Van olyan fénykép mindannyiunk számára, ami valamiért mélyen megérint, és kiemelkedik a többi közül. A Roland Barthes filozófus által punctumként emlegetett jelenség, amely – gyakran a fotós szándékától függetlenül – eltalálja a nézőt, sokszor egy mellékes, apró, látszólag jelentéktelen elemről van szó, amely mégis rendkívül erőteljesen hat az egyénre. Sorozatunkban a fotós szakmán kívülről szólítunk meg szerzőket, hogy osszanak meg egy gondolatot vagy benyomást egy számukra fontos fotográfiáról. Fedezzük fel együtt ezeket a személyes történeteket!

Nagy Dénes filmrendező és forgatókönyvíró azt a fotót választotta, amely különösen fontos volt számára a Természetes fény című film készítésekor.

Elindulni.
Az ismeretlenbe.
A táj.
A kezek.
A cserzett arc.
Nyirkosság.
A már kihűlt tetem.
A fa és a kéz halk súrlódása.
A folyó következő kanyarulatát figyelő rezzenéstelen tekintet. A pórusok a szem alatt.
Aztán pedig a csend és a mindent beborító szürkület.

A kép valahol Oroszországban készült a 20-ik század elején. Az interneten találtam.

A Természetes fény című filmemet 7 éven keresztül készítettem. A film története a második
világháborúban játszódik, és egy magyar egységről szól, akik valahol a Pripjaty-mocsarak
végtelen vadonjában orosz partizánok után kutatnak.

Ez a fénykép hét éven át volt a vonalvezetőm. Beleégett a retinámba. Amikor elcsüggedtem,
vagy úgy éreztem, hogy elvesztettem a tájékozódásomat, akkor becsuktam a szemem, és ezt a
képet idéztem fel magamban.
Két ember, akik indulásra készek, de még utoljára visszanéznek.
Az ő konkrétságuk, a tekintetüknek ez az időn kívüli csendje volt az, ami továbblendített.
Ez a kép lett a film nyitójelenete.

Nagy Dénes