Az ízlelésre és az evésre fókuszálni egy fotográfiai workshop keretében rendhagyó kihívás, amely akár több, egymástól távol eső érzék összebékítéseként is értelmezhető. Az összérzéki benyomások rögzítése és vizsgálata mindvégig fontos volt a CAPAZINE – LET’S EAT workshop résztvevői számára.

Wágner Máté szakszövegíróként vett részt CAPAZINE – LET’S DANCE workshopon. Mutasd meg, mit eszel, lefotózzuk, ki vagy! című írásában a műhelymunka során készült alkotásokra reflektált.

Az étel mindig is több volt puszta tápanyagnál: szokás, kultúra, életmód, identitás- és közösségformáló eszköz. Roland Barthesszerint az étel olyan kommunikációs rendszer, ami amellett, hogy kielégíti alapvető szükségleteinket, szimbolikus természetéből adódóan szinte a végtelenségig újraértelmezhető. Vegyük példaként az irodalmat: egy fiktív karakternek nem szükséges ennie ahhoz, hogy életben maradjon, mégis eszik. Eszik, mert az étel egy szemléletes kifejezőeszköz. Ahogy ÖRKÉNY István egyik egypercesében megrészegíti a szegényembert a bőség gondolata, éppúgy az éhség is karakterének meghatározó motívuma.2 Az, hogy ki mit, milyen minőségben és mennyit fogyaszt, ugyanúgy részét képezi az identitásának, mint a beszédmódja, öltözködése, viselkedése vagy gazdasági helyzete. Utóbbival kapcsolatban Paul Felix Lazarsfeld kutatása arra mutatott rá, hogy bizonyos ízek kedvelése összefügg a vizsgált csoport társadalmi státuszával: például, míg a felmérésben részt vett, alacsonyabb jövedelemmel rendelkező emberek az édes, a tehetősebbek inkább a kesernyés csokoládét preferálták.3 Az ízlés azonban formálódhat, elsősorban új emberek, kultúrák és azok konyháinak megismerése által. Az ízlés alakítása a főzés folyamatában teljesedik ki, ahol a konvencióktól, szabályoktól való elszakadás és az önkifejezés lehetősége nyílik meg számunkra az elkészítés sajátos formáin keresztül. A CAPAZINE – LET’S EAT workshop alkotói az ételekkel való kommunikáció különböző lehetőségeit, sokféleségét ragadták meg.

Már a látványtól jóllaktam – nem véletlenül szoktuk ezt mondani, hiszen elménkben már az ételre pillantva megszületik egy látens ízkép. Matók Zsuzsi és Sztrelahet Oxána Gusztus című sorozatának célja ezeknek az ízélményeknek pusztán képi elemekkel való aktiválása volt. Miközben azzal kísérleteztek, hogyan születnek meg ezek az ízképek, és mi befolyásolhatja őket, a sós, a savanyú, az édes és a keserű ízekre fókuszálva négy olyan képcsoportot alkottak meg, amelyek az alapízek képzetét kapcsolják össze más érzékekkel. Általános tapasztalat, hogy a rózsaszín ételeket édesebbnek képzeljük, és hogy a különböző alakzatok, állagok látványa is befolyásolja, hogy mit, milyen ízűnek gondolunk. A Gusztus alkotói ezeket a reklámiparban is alkalmazott, rejtett, vizuális manipulációs technikákat sajátították ki és használták arra, hogy hatást gyakoroljanak a befogadóra: hogy színek, képek és formák segítségével mesterségesen megidézzék bennünk a különböző alapízeket.

