Szász Lilla: Fotográfiai inspirációk

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik/amik nagy hatással voltak rá.

Minden anyagomat komoly kutatómunka előzi meg, olvasok, nézek, beszélgetek – ennek a kutatómunkának, és úgy egyáltalán a mindennapi életemnek a része, hogy sok képet nézek. Imádom a fotót, ez a szerelem nem múlt el az évek során. Imádom azt a nagyon finom játékot, ahogy a fotó elhiteti velünk, hogy tényleg köze van a valósághoz, holott ha kicsit is elkezdünk fotográfiával foglalkozni, pontosan tudjuk, hogy vajmi kevés közük van egymáshoz. Imádom a fotó eszköztelenségét, azt, hogy egy négyzetben vagy egy téglalapban sűrít össze történeteket. És imádom, ahogy igenis látszik egy fotón, ha komoly kutató és kommunikációs munka előzi meg. Ha a fotós tényleg közel van.

Persze ez is számos kérdést felvet, hiszen mihez is van közel? A valósághoz? A modellhez? A helyzethez? A történethez, amit el szeretne mesélni? Hogyan kerül közel? Milyen alkotói módszereket használ ehhez? Ezek mind azok a kérdések, amelyek folyamatosan foglalkoztatnak engem is.

Dokumentarista fotográfusként alapvetően azok a fotósok érintenek meg, akik emberi történetekkel, sorsokkal foglalkoznak, és, akik elég közel tudnak lenni. Akik pontosan érzik azt a nagyon érzékeny és törékeny határvonalat, aközött, hogy mikor élünk meg együtt egy helyzetet, és mikor csap ez át egy öncélú alkotási folyamattá. Számomra az a kép az igaz, amit együtt hoztunk létre.

Pár évvel ezelőtt láttam egy fantasztikus kiállítást a Barbicanban, Another Kind of Life – Photography on the margins volt a címe. ( Barbican Art Gallery, 2018. február 28. – május 27). A kiállítás, koncepciója szerint, a társadalom szélén élőket, a marginalizált kisebbségeket igyekezett bemutatni, és érintett genderrel, szexualitással és szubkultúrával összefüggő kérdéseket is. Később a tanítványaimnak tartottam is a kiállítás anyagából egy előadást, mert akkor, és azóta is azt érzem, hogy ez a kiállítás mindent elmond és megmutat a fotóról, amire én fotósként képviselni szeretnék.

Ezért is döntöttem úgy, hogy az ezen a kiállításon szereplő fotósok közül emelnék ki néhányat.

Paz Errázuriz

Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy Paz Errázurizzal többször is kiállítottam. Először a Gerardo Mosquera és Mónica Portillo által kurált Aqui Estamos / Here we are című kiállításán dolgoztunk együtt, majd hat évvel később, 2018-ban, a Simon Katalin által rendezett Nők három felvonásban (Fotohof, Salzburg / Fotogalleriet, Oslo / Inda Galéria, Budapest) című tárlatokon szerepeltünk együtt.https://indagaleria.hu/exhibitions/120

Paz Errázuriz olyan marginalizálódott közösségek egyéneit fényképezi, mint szexmunkások, pszichiátriai betegek, cirkuszi előadók, bokszolók, vagy épp a chilei katonai diktatúrát. Errázuriz így nyilatkozik a munkájáról: „amit fényképezek, azokhoz az emberekhez kapcsolódik, akik nincsenek a középpontban, akik kívül állnak és mindig a hatalomnak vannak alárendelve”.

Paz Errázuriz: La manzana de Adán (Evelyn, La Palmera, Santiago), 1982–1986 © Paz Errázuriz/oleccioncisneros.org
Paz Errázuriz: Evelyn, Santiago, 1983, from the series La manzana de Adán, 1983 © Paz Errázuriz/anothermag.com
Paz Errázuriz: Pilar, Santiago, 1983, from the series La manzana de Adán, 1983 © Paz Errázuriz/anothermag.com

„A munkám része a közösségekkel való közös, együttes munka” – mondja Jim Goldberg. A fotográfus Raised by Wolves című munkája a 1987 és 1993 között Los Angeles és San Francisco utcáin élő tizenévesek életét örökíti meg. A privát képekből, tárgyakból, szövegekből, naplóbejegyzésekből álló sorozatban úgy dokumentál, hogy együttműködik, együtt gondolkozik ezekkel a fiatalokkal. A fotográfia eszközeivel lehetőséget ad nekik arra, hogy ők maguk megéljék, átérezzék a saját helyzetüket. Feltárja az utcán való élet valóságát, ahol a tizenévesek a kábítószerfüggőségnek, az erőszaknak és a kizsákmányolásnak vannak kitéve, miközben boldogságra vágynak. Az Another Kind of Life kiállításon Goldbergé volt az egyik legérdekesebb installáció, ahol már nem csak képek voltak a falon, hanem az általa fényképezett hajléktalan fiúhoz köthető tárgyak, relikviák és ruhadarabok is.

