Sorozatunkban a fotós szakma jeles képviselőit kérjük fel, hogy osszanak meg velünk néhány inspiráló élményt az elmúlt időszakból. Ezek lehetnek fotók, kiállítások, könyvek, vagy bármi egyéb, ami mély benyomást tett rájuk. Kéri Gáspár fotográfus, művésztanár, kulturális újságíró a következőket emelte ki:

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj

Létezik az a pillanat, amikor elkap az érzés, hogy az aktuálisan olvasott könyvet nem akarod soha többé letenni, miközben nem akarsz odaérni az utolsó mondathoz sem. Pedig úgy szép ez a novellafüzérként is működő regény, hogy közben akkora súllyal nehezednek rád a hol szorosan, hol laza szálakkal, még csak nem is időrendben kapcsolódó, totálisan hétköznapi történetek, mint a reménytelenül hosszú téli izlandi éjszakák. Amiért cserébe a szigeten élők néhány hétre megkapják nyáron az örök nappalokat. A skandinávokban a lélektani realizmuson túl a transzcendenciára való határozott hajlamot szeretem még nagyon, és a kettő soha nem zárja ki egymást. Ezen igazából nincs is nagyon mit csodálkozni, amikor egy statisztika szerint az izlandiak hatvan valahány százaléka hisz például a tündérek létezésében. Ugyanakkor számos más szempontból is elég archaikus ez a világ. Az isten háta mögötti négyszáz lelkes nyugat-izlandi falucskában például egy egész tél elfér egyetlen képeslapon. Ugyanakkor a látszólagos mozdulatlanság mögött az élet körforgása, az idő visszafordíthatatlansága, a vágyak, az álmok, a kiteljesedő és beteljesületlen szerelmek, valamint az elmúlás és az élet értelmének univerzális kérdései körül zajlik minden. A kötöttárugyár igazgatója egyik éjszaka latinul álmodik, majd felhagy addigi életével. Figyelmét az éjszakai égbolt tanulmányozására fordítja, és az öröklét kérdéseit fejtegeti. A vidék nyugalmába visszavonuló politikus emlékiratait készül megírni, de egy nap örökre eltűnik a szürkeségben. Amikor a reykjavíki zenekar az utolsó pillanatban visszamondja a faluházba meghirdetett szombati koncertet, a helyi srácok gyorsan együttest alapítanak, nevüket pedig egy Nick Cave & the Bad Seeds számból kölcsönzik. Egy férfi a tengerparton megpróbálja megszámolni a halakat, miközben megtudjuk, hogy miért csónak alakúak a könnyek. Végül fájdalmas összefüggéseket találunk egy négyezer éves, Londonban őrzött egyiptomi múmia, valamint egy izlandi kőszikla között.

Amióta divat lett a szigetországba utazni, az egyre sokasodó sztereotípiák miatt valószínűleg egyre kevésbé értjük Izlandot, vele azt a sajátos kultúrát, ami szó szerint az isten háta mögött, a zord természet körforgásában, az évszázadok mozdulatlanságában létezett egészen a 20. század közepéig; hogy aztán a világ jóléti társadalmainak dobogós helyén tanyázzon egészen a 2008-as gazdasági összeomlásig. Izlandon például nincs olyan hogy román-kor vagy gótika, a legrégebbi épület jó esetben két évszázados, a múlt képzőművészeti alkotásait pedig néhány textil és fafaragvány jelenti. Ezzel szemben a középkori sagák óta a meséknek és a különféle epikus történeteknek — melyek egyike sem királydráma, de nem is lovagregény, sokkal inkább egymást csesztető parasztok nordikus bukolikába hajló históriája — olyan kultusza van és akkora identitásképző elem az országban, amivel még kultúrnemzetek sem feltétlenül dicsekedhetnek a 21. században. Nincs még egy ország ugyanis, ahol lakosságarányosan annyian írnak és olvasnak könyvet, mint a 400 ezer lakosú Izlandon. A megfoghatón, a tárgyi világon túli szóbeliség pedig nem csak az absztrahálás felé teremt tágas univerzumot, de a lélektani realizmusnak is meghatározó táptalaja. Jón Kalman Stefánsson 2005-ben kiadott, de magyarul Patat Bence remek fordításában csak a 2020-as évek elején megjelent regénye legalább annyira hatott revelációként, mint kamaszként Henrik Ibsentől a Peer Gynt, vagy Ingmar Bergmantól A nap vége. Számomra a Nyári fény jelentette a kaput Stefánsson univerzumába, és a dolgok jelenlegi állása szerint – azóta abszolválva az eddigi életmű jelentős részét – az egyik kedvenc, folytonos inspirációt nyújtó kötet maradt mind a mai napig az izlandi írótól.

