A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert.

A hónap alkotója 2026 szeptemberében Lábady István.

1969-ben Pécsett olyan családba születtem, amelytől távol álltak a vizuális művészetek. Gimnazistaként nehezen tudtam kapcsolódni az iskolai tananyaghoz, és talán az egész rendszerhez is. Egyetlen tantárgyban sem találtam meg igazán azt, ami érdekelt, ezért inkább olvasni kezdtem. A könyvek más világokba vittek, amelyekben otthonosabban éreztem magam. Hasonló élményt jelentett a pannonhalmi bentlakásos gimnázium szerdánkénti filmklubja. A könyvek és a filmek egyaránt formálták ábrándozásra hajlamos személyiségemet.

Húszéves koromban egy kölcsönkapott Praktikával fedeztem fel a fényképezés örömét. Mindennél jobban magával ragadott. 1989 volt, a rendszerváltás éve, jóval az internet és az Instagram előtti világ. Első képeimet a klasszikus fotográfia inspirálta – legalábbis az, amit akkor ismertem belőle.

1992-ben felvettek az akkori Magyar Iparművészeti Főiskolára. Meghatározó élményt jelentett számomra Miltényi Tibor autonómfotó-kurzusa. Felszabadult időszak volt, amelyben a személyes látásmód és a szubjektív képalkotás mellett egyre jobban érdekelni kezdett a divat, a portré és az alkalmazott fotográfia is.

A kortárs divatfotó, a magazinkultúra és a professzionális alkotói közeg olyan együttállását kerestem, amely akkoriban Magyarországon még nem létezett. New Yorkba szerettem volna eljutni, hogy közelről lássam azt a világot, amelyet addig leginkább magazinokból ismertem. Végül 1996-ban sikerült hosszabb időt töltenem ott. Fotográfusok mellett dolgozva nemcsak az ottani képi kultúra volt rám nagy hatással, hanem az egész szakma
működése, munkamódszere és léptéke is.

Amerikában kezdtem el SX–70 Polaroid kamerával fényképezni. Lenyűgözött az azonnalisága, kiszámíthatatlansága, formátuma és sajátos színvilága. Hazatérésem után a Polaroid több mint száz doboz SX–70 nyersanyaggal támogatta a diplomamunkámat, így természetes volt, hogy azt ezzel a technikával készítsem el. A különböző filmek és képzőművészek által inspirált munka több Polaroid-felvételből összeállított kollázsokból állt. Az SX–70 ezután még hosszú ideig része maradt az eszköztáramnak, nagyjából
addig, amíg hozzá lehetett férni a nyersanyaghoz.

A kétezres évek elejétől egyre több divat-, portré- és reklámmegbízást kaptam. Szerencsém volt olyan art direktorokkal, stylistokkal és alkotótársakkal együtt dolgozni, akik mellett a megrendelt kép sem pusztán egy előre meghatározott feladat teljesítését jelentette. Azok a munkák érdekeltek igazán, amelyekben a megbízás keretein belül is létrejöhetett valami személyes, váratlan és nehezen megismételhető.

Ennek egyik legfontosabb terepe a 2004-ben indult The Room magazin volt, amelynek több mint egy évtizeden át állandó közreműködője voltam. A lap akkoriban Magyarországon szinte egyedülálló alkotói szabadságot adott: nem a hazai magazinpiac megszokott szabályait követte, hanem saját, progresszív vizuális nyelvet alakított ki. Kétnyelvű magazinként idővel nemzetközileg is ismertté vált, és New Yorktól Tokióig eljutott. A Room magazinban olyan divatanyagokat készíthettünk, amelyek önálló fotográfiai munkaként is megállták a helyüket. Ez a szabadság és a közös gondolkodás meghatározó volt számomra.

Hasonlóan fontos az Aeron divatmárkával kialakult együttműködésem. Áron Eszter 2012-ben indította el a márkát, én pedig a kezdetektől fényképeztem kollekcióit és kampányait. Hosszú időn keresztül követhettem, hogyan válik egy kis budapesti márkából saját karakterrel rendelkező, nemzetközileg jelen lévő brand. Kollaborációnk az Aeron vizuális megjelenését is jelentősen alakította.

Az évek során a hazai és nemzetközi divat-, beauty- és reklámfotózás egyaránt meghatározó részévé vált a munkámnak. A különböző megrendelők és helyzetek ellenére mindig ugyanaz érdekelt: hogyan lehet egy pontosan meghatározott feladaton belül valami olyat létrehozni, ami túlmutat annak közvetlen célján.

A kereskedelmi munkák mellett időről időre társadalmi és dokumentarista projektekben is részt vettem. A LoveSpecial fogyatékossággal élő emberekről készült portréi, a bukaresti Concordia Alapítvánnyal végzett munka, valamint az Etiópiában és Sierra Leonéban készített képek eleinte olyan helyzetek elé állítottak, amelyekben nem voltam biztos abban, hogyan kellene fényképeznem. Volt, hogy zavarban éreztem magam, és olyan felkérés is akadt, amelyet először nem akartam elvállalni. Később értettem meg, hogy ezeket a témákat sem kell alapvetően másként megközelítenem: ugyanúgy kereshetem bennük a szépséget és az atmoszférát, miközben a képek valami fontosról is szólnak.

Mindezek mellett a kétezres évek óta folyamatosan épül a személyes képanyagom, amelyet leginkább a szubjektív dokumentarista fotográfiához érzek közel. Általában nem egy előre kijelölt téma vagy pontosan kidolgozott program felől indulok el. Inkább meglátok valamit a valóságban, és érzem, hogy személyesen megszólít: mintha már ismerném, vagy egy régi emlékhez tartozna, miközben nem feltétlenül tudom megmagyarázni, miért. Ezt az első, ösztönös felismerést próbálom letisztítani, összetömöríteni és képpé alakítani. A felvételek mögötti gondolat és a közöttük létrejövő összefüggés sokszor csak később válik
világossá előttem.

Az alkalmazott és a személyes munkáim között ezért nincs éles határ. Mások a körülmények, mások a keretek és más a kép közvetlen célja, de ugyanaz a tekintet működik bennük. A divatfotóban is azt keresem, hogyan jöhet létre a megbízás keretein belül valami személyes és önálló; a személyes képeimbe pedig óhatatlanul beépül mindaz, amit a divatban a fényről, a testről, a térről és a képek közötti feszültségről ismertem meg. A két terület nem egymás mellett fut, hanem folyamatosan alakítja egymást.

Fontos számomra, hogy a képnek önálló vizuális ereje legyen. A fény, a szín, a kompozíció és az atmoszféra nem pusztán formai eszközök: általuk válhat érzékelhetővé a magány, az idő múlása és mindaz, amit szavakkal nehéz lenne pontosan megfogalmazni. A szépség számomra nem öncélú, hanem annak a módja, ahogyan ezekhez az érzésekhez közel kerülhetek. Nem történeteket akarok végigmesélni vagy egy gondolatot illusztrálni, inkább olyan nyitott képeket létrehozni, amelyekben a valóság és a személyes emlékképek egymásba csúsznak. A kép akkor igazán érdekes számomra, ha nem ad egyértelmű magyarázatot, hanem
helyet hagy annak is, amit a néző a saját emlékeiből és érzéseiből hozzátesz.

Lábady István | Web | Instagram