A hónap alkotóját, Erdei Krisztinát arra kértük, hogy szubjektív szempontból mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő projektet, illetve hogy egy, a fotóhoz nem kapcsolódó kedvencét is ossza meg.

Az alábbi kedvenceket aszerint válogattam, hogy ki hogyan használja környezetét, vagyis hogy kinek mit jelent a rendeltetésszerű használat. Hiszen ez számtalanszor nem egyértelmű és konfliktushoz vezethet, de jöjjenek a példák!

A War Sand című projekt Donald Weber, Larry Frolick, Kevin Robbie együttműködéséből született. Weber, a fotográfus, egy fizikussal és egy íróval dolgozott együtt, hogy felderítsék: vajon vannak-e még kézzelfogható nyomai a második világháború partraszállásának a normandiai tengerpartokon. A csapat a kutatás eredményeként szembesült azzal, hogy a ma már pihenésre és nyaralásra használt bícseken a homok még a mai napig mutatja a partraszállás jeleit, többek között a robbanásban miszlikre tört vas- és üvegdarabokat. Az 1944. június 6-i inváziónak idén lesz a hetvenötödik évfordulója, és lassan mindenki meghal, aki még a saját szemével láthatta az eseményeket. A War Sand azért nagyon izgalmas projekt, mert rákérdez a látható és a történelem viszonyára, és emlékeztet, hogy a múlt tapasztalatát nem szabad elfelejteni, még akkor sem, ha már simán tudunk a puha homokban napozni – a múlt maradványain – anélkül hogy megsérülne a törölközőnk.

Egy kicsit közelítve a jelenhez, Iosif Király egyik munkáját szeretném megemlíteni. A kellemes emlékek nosztalgiát ébresztenek azokban, akiket nem érintett a szocialista diktatúrák negatív oldala. A fiatalok körében is sokan idealizálják a számukra lényegében ismeretlen korszakot. A régi szép idők felidézése során sokan elfelejtik, hogy a kommunizmus idején a titkosszolgálatok és a kiterjedt besúgórendszer olajozottan működő gépezete fegyelmezte a rendszer ellenségeit. Király a megfigyelés különböző módjait állítja párhuzamba munkájában. Montázsain a Securitate ügynökeinek és a Google Street View azonos helyszínekről készített képeinek együttes tapasztalatát láthatjuk. Ezt a projektet azért választottam, mert az egyes kínai városokban már különböző mértékben működő Social Credit rendszer, melyről az ausztrál ABC Foreign Correspondent tavaly publikált videóriportot, még tovább megy és gyakorlatilag a digitális disztópiák eddig csak filmekből ismert világát valósítja meg. A megfigyelés ugyan nem új, de a kamerák és az adatfeldolgozás elképesztő lehetőségeket nyitott a digitalizáció diktatórikus felhasználásának irányába.

Egy másik kedvenc alkotásom a belgrádi Kortárs Művészeti Múzeumba visz, melyről Saša Tkačenko készített videót. Az épület tíz évig volt zárva, eredetileg felújítás miatt. A munkálatok azonban félbemaradtak és az intézmény végül csak 2017 októberében nyitotta meg újra kapuit, akkor is a szakma számára vitatható körülmények között, demonstráció és letartóztatások közepette. A videóban a még bezárt épületben gördeszkázik a művész az ürességtől kongó falak között, még így is művészettel töltve meg az ideiglenesen funkció nélküli teret. A múzeum volt igazgatójával egyébként a jövő héten találkozom Belgrádban az East Art Mags program keretében, mely a kortárs művészet kurrens témáinak nemzetközi platformja. Lesz miről beszélni.

Végül pedig zene. Mostanában sokat hallgatom az Agar Agar nevű formációt, tőlük most a Sorry About The Carpet című számot szeretném megmutatni. A francia electropop világát idéző minimál zenét játszó páros ebben a klipben négy-ötezer dollárnyi szőnyeget áldoz fel az osztályharc oltárán, ezzel sajátítva ki a teret. Ahogy a dalban is elhangzik: „There’s a hole in my sock but I can live with it”. Nem tudom még, hogy ki lesz a következő hónap alkotója, így stafétabot helyett egy lyukas zokniban búcsúzom. Az agaragar egyébként csodálatos por, kis csomagokban kapható az ázsiai boltokban és szinte bármilyen folyadékot megszilárdít, miközben nagyon egészséges. A klipben a folyadékot inkább a szőnyegek szilárdítják meg, de az együttes talán még így rendeltetésszerűen használja a teret, vagyis a nevet.