Néhány keresetlen gondolat a futás jelentőségéről és egy organikusan alakuló vizuális naplóról

Huszonhárom éve járok fel a Normafára heti rendszerességgel futni, jellemzően hajnalban vagy kora reggel. A síháztól a János-hegyi kilátóig, majd vissza, de előfordulnak hónapok, amikor növelem a távot, jelenleg 8 kilométer az alkalmankénti penzum. Aki rendszeresen fut, megtapasztalja, hogy ez a tevékenység függőséghez vezet, hiszen jelentősen megnő a szervezet endorfin termelése. De ez még csak a fiziológiai magyarázat. A futás tökéletesen alkalmas arra is, hogy levezessük az összegyűlt feszültséget, hogy egy aktuálisan bennünket foglalkoztató kérdésre válaszokat találjunk, vagy éppen ellenkezőleg: lenullázzunk minden gondolatot és csak a tájra, a természeti környezetre koncentráljunk, amiben benne vagyunk. A futás tehát nem monoton tevékenység, hanem a világ egyik legvagányabb elfoglaltsága. Murakami Haruki csodálatosan összefoglalja ezt Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című művében. Évek, sőt évtizedek óta egyazon helyen futni ugyancsak izgalmas tevékenység, ha nyitottak vagyunk a bennünket körülölelő környezetre. Persze elengedhetetlen az inspiráló közeg. Az én esetemben ez az inspiráció a hegy, vele az erdő, ahol izgalmas megtapasztalni az évszakok ismétlődését, vele a színek, illatok és a fények ciklikus váltakozását. Az egyik legmisztikusabb dolog például, amikor a nyári hónapokban a felhő és a hegy találkozik egymással, de a jelenség az utóbbi években minimálisra korlátozódott az extrém száraz és meleg nyarak miatt. Az állatok is viszonylag rendszeres szereplői a futásoknak, mivel a szarvasbogártól a vadnyúlon át az őzekig és a vaddisznókig gazdag a felhozatal a korai órákban. Amikor huszonéve először találkoztam egy nagyobb vaddisznócsordával, rendesen megilletődtem, ugyanakkor általában az a jellemző, hogy ők jobban megijednek, mivel nagyon félnek az embertől. Állítólag a génjeikbe van kódolva, hogy évezredek óta leöljük őket. Mindeközben érdekesek a pillanatnyi emberi találkozások is. A korai futók egy intéssel mindig köszönnek egymásnak, miközben vannak olyanok, akikkel éveken át találkozom. Aztán megváltozik az időbeosztás, az életritmus, vagy maga az élet, és soha többé nem látjuk egymást.

Négy éve tavasszal kezdtem bele Futónapló [vol. 3] című, folyamatosan alakuló sorozatomba. Minden futásom után beállok ugyanabba a pozícióba, majd készítek a mobilommal egy panorámaképet. Sokszor akkor is megyek futni, amikor inkább aludnék még egy órát, de a fotó miatt mégiscsak felkelek, teljesen mindegy, hogy esik, fúj, vagy hatalmas a hegyen a hó, mint az számtalanszor előfordult az elmúlt télen. Szóval nemegyszer azért futok, hogy mindenképp meglegyen az az egy kép. Valójában tizennégy éve kezdtem bele az első futónaplómba, amit később egy másik követett, ez pedig most a harmadik napló, egy harmadik pozícióból. A Budapest Fotófesztivál keretében a B32 Trezor Galériában 2025-ben rendezett Time-lapse kiállításomon sok más mellett ezt az anyagot is bemutattam, pontosabban annak pillanatnyi alakulását. Akkor a kiállításban 7 méter hosszan installálva 250 felvétel volt látható, ami 250 futást, 1403 kilométert és 1823250 lépést jelentett akkor. Amikor ezeket a sorokat írom, már 402 felvételnél tartok, tehát a napló azóta is gyarapodik. A felvételek és a száraz adatok mögött valójában a személyes életem jelenik meg, miközben a tájjal kialakult egy szoros spirituális kapcsolatom. A futásaim pedig ahogy a kezdetek óta, úgy továbbra is folyamatos motivációt jelentenek a mindennapokban.

Richard Linklater: Nouvelle Vague

Az első francia újhullámos filmélményem a kilencvenes évek legelején Truffaut Négyszáz csapása volt a Diadalról frissen Tabánra keresztelt filmszínházban a budai Krisztina körúton. Talán még a jegy is megvan valahol, tekintve hogy a balatoni kompjegytől a párizsi Luxembourg-kertben elpattintott utolsó szál talpas Gauloises kilapult csomagolásáig sok marhaságot gyűjtöttem ifjúságom meghatározó éveiben, amiket ha manapság előveszek, úgy rántanak vissza a személyes múlt leghátsó bugyraiba, mint a dédnagymamám főztjének monarchiás ízemlékei. De maradjunk az újhullámnál, mert jött a többi is. A Jules és Jim, a 451 Fahrenheit,  Chris Marker La Jetée-je, majd jött Resnais Tavaly Marienbadja, amiről hűvös Borsodi korsók erdejében az operatőr Matkócsik András mesélt sokat a kilencvenes évekbeli nyári művésztelepeken, ha éppen nem Emir Kusturica és Andrzej Wajda bizonyos filmjei, a tanár Makk Károly, vagy az Eszkimó asszony fázik forgatási sztorijai kerültek szóba. És persze jöttek az első Godard filmek körülbelül abban a sorrendben, ahogy annak idején leforgatta őket a rendező. Szóval az egyik első éppen az a Kifulladásig volt, aminek a keletkezését Richard Linklater Magyarországon 2026 tavaszán bemutatott filmje, a Nouvelle Vague dolgozta fel.

Megmondom őszintén, hetekkel a magyarországi premier után némi előítélettel ültem be egy májusi délutánon a Cirko-Gejzír Filmszínházba három másik néző társaságában.  Prekoncepcióim és az empirikusan szerzett ismereteim nyomán ugyanis nem igazán hiszek az analóg nyersanyag koherens koncepció nélküli használatában sem a fotográfia, sem a mozgókép esetében. Olykor üres pozőrködésnek tartom azt is, amikor jóformán gondolat és ötlet híján helyezkedünk bele 50-60-70 vagy akárhány évvel ezelőtti világokba, megidézve valamiféle műanyag retró-nosztalgiát. Linklater filmje viszont nagyon kellemesen meglepett, mivel úgy tudott elmélyedni a Kifulladásig keletkezéstörténetében a kamera- és nyersanyaghasználattal, a színészválasztással vagy a finoman elsütött dramaturgiai és vizuális poénokkal, hogy végül egy egészen szerethető tiszteletadás született Godard és a francia újhullám előtt. Nem mellesleg a produkció a laikusok számára nagyon szépen bemutatja a stílus jelentőségét, azt a szellemi közeget, ami szűknek, önismétlőnek, hovatovább hamisnak érezve a kor bejáratott filmnyelvi gyakorlatát, teljesen újat és önazonosat tudott felmutatni a filmkészítésben. Olyat, ami idővel az új német filmtől a kelet-európai mozin át az új hollywoodi törekvésekig számtalan fontos alkotói stratégiát indított el. Szóval jó hogy elkészült a Nouvelle Vague. Különösen tetszik, hogy az amúgy nem különösebben ismert francia színészek mennyire klasszul hozzák az eredeti karaktereket. Fontos az is, hogy Linklater azt is felmutatja, a művészet meghatározó jelenségei, irányzatai, az emblematikus, műfajteremtő alkotások nem feltétlenül barokkos pátosszal övezett dicsfényben születnek. És nagyon szerettem azt is, ahogy recseg-ropog a mozivásznon a fekete-fehér Kodak és Ilford nyersanyag, sőt szinte még a 35 mm-es Arriflex és a 16-os Eclair kamerák leheletfinom hangja, a filmet a felvevőgépben szakaszosan továbbító máltai kereszt kattogása is ott muzsikált végig a fülemben, miközben kényelmes bordó bársony moziszékembe süppedve néztem végig a filmet.