Bédekker – Máté Balázs: Magyarországtól Iránig

A Capa Központ Bédekker – fotós beszámoló a nagyvilágból című programsorozatának célja, hogy fotográfusok és fotográfiával foglalkozó elméleti szakemberek a saját utazásaik során készült képek vetítésével párhuzamosan meséljenek élményeikről.

Máté Balázs fotográfus a Capa Központban 2018. december 12-én © Capa Központ

2018. december 12-én Máté Balázs fotográfus volt a Bédekker vendége.

Ugyan az előadás címe az volt, hogy Irán, ez azonban nem egészen igaz, mert csak kis részben szól Iránról, sokkal inkább az oda vezető útról. Egy régi álmomat valósítottam meg, ami arról szólt, hogy Budapestről indulva, repülés nélkül – stoppal, busszal, vonattal, komppal – minél messzebb jussak el. Az utazás végcélja Irán lett. Az utazás célja nem egy fotóprojekt létrehozása volt, és én általában stúdióban szoktam dolgozni, utazás közben telefonnal is alig, vagy keveset szoktam fotózni, de most válogattam néhány képet, ami segít átadni az élményeket.

Az utazásaim során, amikor nem repülővel mentem egymással határos országokon át, volt egy élményem arról, hogy az egymás mellett lévő országok mindig egy picit hasonlítanak egymásra. Ha valamelyik irányba elindulok, a határ átlépése után a következő ország egy picit még emlékeztet arra, amelyiket elhagytam, és ez mindig igaz a következőre, majd az azt követőre. Van ebben egy nagyon szép átmenet – mint például egy színátmenet –, abban, ahogy az egyik pontról fokozatosan eljutunk egy teljesen más világba.

2017 szeptemberében indultam el egy hátizsákkal, és azon kívül, hogy Iránból volt egy hazautas repjegyem és egy itthonról megkért vízumom, semmit nem szerveztem meg és találtam ki pontosan előre. Bárhova indulhattam volna, de azért választottam azt, hogy kelet felé megyek, mert ott talán még a nyugati világnál is gyorsabban változik meg, tűnik el minden, valamint sokkal kisebb büdzséből, sokkal messzebbre lehet eljutni. Stoppal indultam el, az első első nap egészen Debrecenig jutottam, ahol a város közepén fekvő Nagyerdőben töltöttem az éjszakát egy függőágyban.

© Máté Balázs

Romániában Szék felé mentem. Ez egy nagyon izgalmas falu, ahol mindenki mindig, hétköznapokon is, népviseletben jár.

© Máté Balázs

Moldovában Kisinyovban töltöttem két napot egy civil szervezettel, akik nagyon izgalmas köztéri projekteket szerveznek. Megismerkedtem egy lánnyal, akinek él pár barátja a szomszédos Transznisztriában, ő kalauzolt tovább. Ez a Dnyeszter folyótól keletre található terület, magyarul Dnyeszter-menti Moldáv Köztársaság mind politikai, mind társadalmi szempontból egy nagyon érdekes hely. Hivatalosan Moldovához tartozik, van saját címerük, himnuszuk, fizetőeszközük, azonban az ország önálló létezését nagyon kevesen ismerik el. Főként Oroszország támogatja függetlenségét, ami meg is látszik a területen: orosz tankok vannak a határon, minden közintézményen orosz zászló lobog, a Szovjet körúton Lenin-szobrok veszik körül az embert, a rendőrséget pedig KGB-nek hívják. Az itt élők négyféle – orosz, moldáv, ukrán, román – útlevelet is kaphatnak. Az ide érkezőnek a határon egészen pontosan meg kell mondani, hogy hány órát és hol szeretne eltölteni, bemutatni az előre lefoglalt szálláshelyről az igazolást. Egy olyan világban éreztem magam, amiben én már éppen nem éltem.

© Máté Balázs

A fizetőeszközüket rubelnek hívják és szerintem nagyon illik egy nem létező országhoz: a legújabb kiadás műanyagból van, a világon sehol máshol nem ismerik el és Transzinisztrián kívül nem is váltják be.

© Máté Balázs

Két nap múlva el kellett hagynom Transzinisztriát és Ukrajna felé haladtam tovább.

