Sorozatunkban a fotós szakma jeles képviselőit kérjük fel, hogy osszanak meg velünk néhány inspiráló élményt az elmúlt időszakból. Ezek lehetnek fotók, kiállítások, könyvek, vagy bármi egyéb, ami mély benyomást tett rájuk. Szilágyi Róza Tekla a Eidolon Centre igazgatója a következőket emelte ki:

Alább szövegbe foglalt inspiráló benyomásaimban az a közös, hogy mind egy már korábban megkezdett gondolatot, gyakorlatot vagy rajongást támasztottak alá – különleges módon így nem megváltoztatva, hanem megerősítve azt az aktuális formám, amivel a világ felé fordulok. A folyamatos változás algoritmust hajtó és szabályozó világában íme három dolog, aminek egyike sem friss, és amelyek egyike sem változtatott meg engem. Éljen a rendetlenség, a feledés, és a kukkolás – részletek lejjebb.

Sir John Soane’s Museum, London

Vincenzo Latronico Perfection című könyvében érzékletesen mutatja be a berlini expatként élő Anna és Tom a Pinterest- és Instagram-esztétikát magán hordozó, növényekkel és – saját generációm önmeghatározási küzdelmeit illusztrálandó – különféle niche poszterekkel és könyvekkel tarkított, otthonosnak szánt, mégis díszletnek érződő IKEA otthonát. Habár magam is egy a legjobb értelemben eklektikusnak érződő, az ott lakók akár változó ízlését is magán viselő kecskeméti otthonból érkezem – budapesti otthonunk pedig ugyanebben a szemléletben lett sajátunk, mégis egyre tudatosabban igyekszem magam távol tartani attól a célkitűzéstől, hogy az otthonban minden “könnyen elérhető, könnyen takarítható, fehér és IKEA”. Merthogy nincs sikkesebb annál, mintha az emlékeinket és tudásunkat őrző tárgyakkal vesszük körbe magunkat, akkor is ha azok éppen nem trendik – felvállalva a néhány nappal korábban félbe maradt gondolatmenetet és a vele járó nyitva hagyott könyvet, vagy a hirtelen ötleteket őrző post-iteket. Vagy a két bolognaival ezelőtti paradicsomszószt őrző konyharuhát, vagy az előző kutyánk máig kerülgetett, talán indokolatlanul szép kerámia itató tálját. A tevékenységeinket lélegezni hagyó, de majdhogynem rendetlenségben élni egy olyan világban, ami az életmód magazinok lakásfotóin érzékletesen berendezett és maximumra viaszozott felületű citromokat mutat nekünk, igenis sikk. (Gondoljunk csak Esterházy Marcell Atelier sorozatára! Hány asztalhoz kívántam leülni, amikor 2014 körül először találkoztam a munkával…) A világban, ahol a közösségi média és a társadalmi nyomás arra kényszerít, hogy folyamatosan új esztétikák iránt rajongjunk és legalább szezononként újradefiniáljuk magunkat mi sem sikkesebb annál, mintha igenis vannak állandó elemek a lakásunkban, és ha ezek az állandó elemek nem egyéniségünk piacosítandó jellegét, hanem belső történetmesélésünket szolgálják. Ennek volt mestere a brit építész, Sir John Sloane, akinek londoni Lincoln’s Inn Fields terén álló egykori otthona és munkahelye ma múzeumként látogatható. Az építész 1792-től fokozatosan szerezte meg és alakította át a tér három szomszédos épületét, és itt halmozta fel műalkotásokból, antik szobrokból, festményekből és egy egyiptomi szarkofágból álló gyűjteményét. A sűrűn berendezett, tükrökkel és felülvilágítókkal teli belső tér magát az építészetet is kiállítási tárgyként mutatja be – mivel Soane végrendeletében rögzítette, hogy halála után is az általa kialakított elrendezésben őrizzék meg és nyissák meg a nyilvánosság előtt. A “családi otthon” képe azonban árnyaltabb: felesége 1815-ös halála és fiaival megromlott kapcsolata után Soane egyedül élt itt gyűjteményével, így a ma látható állapot inkább egyre intenzívebbé váló gyűjtő- és rendezőmunkájának lenyomata, mint egy hagyományos családi otthon. Az egészséges, a házat lélegezni hagyó látszólagos rendetlenségért és tárgyhalmozásért rajongóként annyit mondanék: ez a kedvenc londoni múzeumom.

Duncan Wooldridge: To Be Determined

Kezdete óta követem a MACK Publishing SPBH Essays sorozatát és reménykedem abban, hogy a jövőben magyar nyelven, magyar gondolkodókkal is megvalósítható egy ehhez hasonló kultúra és vizuális-kultúra centrikus könyvsorozat. A nagy kiadó almárkája alá sorakozó, kis lélegzetvételű kiadványok célja, hogy provokatív gondolatokkal gazdagítsák a kortárs kulturális párbeszédet – a világ egyik legnagyobb fotókönyv kiadója által gondozott címek így a mindennapi nyelv és az akadémiai gondolkodás, a lírai megnyilvánulások és a politikai elkötelezettség pólusán mozognak. Ami összeköti őket az a sorozatot szerkesztők célkitűzése: írók, akadémikusok és művészek reagáljanak folyamatosan változó világunk vele együtt változó kulturális tájára – megosztva saját gondolatmeneteiket, taktikáikat és viszonyrendszereiket, hogy az új rendhez mi is barázdáltabban viszonyulhassunk. Igazi rajongóként a sorozat első kötetét emelném ki. Duncan Wooldridge To Be Determined című esszégyűjteménye egy olyan korban válik igazán izgalmassá, amelyben a mesterséges intelligenciát középpontba helyező, mindent szaturáló és intenzív narratívák mintha a jövő felől, visszafelé szólnának hozzánk. Woolridge szövegei egy teljesen más, a fotográfia és a jövő kapcsolatát vizsgáló gondolatmenetet kínálnak. A szerző szerint a fényképezésről való gondolkodásunkat túlságosan is a múlt köti le: a képet lezárt, befejezett és bizonyító erejű tárgyként kezeljük, miközben a fénykép éppúgy szólhat a jövőről, mint a múltról. Felveti, hogy a fotográfia sosem tiszta vagy önmagába zárt médium, hanem mindig más mezőkkel keresztezi önmagát, és ezáltal egy egy spekulatív, kutató nézőpontot tesz lehetővé. A kamerát ezért nem egyszerű rögzítő eszközként írja le, hanem a nézés, a gondolkodás és a feltételezés eszközeként, amely nem csupán megjelenít, hanem formál is – nem csak azt mutatja meg, mi veszett el, hanem azt is, mi van, és mi lehetne még. Ezt a gondolatot sűríti magába a könyv egy szívemhez legközelebb álló passzusa: „Ha a személy, tárgy vagy hely, amit a fénykép ábrázol, már nem létezik, a kép mégis megtartja a kapcsolatot azzal a pillanattal. Ez a kapcsolat viszont közben átalakul: másképp viszonyul a hiányhoz, és ahogy egyre kevésbé tudjuk, mi volt az eredeti összefüggése és jelentése, maga a kapcsolat is valami új lesz.”¹ (Ford. a szerző.) És hogy miért szeretem ezt a könyvet? Mert napjaim nagy részében magam is az idő, az emlékek, az ábrázolt, a fotós és az emlékező közösség koordináta rendszerében gondolkodom a privát fotóról – keresve azokat a mindennapokban akaratlanul is alkalmazott módokat, ahogy mindannyian viszonyulunk és viszonyulni kényszerülünk fotóinkhoz.

#nyc, Jeff Mermelstein

Néhány éve akadt meg a szemem egy Instagram-posztban Jeff Mermelstein fotóin, ahol kékre húzott tónusban szinte szuperközeliket láthatunk kezekről, telefon kijelzőkről és az üzenetekről, amit a kezek különféle cset-alkalmazásban éppen gépelnek. A street fotós 2020-ban szintén a MACK által kiadott #nyc című fotókönyvéhez három éven keresztül járta az amerikai nagyváros utcáit, a kötet központi motívuma pedig a várost virtuális és valódi párbeszédekkel megtöltő civilek és kezükbe tapadó telefonjaik lettek. 

A könyv a mindennapokról, a civilek közti viszonyokról és a technológia ebben játszott szerepéről szól. Arról, hogy felnőtt egy teljes generáció, akinek természetes, hogy amikor nagy, kis, jelentős és jelentéktelen esemény történik, akkor nem telefonál, hanem cset üzenetet küld. Az elküldött és el nem küldött üzenetekról, a szóban empatikus írásban pedig tömörségükból adódóan agresszívnak tűnő barátokról, a kompenzáló emojikról, a sietségben félregépelve átadott pletykákról, első benyomásokról és utolsó üzenetváltásokról – arról, hogy van egy teljes életünk, amit a telefonunk képernyőjén élünk. És amire badarság azt hinnünk, hogy egy párhuzamos világ – hiszen a mindennapjaink része. És ki ne szeretne egy kicsit következmények nélkül belelátni mások mindennapjaiba?

1. „When the referent – the object to which a photograph refers, a person, an object, a place – no longer exists, the image continues a connection back to that moment. But such a connection is always also something new, changed by its new relationship to absence, as well as to gradually disappearing access to its contexts and meanings.”
   ↩︎