A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert. Mivel foglalkozott a közelmúltban? Milyen helyeken fordul meg, mi érdekli a hétköznapokban? Ki a legfontosabb fotográfus számára, melyik a kedvenc könyve, milyen zenét szokott hallgatni? Ilyen, és ehhez hasonló témákról kérdezzük a hónap alkotóját.
A hónap alkotója 2021 októberében Szász Lilla.
Szász Lilla Lisszabonban és Budapesten él és dolgozik. Érzékeny, naplószerű fotósorozatai a társadalmi tabukat és a másság különböző formáit vizsgálják. Munkáiban az emberi sérülékenységet jeleníti meg: fotóin marginalizált társadalmi csoportok, prostituáltak, intézetben élő, fiatal bűnőzők vagy akár egy HIV-pozitív idős nő életébe nyerhetünk betekintést. Projektjeit többek között a madridi Photo España, a varsói Nemzeti Galéria valamint a salzburgi Fotohof kiállításain mutatták be. 2010–2011-ben a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíjjal az ICP támogatásával New Yorkban dolgozott, 2018-ban és 2019-ben az Asylum Arts Grant ösztöndíjas művészeként kutatott Lisszabonban és New Yorkban.
Gyerekkoromtól kezdve sokáig külföldön éltem, mivel édesapám diplomata volt. Emiatt mindig is elmosódtak az otthon határai. Sosem nemzetekhez, hanem inkább emberekhez kapcsolódtam, ami a művészeti munkásságomat is meghatározza. Az elmúlt években kétlaki életet alakítottam ki: Budapest és Lisszabon között ingázom. Ebből adódóan művészeti gyakorlatomban az identitás, az emberi viszonyok érdekelnek, és az, hogy hogyan működnek bizonyos, a társadalom perifériájára került közösségek.
Történetekben gondolkozom, amelyek révén valamilyen univerzális tapasztalatot mesélhetek el. Ezek a történetek, amik jellemzően úgy találnak meg, hogy folyamatosan nyitva tartom a szemem, gyakran egymásba folynak. A legújabb, Szerelem történetek című kiállításomba és könyvembe a korábbi, egy HIV-pozitív nő életét feldolgozó projektemből vettem át A poharak tánca című munkát. A képek azt mesélik el, amikor Márta, a fotósorozat főszereplője 52 éves és nyolc hónapos korában – épp annyi idősen, ahány évesen férje AIDS-ben elhunyt – kinyitott egy üveg pezsgőt és koccintott az életére halott szerelmével.
A munkát általában olvasással kezdem: először beleásom magam abba a kérdésbe, ami izgatni kezd, majd amikor már elég tudással rendelkezem, akkor felkeresem a téma szakértőit vagy azokat, akikkel szeretnék együttműködni a projektben. Mindig is vonzott a valóság, azok a helyzetek, amelyeket az élet alakít, ezért különösen inspirálnak a dokumentumfilmek vagy az olyan könyvek, amik igaz történetekről szólnak. A kortárs amerikai irodalom mellett mostanában Elena Ferrante írásai voltak nagy hatással rám, a szépirodalomban pedig a kedvenceim Tolsztoj, Gogol, Dosztojevszkij és Truman Capote és nem utolsó sorban Jonathan Franzen.
Egy anyagban számomra az a legfontosabb, hogy igaz legyen és emellett vizuálisan is jól megfogalmazott. Már kevésbé összpontosítok arra, hogy egy kép tökéletes legyen, éppen ellenkezően, szeretem a hibákat, mert ezek élővé teszik a képeket. Sokszor a fotósorozat témája is alakítja a megjelenítést. Az Üdvözlet új otthonomból című munkámban, ahol az afrikai portugál gyarmatokról visszatelepített portugál állampolgárokkal, az otthonukat elhagyni kényszerült emberek személyes történeteivel foglalkoztam. Sok információt képeslapokról gyűjtöttem össze, ezért egyértelmű volt, hogy a képeket is ebben a formátumban fogom kiállítani. Mindig is az volt a lényeg, hogy emberekkel dolgozhassak és együtt létrehozzunk egy performanszot, ami a közös valóságunk. Ez egy érzékeny folyamat, amely során kölcsönösen hatunk egymásra. A munkáimban azoknak a lelke, személyisége, gondolatai is benne vannak, akikről szól a projekt, vagy akik részt vesznek a megvalósításban.
Nem telik el úgy egy napom, hogy ne foglalkoznék művészettel. Általában egyszerre több anyagon is dolgozom, legalább két projektem szokott párhuzamosan alakulni. Amikor Lisszabonban vagyok, minden nap kimegyek az óceánhoz, mert a víz közelsége feltölt és el tudok mélyedni a gondolataimban. Elég fegyelmezett életet élek, ez tud megtartani. A művészeti praxisom mellett angolt, oroszt és jógát tanítok. Igyekszem több lábon állni, nem szeretem az anyagi bizonytalanságot. A legrosszabb érzés az lenne, ha amiatt nem tudnék alkotni, mert nincs rá pénzem. A művészetre viszont sosem tekintettem úgy, mint ami a megélhetésemet biztosítja, mert ragaszkodom a szabadságomhoz.
Ami most Magyarországon zajlik az LMBTQ és minden egyéb kisebbség elleni fellépést illetően, azt kifejezetten visszautasítom. Olyan világban szeretnék élni, ahol mindenki azt szeretheti, akit akar, legyen az az ember HIV-pozitív vagy akármilyen szexualitású. Ezt a szellemiséget követem a munkámban is: elsősorban embernek tartom magam és nem nőnek. Kérdéseim vannak, amelyekre a művészetben igyekszem megtalálni a válaszokat.
Az artist statement Szász Lilla és Soós Andrea együttműködésében jött létre a Secondary Archive-hoz készült interjú eredményeként.
Soós Andrea a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem designelmélet szakán és a bécsi University of Applied Arts kurátori képzésén szerzett mesterdiplomát. Dolgozott a budapesti Ludwig Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában és közreműködött a tranzit.hu Kortárs Művészeti Egyesület projektjeiben. 2019 óta szabadúszó kurátorként, kutatóként és művészeti íróként dolgozik. 2020-tól a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskolájában a Művészettudomány Phd program hallgatója.
Szász Lilla képeit már a Capa Központban is láthattátok: a LÁTKÉP – Az elmúlt félévszázad magyar fotográfiája 1967–2017, KÉP-ÉLMÉNY, Nyolc hét. Magyar fotográfusok a járvány idején és a GYÓGYÍR című kiállításokon.
Nézz meg egy válogatást Szász Lilla munkáiból és kövesd a blogunkat, hogy jobban megismerhesd a fotográfust és munkásságát!