Az elménkben az étel látványa mellett az előzetes tapasztalataink és az emlékeink is befolyásolják az étel ízének megkonstruálódását. Szabó Eszter Ágnes és Vedres Ági organikus gyümölcsök_indusztriális formák című munkájának kiindulópontja a magyar gyártmányú Melódia „csokoládés darabáru” történetének felkutatása volt. A fotókon is megörökített csomagolások egykor azt a csokoládéval borított, mogyorókrémmel körülvett ostyalapot rejtették, amelyet „egyenként, kézzel, kesztyűben vettek le a technológiai sorról” – emlékeznek vissza a Szerencsi Csokoládégyár termékfejlesztő mérnökei, Mászler László és Ilauszky Endre, akikkel a projekt kapcsán készítettek interjút az alkotók. A két hosszú beszélgetés új, izgalmas irányt adott a Melódia-kutatásnak, amely rövidesen a magyar tervezésű, különleges technológiai fejlesztések segítségével létrehozott krémes csokoládékba és töltött cukrokba rejtett ízek általános jelensége felé fordult. Bár a csomagolások tartalma idővel megváltozik, a gyümölcsös bonbonok és táblás csokik öntőformái, a megannyi ízvilágú édességeket borító burkolatok továbbra is őrzik azok történetét és emlékét.

K. Takács Márton és Rostás Bianka szubjektív dokumentarista fotósorozatának középpontjában is egy olyan étel áll, amelyhez mindenkit kötnek személyes emlékek: a rántott hús. Munkájuk során Budapest különböző vendéglátóhelyeire látogattak el, hogy bemutassák ezt az egyszerű, formáját és ízvilágát tekintve mégis végtelen változatban fellelhető ételt. Vizitjeik során a fotók mellett interjúkat is készítettek szakácsokkal és egyikőjük nagymamájával, hogy közelebb kerüljenek a tökéletes rántott hús elkészítésének titkához. A hús és az olaj mennyiségét, a panír összetevőit és a sütés hőfokát, a köretek kérdését tekintve is eltérőek voltak a válaszok, mégis egy külön-külön megfogalmazott, általános konklúzióhoz vezettek: ahány ház, annyi szokás.

A kolbász és a hozzá társított kulturális többletjelentések voltak Sándor Emese és Simon Zsuzsanna munkájának a kiindulópontjai. A hús értelmezhető a bőség, az egzisztenciális biztonság jelképeként is, fogyasztása ugyanakkor – elsősorban ökológiai következményei miatt – egyre gyakrabban válik kritika tárgyává. A fotósorozat a kolbász fallikus alakjánál fogva a húsevéssel jellemzően összekapcsolt patriarchális hagyományt értelmezi újra. A kolbász mint férfiasságszimbólum szokatlan, vidám konstellációkban való megjelenítése a vizuális kultúrában a női test eltárgyiasítására adott ironikus válasz. Az alkotók a közmondásból ismert kolbászból font kerítés kifejezésre játszanak rá a Csak az nem szereti a kolbászt, kinek nincsen című projekt keretében megalkotott tapétamintákkal, amelyek egyúttal újra is értelmezik a már-már csömörbe hajló bőség reprezentációját.

Szintén a bőség témája jelenik meg a képzőművész-performer Fajgerné Dudás Andrea, a fotográfus Hodosy Enikő és a food stylist Matók Zsuzsi Marigold című projektjében. Midász király mondáját idézi az arannyal bevont, hájas női test látványa, amelyet a vanitas csendéletképek meghatározó elemei mellett ipari feldolgozású termékek vesznek körül, mint például a parizer vagy sajtszerű készítmények. Az arannyá válás egyszerre áldás és átok: bár az étkezés és a gyermek anyatejjel való táplálása ellehetetlenül a nő számára, hús-vér teste átlényegül, ezáltal kilép az általános társadalmi nemi szerepköréből és nagy értékű kinccsé válik. A Marigold központi elemeként jelenik meg az alma, amely a harapásnyomokkal a bűnbeesés pillanatát idézi meg. A sorozat egyszerre utal a fogyasztói társadalom telhetetlen, felhalmozó habitusára és – a legenda szerint az aranyátoktól megszabadító Paktolosz folyót szimbolizáló kék háttér formájában – a változás lehetőségére.

A gondtalan túlfogyasztásba is csúszhat váratlan hiba a leejtett fagyigombócok, a zacskójukból kiborult magok vagy a tálcáról lecsúszott sültkrumplik formájában, amelyekért nem nyúlt senki – legalább is öt másodpercen belül. Kocsi Olga és Szabó Eszter Ágnes az Öt másodperces szabály című fotósorozatuk keretében a lehullott falatok fölött lebegő védőszentet vizionálja. Irma5Second ott és akkor jelenik meg, ahol és amikor a földre kerülnek a finomságok. Az aláhullott ételek többféleképpen értelmezhetőek: lehetnek a be nem teljesült étkezésnek, az értékek elvesztésének szimbólumai, másfelől nézve viszont a pazarlás tendenciáját illusztrálják. Bár az öt másodperces szabályra nincs tudományos bizonyíték, az ember mégis ragaszkodik hozzá, kapaszkodóként használja és fontolóra veszi a lehullott falatok elfogyasztását, ezzel is erősítve hitét az ételek megmentésének lehetőségében.

Az étkezések közösségi élményként is funkcionálnak. Olyan rituálék, amelyek keretében bensőséges pillanatokat osztunk meg egymással, legyen szó családi ebédekről vagy baráti brunchokról. Ladocsi András, Máté Balázs és Vékony Dorottya Ménage à trois című multimediális projektje ezeknek az intim pillanatoknak az érzékiségét, az érzéki tapasztalat megoszthatóságának a lehetőségét vizsgálta. Videómunkájuk fókuszában a vasárnapi ebéden tálalt húsleves egyetlen közös kanállal történő, rítusszerű elfogyasztása volt. Miközben a beszéd teljes elhagyására törekedtek, a nonverbális kommunikáció elmélyítette egymás és az étel iránti figyelmüket. A vasárnapi ebédről való emlékeik révén mindhárman ugyanarra gondoltak: a gondoskodásra, a meghittségre és a közösségre. Ez is azt szemlélteti, hogy a megértés nem csupán a szavak és cselekedetek szintjén történhet meg, annál sokkal rejtélyesebben kötődnek egymáshoz az emberek: közös emlékekben és tekintetekben. A videó mellett olyan fotografikus képi asszociációkat is létrehoztak, amelyek ugyanahhoz az ételhez kapcsolódó, de egyéni ízélményeiket örökítették meg. Az ételek ilyen intim, erotizáló megjelenítése egészen régre nyúlik vissza, fénykorát azonban a reklámipar hozta el, túlpörgetett verzióját pedig a napjainkban az egyik leginkább felkapott fogalom, a food porn jelöli.

A CAPAZINE – LET’S EAT workshopon készült művek is jól mutatják, hogy ahogy az étel maga, úgy az élelem képi reprezentációja is rendkívül összetett kulturális jelenség. Az ételábrázolások az adott korszellemnek megfelelően különféle funkciókat töltöttek be. A vadászat eseményeinek és az étkezés érzéki gyönyöreinek illusztrálását a klasszikus csendéletek a mulandósággal szembesítő, romlásnak indult gyümölcs-szimbolikája váltotta fel. A fotográfia és a film valósághűségre törekvő ábrázolási lehetőségei mellett különféle, az élelem kulturális beágyazottságát és identitásképző erejét jelző sajátosságának bemutatására is lehetőséget ad. Kortárs vizuális környezetünkben azonban az étel mégiscsak érzéki-ínycsiklandó tárgyként jelenik meg a leggyakrabban, akár reklámfotókon, akár a különböző digitális platformok felületein látjuk. A CAPAZINE – LET’S EAT workshop fotográfus, képzőművész, food stylist résztvevői az evést a maga komplexitásában vizsgálták: többek között az egyik legnépszerűbb tárgyfotózási kategória alanyaként, a kulturális emlékezet alakzataként, bibliai szimbólumként és kommunikációs formaként.

A CAPAZINE – LET’S EAT kiállítás 2021. október 1. és 16 között volt látható a Capa Központ Project Room termében.