A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik/amik nagy hatással voltak rá.
Minden anyagomat komoly kutatómunka előzi meg, olvasok, nézek, beszélgetek – ennek a kutatómunkának, és úgy egyáltalán a mindennapi életemnek a része, hogy sok képet nézek. Imádom a fotót, ez a szerelem nem múlt el az évek során. Imádom azt a nagyon finom játékot, ahogy a fotó elhiteti velünk, hogy tényleg köze van a valósághoz, holott ha kicsit is elkezdünk fotográfiával foglalkozni, pontosan tudjuk, hogy vajmi kevés közük van egymáshoz. Imádom a fotó eszköztelenségét, azt, hogy egy négyzetben vagy egy téglalapban sűrít össze történeteket. És imádom, ahogy igenis látszik egy fotón, ha komoly kutató és kommunikációs munka előzi meg. Ha a fotós tényleg közel van.
Persze ez is számos kérdést felvet, hiszen mihez is van közel? A valósághoz? A modellhez? A helyzethez? A történethez, amit el szeretne mesélni? Hogyan kerül közel? Milyen alkotói módszereket használ ehhez? Ezek mind azok a kérdések, amelyek folyamatosan foglalkoztatnak engem is.
Dokumentarista fotográfusként alapvetően azok a fotósok érintenek meg, akik emberi történetekkel, sorsokkal foglalkoznak, és, akik elég közel tudnak lenni. Akik pontosan érzik azt a nagyon érzékeny és törékeny határvonalat, aközött, hogy mikor élünk meg együtt egy helyzetet, és mikor csap ez át egy öncélú alkotási folyamattá. Számomra az a kép az igaz, amit együtt hoztunk létre.
Pár évvel ezelőtt láttam egy fantasztikus kiállítást a Barbicanban, Another Kind of Life – Photography on the margins volt a címe. ( Barbican Art Gallery, 2018. február 28. – május 27). A kiállítás, koncepciója szerint, a társadalom szélén élőket, a marginalizált kisebbségeket igyekezett bemutatni, és érintett genderrel, szexualitással és szubkultúrával összefüggő kérdéseket is. Később a tanítványaimnak tartottam is a kiállítás anyagából egy előadást, mert akkor, és azóta is azt érzem, hogy ez a kiállítás mindent elmond és megmutat a fotóról, amire én fotósként képviselni szeretnék.
Ezért is döntöttem úgy, hogy az ezen a kiállításon szereplő fotósok közül emelnék ki néhányat.
Paz Errázuriz
Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy Paz Errázurizzal többször is kiállítottam. Először a Gerardo Mosquera és Mónica Portillo által kurált Aqui Estamos / Here we are című kiállításán dolgoztunk együtt, majd hat évvel később, 2018-ban, a Simon Katalin által rendezett Nők három felvonásban (Fotohof, Salzburg / Fotogalleriet, Oslo / Inda Galéria, Budapest) című tárlatokon szerepeltünk együtt.https://indagaleria.hu/exhibitions/120
Paz Errázuriz olyan marginalizálódott közösségek egyéneit fényképezi, mint szexmunkások, pszichiátriai betegek, cirkuszi előadók, bokszolók, vagy épp a chilei katonai diktatúrát. Errázuriz így nyilatkozik a munkájáról: „amit fényképezek, azokhoz az emberekhez kapcsolódik, akik nincsenek a középpontban, akik kívül állnak és mindig a hatalomnak vannak alárendelve”.
„A munkám része a közösségekkel való közös, együttes munka” – mondja Jim Goldberg. A fotográfus Raised by Wolves című munkája a 1987 és 1993 között Los Angeles és San Francisco utcáin élő tizenévesek életét örökíti meg. A privát képekből, tárgyakból, szövegekből, naplóbejegyzésekből álló sorozatban úgy dokumentál, hogy együttműködik, együtt gondolkozik ezekkel a fiatalokkal. A fotográfia eszközeivel lehetőséget ad nekik arra, hogy ők maguk megéljék, átérezzék a saját helyzetüket. Feltárja az utcán való élet valóságát, ahol a tizenévesek a kábítószerfüggőségnek, az erőszaknak és a kizsákmányolásnak vannak kitéve, miközben boldogságra vágynak. Az Another Kind of Life kiállításon Goldbergé volt az egyik legérdekesebb installáció, ahol már nem csak képek voltak a falon, hanem az általa fényképezett hajléktalan fiúhoz köthető tárgyak, relikviák és ruhadarabok is.