2013-ban a madridi Fundacion MAPFRE-ben láttam egy Emmet Gowin-kiállítást, ahol lenyűgözött az a bizalom és közelség, ahogy a művész a feleségét, Edith-et fényképezte egy életen át. Mindegyik képet ki tudnám emelni, de ez az egy maradt meg bennem igazán: a fotográfus azt fényképezi, ahogy a felesége állva pisil. Sokszor elgondolkozom az ilyen képek esetében azon, hogy vajon hogyan tudott a fotós ennyire közel lenni, ilyen intim pillanatot elkapni, nem használta-e ki azt az alá-fölérendelt helyzetet, ami abból adódik, hogy nála van a gép. Persze, akár egyszerű is lehet a válasz, hogy ilyen nem történt, mert a feleségét fényképezte. És ez nyilván nagyon naiv válasz lenne, számos olyan példa van, ahol ezzel igenis visszaélnek. Azért is szeretem nagyon ezt a képet, mert én itt semmi ilyesmit nem érzek. Szeretetet és bizalmat látok. És tiszteletet. És ehhez nagyon nagy tudás és alázat kell. A fotográfia és a modell iránt.

Emmet Gowin’s 1971 portrait of his wife, Edith, peeing in a barn © Emmet and Edith Gowin; courtesy Pace/MacGill Gallery, New York/newyorker.com

A családi vonalhoz kapcsolódva Richard Billinghammel zárnám az inspirációk sorát, aki szintén a családját dokumentálta hosszú időn keresztül (Ray’s a Laugh), sőt, játékfilmet is készített később ebből a témából (Ray&Liz, 2018). Billingham festőnek készült, és egy egyetemi feladat miatt kezdte el fényképezni a családját. Alkoholista apja és túlsúlyos, tetovált, elhanyagolt külsejű anyja a brit alsó középosztály képviselői. Apja a szeszfőzéssel foglalja el magát, anyja nippeket gyűjt, egyébként pedig puzzle-t rak össze. Billingham minden értelemben belülről mutatja meg ezt a világot, amely részben a sajátja is, hiszen itt nőtt föl. Egyszerű eszközökkel, például olcsó színes negatívra dolgozik. Saját narratívájában elfogadja ezt az állapotot, nem elutasító, megbélyegző vagy kioktató. Éppen ez az, ami miatt a néző is közel tud kerülni ezekhez a képekhez, és legfőképpen magához a témához. Visszautalnék itt Goldberg munkamódszerére, arra, hogy a gyerekeket magukat is bevonta a munkafolyamatba, ezzel lehetőséget adva nekik arra, hogy reflektáljanak saját helyzetükre. Billingham a filmje megjelenésekor azt nyilatkozta a The Guardiannek: „Statisztikailag nekem most börtönben, halottnak, vagy hajléktalannak kellene lennem”. Azt gondolom, hogy Billingham a fotográfia eszközeivel tudott kívülről, objektíven rátekinteni arra a valóságra, amiben élt, és ez mentette meg őt attól a sorstól, ami statisztikailag várt volna rá. Ebben is rejlik a képek ereje. Hogy egyszerre tud közel és messze ott lenni.

Richard Billingham: Ray’s A Laugh, from the series © Richard Billingham
Richard Billingham: Ray’s A Laugh, from the series © Richard Billingham

Sok más fotóst kiemelhetnék még, csak, hogy azok nevét említsem, akik munkájára ránéztem az utóbbi időben, mert egy bizonyos aktuális anyagomhoz kapcsolódott: Harry Callahan, Rinko Kawauchi, Larry Sultan vagy Wolfgang Tillmans…És még sorolhatnám hosszasan a jobbnál jobb fotósokat, valószínűleg sok poszt kellene, hogy a végére érjek a sornak.

Nézd meg Szász Lilla, 2021. október hónap alkotójának többi posztját is!

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük