A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusokból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert. Augusztusban különleges mérföldkőhöz érkeztünk, ugyanis kereken 80 hónapja indítottuk el a sorozatot, amelynek keretében már több, mint 300 bejegyzés jelent meg a Capa blog felületén.
2019-ben Erdei Krisztina írásait közöltük elsőként a rovatban, ebből kifolyólag ismét őt kértük fel, hogy tekintsen vissza az eltelt időszakra, ossza meg az olvasókkal, milyen változások érték és hogyan látja ma mindazt, amiről hat évvel korábban írt.
Nyolcvan hónap. Kimondva nem sok. Leírva még kevesebb. De ha végig kell élni, egészen tekintélyes mennyiség. Ennyi idő alatt megöregszik egy telefon. Elköltözik egy intézmény vagy átadja a helyét egy másiknak. Átrendeződik egy szakma. Megbukik egy kormány. Az ember pedig, ha nem figyel, észrevétlenül máshová teszi a hangsúlyokat.
Amikor 2019 januárjában először írtam ide, becsületesen bemutatkoztam. Diplomák. Munkahelyek. Projektek. Minden szépen felsorakozott, mint egy jól nevelt önéletrajz. Az a szöveg még mindig ott van a blog archívumában. Nem bántom. Hadd élje a maga csendes digitális életét. Onnan folytatom.
Közben befejeztem egy doktori képzést a MOME-n. Mire befejeztem, már bele is kezdtem egy másikba az ELTE-n. Vannak emberek, akik szobanövényeket, vannak akik szerencsére műtárgyakat és vannak akik diplomákat gyűjtenek. Most éppen Besnyő Éva, Ata Kandó és Kati Horna társaságában töltöm a napjaimat. Jó társaság. Makacs. Okos. Időnként meglepően aktuális.
Elkezdtem komolyabban tanítani. Először Nagyváradon, Ady városában, a Partium Keresztény Egyetemen. Majd a MOME-n, ahol az angol nyelvű fotográfia képzését vezetem. Évről évre új hallgatók. Új nyelvek. Új nézőpontok. Jó látni, hogy ugyanarra a képre mennyiféleképpen lehet ránézni.
Közben képszerkesztő már nem vagyok, pedig évekig ez volt a foglalkozásom. Eltűnt az Artportal. Mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt egy hatalmas könyvtárban. A polcok még megvannak valahol, csak nehezebb odatalálni.
Fotózni viszont továbbra is fotózom. Egyre kevésbé érdekel a kép önmagában. Egyre inkább a képek közötti kapcsolatok és a lassúság. A projekt, amelyik hónapokig vagy évekig rakja össze magát. Személyes tapasztalatokból. Emberekből és egyéb lényekből. Olyan kérdésekből, amelyek nem szeretnek egyetlen képen belül maradni.
Mostanában sok portrét készítek. Korábban nem volt jellemző. Talán a képszerkesztői évek miatt alakult így. Az ember előbb megtanul mások arcára figyelni, utána már könnyebben fényképezi őket. Például a Ludwig Múzeum ismeretlen dolgozóit. A teremőröket, a jegypénztárosokat, a műszaki munkatársakat. Azokat, akik nap mint nap működtetik az intézményt, mégis ritkán kerülnek a figyelem középpontjába. Portrékat készítettem róluk, beszélgettem velük, meghallgattam a történeteiket, majd csendéletekben sűrítettem mindazt, amit a múzeumról, a kortárs művészetről és a saját életükről meséltek.
És a Mikepércsi Anyákat. Egy olyan civil közösséget, amely a Debrecen környékén épült akkumulátorgyárak társadalmi és környezeti következményei miatt kezdett szerveződni. Bátrak. Kitartóak. A Ludwig Múzeum felkérésére velük dolgoztunk együtt egy részvételi fotográfiai projektben Hatala Noémivel. Azt kerestük, hogyan válhat a kép a közösség önreprezentációjának, a párbeszédnek és a közös cselekvésnek az eszközévé.
A következő hetekben ezekről a történetekről szeretnék írni. Képekről is. De főleg arról, ami körülöttük történik. Mert néha a legérdekesebb dolog nem a fotón látható. Onnan indul. Nyolcvan hónapja írtam utoljára a Capa blogra. Köszönöm, hogy újra itt lehetek.
Erdei Krisztina 2019-ben megjelent írásai a következő linkenen keresztül érhetőek el:
A hónap alkotója: Erdei Krisztina
Erdei Krisztina: Vénusz születése és más történetek
Erdei Krisztina: Sorakozó!
Erdei Krisztina: Elnézést a szőnyeg miatt