A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány fotográfust, akiknek munkássága inspirálja, illetve olyan képeket, amelyeket kiemelten fontosnak tart.

Bevallom, szinte lehetetlen küldetésnek tűnik összeszedetten beszélni fotográfiai inspirációimról. Egyrészt azért, mert rengeteg csodálatos alkotó van, így nehéz kiválasztani egy-egy “főszereplőt”, de azt is mondhatnám, hogy iszonyatos “zaj” van: napi szinten jelennek meg igazán magas minőségű, figyelemre méltó munkák, amik mögött mind ott áll egy-egy alkotó a teljes életével. Másrészt a fotográfia mint médium hihetelten sokszínűsége miatt is gondban vagyok, hiszen “annyi minden lehet fotó”, a talált archív képtől a chemogramon át az AI generált vizuális tartalomig. Harmadrészt pedig, és talán ez a legfontosabb, azért is nehéz az ügy, mert változó a fotográfiához való viszonyom: különböző személyes vagy alkotói időszakaszaimban mást-mást jelent és jelentett, más szereppel bírt az életemben fotó, így különböző alkotók voltak fontosak számomra.

Az első meghatározó fotográfiai emlékeim talán André Kertészhez kötnek leginkább. Az ő képeit a mai napig nagyon nagyon szeretem, egyszerűen megnyugtatnak. Van egy rossz állapotú albumom tőle, amit időről időre előveszek, ha töltekezni, tisztulni szeretnék. Kicsit azt juttatja ez eszembe, mikor egy kedves barátom mondta, hogy ha valami nagyon sz*rt olvas, utána mindig újraolvassa az Iskola a határont, hogy újra legyen bizalma az irodalomban. 

Kamaszként nagyon szerettem a személyes fotót. Eszembe jutnak például Puklus Péter korai, tizenöt-húsz évvel ezelőtt készült képei, amiken a közvetlen környezetét dokumentálta, de Kudász Gábor Arion Middle című könyve is, aminek nagyon szeretem a mélységét és életközelségét, meg hát magukat a képeket és azt, ahogy a felesége, Bogi jegyzeteivel találkoznak.

De ide kapcsolom Alec Soth munkáját is, különösen a Dog Days Bogota című albumát, amit Kolumbiában fotózott, az alatt, hogy a lánya örökbefogadási folyamata zajlott.

Később, mikor tudatosabban kezdtem el fotóval foglalkozni és a zsigeri, érzelmi befogadáson túli rétegeket igykeztem megérteni, nagyon fontosak voltak Thomas Ruff képei, amikkel még 2008-ban találkoztam a Műcsarnokban, illetve Broomberg és Chanarin egész munkássága; tényleg, szinte bármelyik munkájukat említhetném, mindegyiket nagyon szerettem. A fejemben ide kapcsolódik még Taryn Simon is, aki Bloomberghez és Chanrinhoz hasonlóan nagyon kritikusan használja a fotó, reflektálva a képek és a fotográfia, mint médium társadalmi, politikai aspektusait, jelentőségét.

Mostanában kicsit nosztalgikusabb hangulatban vagyok, úgyhogy a közelmúltból inkább a szívmelengető dolgok jutnak eszembe és egy bizonyos színvilág elevenedik meg előttem. Ha klasszikusokról van szó, nagy élmény volt például, mikor tavaly a kezembe került Richard Billingham újra kiadott Ray’s a Laugh albuma. Hihetetlen, hogy milyen éles, kritikus és mégis szerető figyelemmel dokumentálja az apját és a családját. És az is, hogy milyen iszonyúan jók a képei “képészetileg”; nagyon érződnek rajtuk a festészeti tanulmányai.

Hasonlóan szuper “újrafelfedezés” volt Wolfgang Tillmans kiállításán járni nyáron a Pompidou-ban. Annyi szabadság volt a képekben magukban és az installációban is; azt éreztem, hogy ez a kiállítás meg az életmű a fotográfia, mint a világ iránti érzékeny kíváncsiság ünnepsége.

E tekintetben több kortárs női alkotó is nagyon fontos számomra, például Tamara Eckhard The Children of Carrowbrown című mukájának gyerekeről készített portréi, amiken nagyon erősen érződik egy nyitott, elfogadó, bizalomteli személyiség. Talán nem is lehetne máshogy ilyen közel kerülni ilyen sérülékeny alanyokhoz.

Hasonlóan tiszta dolog szerintem Francescsa Todde A Sensitive Education című projektje is, ami nem az emberek, hanem a különböző fajok közti empátiáról beszél nagyon érzékenyen.

És ha már az érzékeny viszonulásnál, meg talán kicsit a megszállottságnál is tartunk, nagyon szeretem Turós Balázs A dolgok természete című sorozatát, illetve Bartha Máté Anima Mundi projektjét. Mindkét anyag az élet rendjével és, ha úgy vesszük, a lét értelmével foglalkozik, persze eltérő megközelítésből.

Végül, ha magyar fotósokról és fotográfiáról beszélünk, mindenképp meg kell említenem Geibl Katát, akinek hosszú idő után végre újra és egyben láthattam a There’s Nothing New Under the Sun című projektjét a Rechnitzer Galériában nyílt kiállításán, és Ladocsi Andrást is, akinek szintén mindig nagyon megragadnak a képei. Naivan hangzik talán, de mikor ránézek a munkáikram, egyszerűen elbűvöl, hogy mennyire szépek ezek a fényképek; valahogy a fennséges értelmében.

Szalai Dániel | Web | Instagram