2013-ban a madridi Fundacion MAPFRE-ben láttam egy Emmet Gowin-kiállítást, ahol lenyűgözött az a bizalom és közelség, ahogy a művész a feleségét, Edith-et fényképezte egy életen át. Mindegyik képet ki tudnám emelni, de ez az egy maradt meg bennem igazán: a fotográfus azt fényképezi, ahogy a felesége állva pisil. Sokszor elgondolkozom az ilyen képek esetében azon, hogy vajon hogyan tudott a fotós ennyire közel lenni, ilyen intim pillanatot elkapni, nem használta-e ki azt az alá-fölérendelt helyzetet, ami abból adódik, hogy nála van a gép. Persze, akár egyszerű is lehet a válasz, hogy ilyen nem történt, mert a feleségét fényképezte. És ez nyilván nagyon naiv válasz lenne, számos olyan példa van, ahol ezzel igenis visszaélnek. Azért is szeretem nagyon ezt a képet, mert én itt semmi ilyesmit nem érzek. Szeretetet és bizalmat látok. És tiszteletet. És ehhez nagyon nagy tudás és alázat kell. A fotográfia és a modell iránt.
A családi vonalhoz kapcsolódva Richard Billinghammel zárnám az inspirációk sorát, aki szintén a családját dokumentálta hosszú időn keresztül (Ray’s a Laugh), sőt, játékfilmet is készített később ebből a témából (Ray&Liz, 2018). Billingham festőnek készült, és egy egyetemi feladat miatt kezdte el fényképezni a családját. Alkoholista apja és túlsúlyos, tetovált, elhanyagolt külsejű anyja a brit alsó középosztály képviselői. Apja a szeszfőzéssel foglalja el magát, anyja nippeket gyűjt, egyébként pedig puzzle-t rak össze. Billingham minden értelemben belülről mutatja meg ezt a világot, amely részben a sajátja is, hiszen itt nőtt föl. Egyszerű eszközökkel, például olcsó színes negatívra dolgozik. Saját narratívájában elfogadja ezt az állapotot, nem elutasító, megbélyegző vagy kioktató. Éppen ez az, ami miatt a néző is közel tud kerülni ezekhez a képekhez, és legfőképpen magához a témához. Visszautalnék itt Goldberg munkamódszerére, arra, hogy a gyerekeket magukat is bevonta a munkafolyamatba, ezzel lehetőséget adva nekik arra, hogy reflektáljanak saját helyzetükre. Billingham a filmje megjelenésekor azt nyilatkozta a The Guardiannek: „Statisztikailag nekem most börtönben, halottnak, vagy hajléktalannak kellene lennem”. Azt gondolom, hogy Billingham a fotográfia eszközeivel tudott kívülről, objektíven rátekinteni arra a valóságra, amiben élt, és ez mentette meg őt attól a sorstól, ami statisztikailag várt volna rá. Ebben is rejlik a képek ereje. Hogy egyszerre tud közel és messze ott lenni.
Sok más fotóst kiemelhetnék még, csak, hogy azok nevét említsem, akik munkájára ránéztem az utóbbi időben, mert egy bizonyos aktuális anyagomhoz kapcsolódott: Harry Callahan, Rinko Kawauchi, Larry Sultan vagy Wolfgang Tillmans…És még sorolhatnám hosszasan a jobbnál jobb fotósokat, valószínűleg sok poszt kellene, hogy a végére érjek a sornak.
Nézd meg Szász Lilla, 2021. október hónap alkotójának többi posztját is!