, mindenféle bulikat, átrendezést, festést, fiú-kamaszkort túlélt és valahogy fontos kísérője lett a fiam életének. Közben persze ők is összeismerkedtek Péterrel, aki alá is írta a „kisöreg” fotóját. Amikor aztán a fiam elköltözött otthonról, természetesen a fotót vitte magával a feleségével közös első otthonukba, hisz a fotónak ott a helye, mondta – és felkerült a nappalijuk falára. Aztán tovább költöztek, a fotó is tovább ment velük természetesen és ismét nagyon fontos helyet foglal el a nappalijukban. Most már a fiam családja, a felesége és három unokám nézi nap, mint nap a “kisöreget” a plakátjaival, kólájával, kedves tekintetével.

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük