Sorozatunkban a fotós szakma jeles képviselőit kérjük fel, hogy osszanak meg velünk néhány inspiráló élményt az elmúlt időszakból. Ezek lehetnek fotók, kiállítások, könyvek, vagy bármi egyéb, ami mély benyomást tett rájuk. Fisli Éva történész, fotómuzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának vezetője a következőket emelte ki:

Közösségek

A jelenlétet választom a nyomás helyett… – a mondatot egy meditációból veszem kölcsön a monológomhoz, amit ülve, az elején vívómaszkban mondok el a júniusi Zárcsere című előadáson, a MU színház stúdió- alias Káva-termében.

A Jelenlét nevű csoport 2024 őszén indult Sereglei András és Kulcsár Vajda Enikő vezetésével. Hetente egyszer – két évadon keresztül – találkozott egy markoknyi fölnőtt a Jurányiban, hogy szabadon játszhasson egymással. A csapatot megmozgató táncos-szociológus és színész-drámatanár leginkább közeget teremtett a játékra, az idegenség feloldására. Hiszen a résztvevők többsége egyáltalán nem ismerte egymást. Itt meg, az előadáson egymásra ülnek, összekapaszkodnak, színpompás, vibráló halrajként ismétlik egymás mozdulatait. Figyelnek, jelen vannak, élnek.

Jelenetek laza füzérét játsszák, a közönségben barátok és rokonok. Sokan közülük először látnak „ilyen” előadást. Olyat, amelyen nem profi színészek játszanak, és amelynek a szövegét maguk a szereplők írták, improvizálták.

A férfi-női szerepekről szóló Zárcsere mindössze egyetlen óra volt. Ami izgalmassá és sűrűvé tette, az az előtte együtt végigjátszott közös idő. Az érintések, a játékok, a beszélgetések, a nevetések, az imprók, a megosztott dilemmák, a rituális „mit hoztál ma magaddal” és a „a legjobb, ami történt velem, amióta találkoztunk” – kezdetű körök, és persze a minden foglalkozás utáni szabad szó-választás, amikor a választott szót kézen fogva, együtt kell a világba kiáltani. („Végevan!” – üvöltöttük április 16-án, csütörtök este.)

A színházi neveléssel, „a résztvevő színházával” Róbert Júlia dramaturg ismertetett meg. Neki hála a Robert Capa / A Játékos című kiállítás drámafoglalkozásain 2013-ban együtt is dolgozhattam a Kávával – és egy nyúlfarknyi projekten a kerekasztalos Bethlenfalvy Ádámmal is – a Nemzeti Múzeumban.

Nem véletlenül voltam ennyire kíváncsi rájuk. A nyolcvanas-kilencvenes évek kaposvári színház előadásain, majd az Eötvös Collegium Drámakörében szocializálódtam. Később, már fiatal felnőttként életem mindig egy átmeneti, nehezebb szakaszában kerestem a felszabadító drámajáték lehetőségét; így lehettem tagja a Mélyvíz Színháznak, majd, sokkal később egy, a Fogasházban szerveződő alkalmi társulásnak is.

Aztán sok, sok évnyi szünet után 2024 őszén rakta elém a gondos algoritmus Sereglei András posztját az induló Jelenlétről. Erről akkor még nem tudtam, hova visz, csak azt, hogy Andrásnak a Kávához van köze, a Káva pedig jó.

Többször láthattam már, hogyan bánnak a figyelemmel, a nehéz, húsbavágó témákkal és konfliktusokkal, és milyen természetesen tudják bevonni a nézőiket az aktuális történetek elágazásaiba. Az emlékezés drámái és a Horda 2 volt különösen nagy élmény; előbbi darabjait fényképezhettem is, utóbbinak csak ámuló felnőtt nézője voltam.

Sosem érdekelt a puszta látványosság; a legtöbb kőszínházi produkció (és kiállítás) untat. Azonban a játék adta biztonságos keretek között a szereplehetőségek megsokszorozódása, a nehéz helyzetek kibontása, újrajátszása, a nyitott és aktív befogadói pozíció, s a színházi nevelés mint a résztvevők formálására is jó munkafolyamat – annál inkább érdekel.

Itt állok hát, június 6-án, már megint a MU-ban… 2010-ben Dražen Šivak workshopján – sokféle hátterű és foglalkozású emberrel – kisgyerekektől kapott szavakból készítettünk előadást a színházteremben, amit aztán később a kicsik is viszonoztak. 2014-ben a portugál CasaBranca közösségi performanszán, az ATLAS Budapest egyik („társadalomtörténész”) résztvevőjeként álltam itt. Néhány évig még a MU kerítésére feszített óriásmolinón is ott álltam, a környéken lakó ismerőseim örömére. Kebelemre ugyanis az volt írva: „Az élet közösségben zajlik.”

Úgy látszik, a MU immár 16 éve újra és újra megnyílik előttem, ahogy az újonnan megtalált drámajáték újra és újra felszabadít. Míg a Zárcsere előtt vártuk az előadás kezdetét, felfedeztem egy sor régi plakátot és rajta játszótársak és barátok nevét. Palackposta az elmúlt másfél évtizedben csaknem végleg elsüllyesztett alternatív színházi kontinens egykori lakóitól. Nézem, ahogy a nevek felfénylenek, mint sekély vízben a halak, és már illannak is tovább a jelenből.

Hányan tartottak ki? – kérdem most szomorúan, ahogy írok, de akkor ott, június 6-án este átcikázott rajtam az öröm. Hiszen ott voltak mind velem.

Kívülállók kíváncsisága (Finom átmenet a törékeny valóságokon)

Az egyik vágás különösen megfogott Enyedi Ildikó filmjében: az, amikor az üvegnegatívról hirtelen az üvegházba kukucskáló tudósra váltunk. Egy évszázadnyi lépés egyetlen pillanatban; finom átmenet a törékeny valóságokon.

A Csendes barát három különböző időszálat összefonva, három különféle vizualitással mesél a megismerésről és annak határairól.

A film mindhárom, saját korában valamiért kívülálló tudóskaraktere izgalmas, de a legrégibb történetszálnak van egy szívemhez közelebb álló aspektusa is, jelesül, a Luna Wedler által játszott Grete, vagyis az egyetem első női hallgatója és a fényképezés találkozása.

A Blossfeldt növényfotóit idéző képalkotás, a megvilágítás narratív funkciójának bemutatása, majd az utómunka, a retusálás megtanulása egy-egy lépés a fiatal nő útja során, ahhoz, hogy értse, lássa, mi minden nyílhat még a mindennapi észlelésen túl.

Grete pedig egy idő után a saját testét is fényképezni kezdi. A film fotótörténetileg is pontos, hiszen azt már egy ideje tudni véljük, hogy a(z első) fotográfusnők számára a kamera az önmegismerés eszközévé is válhatott – a saját magukról immár szabadon elgondolható és megvalósítható képeken keresztül.

Szabályok és hajtóerők

Aligha csak én vettem észre, hogy a szabadság mennyire absztrakt és megfoghatatlan. Azt sem, mennyire vágyunk rá mégis, mi emberek.

A Robotok és birodalom című sci-fi végén két gonosz és korlátolt férfi a földkéreg alatti sugárzó anyag nukleáris láncreakciójával beindítja a visszafordíthatatlan pusztulás folyamatát. Ezt a Giskard nevű robot nem akadályozza meg, mert arra jut, hogy az emberiség javát az szolgálja, ha a lassan élhetetlenné váló Földet elhagyó telepesek inkább benépesítik a világűrt. Azonban az emberiség továbbélése – addig is – egyének sokaságának pusztulásával jár. (Spoiler alert) Giskard bele is pusztul a döntésbe, e paradoxon terhe alatt kisül ugyanis az agya.

Asimov robotjait (még) a robotika három, embereket védő törvénye pozitronagyukba ültetve, fizikailag szabályozza, ezért nem tudják megszegni azokat. Ugyanakkor Daneel és Giskard saját akarattal és cselekvőerővel is rendelkeznek, sőt, Giskard képes az emberi elmét, az érzelmeket is befolyásolni. A három törvényhez hát egy nulladikat is megalkotnak: ez pedig az emberiség javát helyezi az egyéni érdekek fölé.

Vajon az asimovi világ játékszabályai és fiktív felismerései mennyire érvényesek a mesterséges intelligenciával kapcsolatos aktuális dilemmáinkra? Vajon melyik veszélyesebb a jövőnkre nézve? Az emberi korlátoltság vagy a túlságosan logikusan gondolkodó „gép”, amely, ha úgy jön ki a matek, az egyéneket, a Földet és magát is simán beáldozza az emberiség túlélése érdekében?

Asimovnál Giskard még belepusztult a döntésbe. Robot létére nagyon is emberszerű áldozatnak bizonyult. Korlátai között egy résnyi szabadsággal élve döntött rettenetesen.