Sorozatunkban a fotós szakma jeles képviselőit kérjük fel, hogy osszanak meg velünk néhány inspiráló élményt az elmúlt időszakból. Ezek lehetnek fotók, kiállítások, könyvek, vagy bármi egyéb, ami mély benyomást tett rájuk. Kopin Katalin a Capa Központ kurátora a következőket emelte ki:

Képzelt riport egy francia fotófesztiválról 

Arles a maga harsogó kékjeivel, forróságával, illatával, kőházaival a fotófesztiválon kívül is vonzó célpont lehet, de ahogy minden év júliusában megtelik élettel, vibrálással, hajnalig tartó morajjal, és mindent elárasztó fotográfiával, az maga a fotós umami. Én már negyedik éve rovom július első hetében Arles utcáit egy fesztiválos applikációval a kezemben és flip-flop papuccsal a lábamon, keresve a számomra izgalmas, vonzó, meghökkentő vagy éppen letaglózó fotós élményeket. 

A fesztivál mindenhová kiterjeszti a kiállításait és eseményeit: kolostor, templom, kripta, lakóház, szupermarket, közfürdő, levéltár, park, antik színház, maga az utca is találkozóhellyé és fórummá alakul. Előfordulhat, hogy egy templom bejáratánál sommelier ajánlásával kóstolhatunk francia borokat, miközben a templom tereiben az Ukrajnában zajló háború brutális kegyetlenségével szembesülhetünk, vagy a szarajevói mészárlás képeit nézzük a VII Foundation székházában, amit közös paellázás és élő Gipsy Kings dallamok kísérnek. A kontraszt mindenhol jelen van és éppen ettől jó ez a hely. 

Találkozások 

A fesztivál a spontán és szervezett találkozásokra épít, innen ered a neve is. A Les Rencontres de la Photographie 57-ik éve kerül megrendezésre. Az 1970-ben alapított fesztivál, néhány elkötelezett fotográfus találkozójaként indult és mára több ezer látogatót vonz. A kezdetekkor Lucien Clergue fotóművész, Jean-Maurice Rouquette kurátor és Michel Tournier író azért hívták életre a fesztivált, hogy fórumot teremtsenek a fotográfia számára, és elősegítsék annak önálló, teljes jogú művészeti ágként való elismerését. 1975-ben André Kertész is jelen volt egy önálló kiállítással, és közös beszélgetésen vett részt W. Eugene Smith-el, 1985-ben Robert Capa életműve és a háborús fotográfia került fókuszba. A fesztiválos hetem kitüntetett napja, amikor a Photo Folio Review keretében találkozhatok fotósokkal. 20 percünk van egy beszélgetésre, így nem mindegy ki milyen tempóban és határozottsággal mutatja be az anyagait. Van, aki hatalmas mappákkal érkezik és fehér kesztyűben lapozzuk át a kiállításra kész fotóit, van, aki kész fotókönyvet mutat. Idén két fotós anyag tett rám mélyebb benyomást, az egyik fotós Arizónából érkezett a másik Bulgáriából. Az amerikai Jordan Putt tizenéves korában édesapjától tanulta meg a földmérés mesterségét. Nyári napjait fügekaktuszok között járva töltötte, vállán egy közel kétméteres mérőrúddal, amelyre GPS-készülék volt erősítve. Ami kezdetben a domborzat felmérésének eszköze volt, idővel a sivatag társadalmi viszonyainak megértéséhez vezető módszerré vált. A Field Book című sorozat hat éven át készült Arizona Sonora-sivatagában, ahol a táj és az ott élő emberek kapcsolatát vizsgálta. A projekt az amerikai-mexikói határvidékről alkotott sztereotip képek helyett a mindennapi élet csendes, személyes történetein keresztül mutatja meg a térség összetett társadalmi valóságát.  

A bolgár alkotó, Vladimir Karamazov Szófiában született, ahol színházi tanulmányokat folytatott, majd húsz éven át a Bolgár Nemzeti Színház színészeként dolgozott. Számos filmes, színházi és televíziós szerep után 2019-ben a fotográfia vált fő kifejezési formájává, amelyben már nem előadóként, hanem alkotóként szeretne történeteket mesélni. Munkáiban karakteres embereket, drámai helyzeteket és rejtett belső világokat keres, hogy a fotográfián keresztül tárja fel az emberi lét összetettségét. A karrierváltása nagyon sikeres, egy fontos brit kiadó, a Gost Books adta ki első fotókönyvét, mely egy bolgár börtön, fojtott és szorongató atmoszféráját mutatja be hihetetlen érzékenységgel. 

Alice tükörországban 

Van egy hely Arles-ban, ami minden szempontból mást kínál, mint a dél provance-i város antik bája. A régi városmagtól kicsit távolabb van egy mind fölé magasodó torony, a Luma Arles. Az épületet Frank Gehry tervezte, az 56 méter magas, csavart, térbe mozduló torony 11 000 rozsdamentes acéltéglából álló felülete a fény változásával folyamatosan átalakul, szikrázik, ragyog, tükröződik, így maga az épület is egyfajta élő, változó tájelemmé válik. Az épület belül sem okoz csalódást, a két legfelső emeleten kijuthatunk a szabadba, körbe kémlelhetjük a tájat, a Rhone folyóval, a vasúti sínekkel, a girbegurba térszerkezetekkel jóllakatva szemünket. Lefelé akár csúszdán is csúszhatunk, csendben vagy sikítva. De, ami miatt igazán érdemes ide évről-évre eljönni, azok a kiállítások, amik révén elveszve térben és időben, kicsit mindig más emberként lépek ki innen. Idén Gerhard Richter fotóalapú festményei vezettek el egy meditatív útra, majd egy valóban grandiózus kiállításban merülhettem el a Soundwalk Collective és Patti Smith kollaborációja által. A teljesen sötét térben bolyongó látogatók egy archaikus világba kerülve hang, film és költészet segítségével elmélkedhettek a természet, az emlékezet és az emberi történelem összefonódásáról. 

Soundwalk Collective, Patti Smith CORRESPONDENCES című kiállítása
Videó: Kopin Katalin

Papírgyári capriccio 

A fesztivál záróprogramja is egy jól megkomponált összművészeti esemény, melyet egy Rhone folyó menti papírgyár területén tartottak idén. A hatalmas csarnokokban és a külső területeken videós és fotós anyagok váltották egymást nagy kivetítőkön, melynek programjába idén Szombat Éva anyaga is bekerült. A vetítések mellett élő performanszok és zenei produkciók is voltak, majd a fesztiválos tömeg a DJ pult előtt pulzálva vett búcsút egy évre Arles-tól, a felhőtlen szabadságtól és egymástól.