© Máté Balázs

Odesszában két napot vártam a komp indulására, megismerkedtem néhány ukrán testépítő sráccal, akiktől eleinte tartottam kicsit, de aztán kiderült, hogy nagyon kedvesek, a hatalmas hajón az időm nagy részét velük töltöttem. A kompút két napig tartott, az egyébként az időjárási viszonyoktól függ, hogy a hajó mikor indul és mikor érkezik meg, ezért ezt bele kell kalkulálni, ha valaki komppal szeretné átszelni a Fekete-tengert.

© Máté Balázs

Isztambulban egy barátom barátja látott vendégül és nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire megváltozott a város az öt évvel korábbi tapasztalataimhoz képest. Yusuf, akinél laktam, aktivista volt, a szobájában rengeteg felszereléssel, gázálarcokkal, meg ilyesmivel. Elvitt a korábbi tüntetések helyszíneire és sokat mesélt a 2013-as Gezi parki események körülményeiről. Ahogy bejártuk az egykori tüntetések helyszíneit, egy ponton kérte, hogy menjünk tovább – a parkban azóta rengeteg a civil ruhás rendőr. Meglepő és nyomasztó is volt átélni ezt, de persze az, hogy egy ember hogyan érzi magát, milyen a benyomása egy városban vagy egy országban, az nagyban függ attól is, hogy kivel tölt ott időt. Isztambul továbbra is az egyik kedvenc városom, nagyon nyüzsgő, mindent meg lehet találni, mindenféle emberrel és a legszélsőségesebb dolgokkal lehet találkozni.

© Máté Balázs

A következő állomás politikától kevésbé terhelt helyszín volt. Kappadókiába busszal mentem. Ez egy fantasztikus hely, homokkövekbe vájt barlangokból kialakított sziklaváros. Szerettem volna egy ilyen kis barlangban aludni, de éjszakára egy fok körülire hűlt a levegő, így nem mertem bevállalni. Azóta is bánom. Minden hajnalban a sziklás táj fölé hőlégballonok emelkednek fel Göreme városából.

© Máté Balázs

Ez a hely, a kivételes szépsége mellett (és persze emiatt) ugyanakkor a létező legturistásabb hely is, ahol valaha jártam.

Innen vonattal utaztam tovább, Törökországban a buszok nagyon drágák, a vonatozás viszont hihetetlenül olcsó. Éjszaka érkeztem Kars városába, ahol elég hideg volt, nem volt internetem, nem láttam hostel feliratot, eléggé elveszettnek éreztem magam, de végül Couchsurfingen találtam három kurd srácot, aki az utolsó pillanatban befogadott. Egyetlen szót sem beszéltek angolul, Google Fordítóval kommunikáltunk, ami nagyon jól működött. Ők törökül beszéltek én meg angolul.

Ez egy jellegzetes reggeli volt: török tea, sajt, lekvár, tojás, olajbogyó és cigi.

© Máté Balázs

A legfontosabb tanulsága annak a pár napnak és talán az egész utazásnak is az volt, hogy megtanultam, bármilyen szituáció egy óra múlva átfordulhat teljesen az ellenkezőjébe: egy nagyon jó dologból lehet nagyon rossz és fordítva.  Bármilyen rossz érzésem is volt az út során, nem estem kétségbe, mert tudtam, hogy nagyon könnyen jóvá változhat. A török-grúz határnál nagy váltást éreztem.

© Máté Balázs

Megváltozott a vallás, a kultúra, az építészet, a nyelv, az írás. Semmit nem tudtam elolvasni és ezért minden képpé változott.

© Máté Balázs
© Máté Balázs

Bárhol vagyok, két dolgot mindig nagyon szeretek megnézni: a botanikus kerteket és a piacokat. Batumiban van egy gyönyörű botanikus kert.

© Máté Balázs

Innen Mesztiába mentem, az ötezres hegycsúcsok világába. Egy ukrán sráccal mentem el túrázni. Sejtettük, hogy eszméletlen szép tájakon járhatunk, de a köd csak néha oszlott fel, hogy meg is lássuk ezt.

© Máté Balázs

Grúzia nagyon olcsó, stoppolni is könnyű, nagyon kedvesek az emberek. A következő állomás Tbiliszi volt. Ez a város nagyon híres a technoszcénájáról, fél éve innen indult a techno revolution (ravelution), miután rohamrendőrök szétvertek egy bulit, ami miatt később a belügyminiszter bocsánatot is kért. Péntek este azonban Nadar fogadott, akit Couchsurfingen találtam, és sejtettem, hogy vele nem technobuliba fogok menni.

