Van olyan fénykép mindannyiunk számára, ami valamiért mélyen megérint, és kiemelkedik a többi közül. A Roland Barthes filozófus által punctumként emlegetett jelenség, amely – gyakran a fotós szándékától függetlenül – eltalálja a nézőt, sokszor egy mellékes, apró, látszólag jelentéktelen elemről van szó, amely mégis rendkívül erőteljesen hat az egyénre. Sorozatunkban a fotós szakmán kívülről szólítunk meg szerzőket, hogy osszanak meg egy gondolatot vagy benyomást egy számukra fontos fotográfiáról. Fedezzük fel együtt ezeket a személyes történeteket!

Erdődy Orsolya a Budapesti Fesztiválzenekar menedzser-igazgatója, az Arcus Temporum Művészeti Fesztivál zenei főtanácsadója Hajdú D. András fotóját választotta.

Szeretem az ékszereket. Nemcsak viselni őket: szeretem kézbe venni, megérinteni, érezni a súlyukat és az anyagukat. Figyelem a színeket, a formákat, a felületeket. A kortárs ékszer számomra az önkifejezés része, de talán azért is vonz ennyire, mert egyetlen apró tárgyban találkozhat természetes anyag és emberi gondolat, hagyomány és jelen, precizitás és kreativitás.

Hajdú D. András fotóján először az ékszert vettem észre, a rusztikus, kézműves ezüstgyűrűt, amelybe egy barázdált felületű, természetes, vágatlan követ foglaltak. A gyűrűt idősebb kéz viseli, méghozzá a középső ujján. A kézfejen a bőr száraz, ráncok, folt nyomai az évek múlását jelzik. A kozmikus eredetű kő időtlen textúrája találkozik a két élőlény, a fa és az ember kérges törzsével és ráncokkal barázdált bőrfelületével. Három anyag találkozása a bennünk, velünk élő múltról, az értékőrzésről szól, a gyengéd érintésről, mintha a kéz nemcsak támaszt keresne, hanem védőn is érintené a száraz fa felületét. A pillanatba foglalt felvétel nekem történetet mesél a megfáradt, a fa tapintásával támaszt nyerő, az égből pottyant követ talizmánként viselő emberről.

Hajdú D. András, a számos hazai és külföldi díjat elnyert fotóriporter ezt a művészi képét a 2025. évi Arcus Temporum Fesztiválon készítette Pannonhalmán. Nem tudom, kié a kéz, és azt sem, ki készítette a gyűrűt.

Bőr, kéreg, ezüst és kő találkozik egyetlen mozdulatban. Mindegyik másképpen őrzi az időt. A fa magában hordozza növekedésének éveit, az emberi kéz változik, az ezüstön nyomot hagynak az érintések, egy kő ideje pedig szinte felfoghatatlan a miénkhez képest. Az ékszerben ezekhez az anyagokhoz hozzáadódik az alkotó gondolata, fantáziája, majd a viselő személyisége. A különböző anyagok, idők és történetek találkozása izgalmas folyamat számomra.

A zenében is a találkozás érdekel. Régi és kortárs művek egymás mellé helyezve új összefüggéseket mutatnak meg, párbeszédbe kerülnek egymással. Az Arcus Temporum, az idők íve számomra erről is szól: kapcsolatot teremteni különböző korok művészete és a ma embere között. Ezt az eszközeiben egyszerű, mégis sokat mondó fotót azért szeretem, mert kifejezi számomra azt, amit az Arcus Temporumban keresünk – kapcsolat élő és élettelen, korok, művek és emberek között.