© Máté Balázs

Nagyon kedves és érdekes ember volt, grúz hagyományos polifonikus éneklést és népzenét tanult. Az éneklés nagyon élő hagyománynak tűnt. Később kiderült, hogy ismerem a helyi helyettes nagykövetet. Ebből megint egy érdekes váltás alakult ki. Azok után, hogy Nadar megmutatta a várost, Szilvi egészen más helyekre vitt el, és így a városnak két teljesen különböző oldalát ismerhettem meg. Ezért itt is csak ismételni tudom, hogy milyen sokat számít, hogy egy országot kivel járunk be és mit mutat meg belőle.

Örményországban kicsit nehezebb stoppolni, és itt pénzt kérnek az útért. Az örményeknek is saját írásjeleik vannak. Nagyon vallásosok és rengeteg kolostoruk van. Fontos volt számomra, hogy megismerkedjek az örmény holokauszttal, az oszmán birodalomban lezajló népirtással, amelynek Jerevánban van is egy emlékműve. A népirtás elismerése és az erről való álláspontok országok szerint is nagyon különbözőek, ez a mai napig erős konfliktust okoz Törökország és Örményország között.

© Máté Balázs

Iránban végül másfél hetet töltöttem. Pénzt kellett váltanom. Százezer iráni rial körülbelül hétszáz forintot ért akkor. Váltottam nagyjából negyvenezer forintot és kaptam hatmillió riált tíz- és százezres címletekben. Nagyon furcsa érzés volt, hogy kaptam egy hatalmas köteg pénzt, amit nem is tudtam hova tenni. A pénz kérdése az utazás során nagyon meghatározó élmény. Iránban egyrészt a nagy címletek, a nagy összegekről való gondolkodás, másrészt a riál mellett van a tomán nevű valutájuk is. Százezer riál tízezer tománt ér, viszont ezt összevissza használják, összevissza írják ki a piacon és egy idő után meg kell tanulni, vagy inkább érezni kell, hogy az egyes termékekre melyik valuta értéke érvényes – ehhez az egészhez pedig hozzájön az, hogy számunkra ismeretlen, kelet-arab számokat használnak.

© Máté Balázs

Iránban egyfelől nagyon-nagyon kedvesek voltak az emberek, másfelől erősen érezhető és látható volt az elnyomás, amiben élnek. Ennek leglátványosabb formája a nemi megkülönböztetés. Férfiak és nők külön szállnak fel a buszra, a hátsó egyharmad a nőké, az első kétharmad a férfiaké. Van egy erkölcsrendőrség is, ha például kézen fogva sétálsz a barátoddal vagy barátnőddel úgy, hogy nem vagytok házasok, akkor bevihetnek a börtönbe. Nagyon erősek a vallási tilalmak, nem lehet alkoholt fogyasztani, a nők csak elkendőzve járhatnak. A Couchsurfing erős szűrőnek tűnik ebből a szempontból, akikkel találkoztam, legtöbben rendszerellenesek voltak. Elutaztam a Kaszpi-tenger partjára is. Életem első olyan bulija volt, ahol mindenki józan volt és mindenki táncolt. Eszméletlen jó konyhájuk van, hagyományosan a földön ülve esznek. Ez például egy gránátalma szószos, friss, zöldfűszeres hús, rizzsel.

© Máté Balázs

Az utolsó előtti állomás Teherán, itt található Irán egyik jelképe, az Azadi-torony a Szabadság téren. „Szabadság terünk van, de szabadságunk nincs” – mondta az ikerpár egyik tagja, akiknél Teheránban laktam.

© Máté Balázs

Itt elmentem a volt amerikai nagykövetségre is megnézni a híres graffitiket, amik azóta készültek, hogy nem működik nagykövetség.

© Máté Balázs

Az utolsó állomás Isfahan volt, egy nagyon vallásos város, gyönyörű mecsetekkel. Elég elszomorító látvány volt, hogy a korábban a várost kettészelő hatalmas folyót pár évvel ezelőtt elterelték, az egyik napról a másikra eltüntették egy beruházás miatt – ma egy kiszáradt meder maradt csupán a folyó helyén.

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük