Szász Lilla: A fotókon túl

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Film, színház, muzsika – mondanám, és van is benne igazság, de a legtöbb inspirációt filmekből, irodalomból és az életből merítem. Sok filmet láttam, de nem eleget, olvasni is sokkal többet kellene…könyvből és filmből sosem elég.

Nehéz kiválasztani a legjobb, legfontosabb inspirációimat, ezért inkább azokról a filmekről, irodalmi alkotásokról, eseményekről írok, amelyek az utóbbi időben hatottak a munkáimra. A Szerelem történetek (2009–2019) és A Mi Házunk (2009–2015), illetve a Zsolti Mama Mennybe megy (2008–2010) sorozataimhoz sok családról, kapcsolatokról szóló filmet néztem meg. Ezek közül hozok most egy válogatást azokból a filmekből, amiket akkor, és az óta is többször láttam, és amik képi világa jelentősen befolyásolta az én képi világomat.

Ruben Östlund: A Lavina (2014)

Egy svéd család úgy dönt, hogy a francia Alpokban tölt pár napot, hogy kiélvezzék a síparadicsom adta gyönyöröket. Minden remekül alakul, egészen addig, amíg egy hatalmas lavina le nem zúdul a hegyoldalon, miközben épp egy pályaszéli étteremben pihen a család. Az anya első gondolata, hogy a gyermekeit megóvja. A férje után üvölt segítségért, azonban ő saját bőrét mentve fut a veszély elől. Annak ellenére, hogy a család túléli a lavinát, az igazi dráma akkor kezdődik, amikor Thomas, az édesapa és a feleség is szembesül a férfi gyávaságával. A felzaklatott família az apa érthetetlen tettét igyekszik feldolgozni, miközben minden arra emlékeztet, hogy a biztonság illúzióját bármikor eltörölheti egy revelatív pillanat.

Wim Wenders: Párizs, Texas (1984)

A film cselekményvilágának központi motívuma az idegenség, a messzeség. A szerelmi szálon túl Wenders egy olyan ember szemén keresztül mutatja be Amerikát, akit saját emberi kapcsolatainak elidegenedettsége az egész világgal szembeni idegenségére ébresztett rá, és már csak úgy tud benne élni, ha állandósítja ezt a távolságot közte és a világ között.

Michael Haneke: Szerelem (2012)

Egy idős házaspár éli nyugdíjas mindennapjait, amikor a nőnél bekövetkező stroke, majd az azt követő, nem sikerült műtét felborítja a lassú ritmusú, nyugodt harmóniát: Anne jobb oldalára megbénul. Férje otthon próbálja őt ellátni, és ellenáll a nő egyre nyilvánvalóbban arra vonatkozó kérésének, hogy vessen véget szenvedésének, és ne tegye ki annak, hogy viszonylag tiszta öntudattal kelljen megélnie testének végleges leépülését.

Wong Kar Wai: Szerelemre hangolva (2000)

Hongkongban játszódik a hatvanas évek elején, Sanghajból áttelepült kínaiak szűk közösségében. Két házaspár egyszerre jelentkezik egy-egy megüresedő lakásra ugyanabban a bérházban, Su és Chow ekkor ismerik meg egymást. A nő a férjével, a férfi a feleségével költözik be a lehetetlenül szűkös, egyszobás lakásokba, amelyek nem is szeparálják el őket teljesen egymástól, illetve a főbérlőjüktől és annak rokonaitól, ismerőseitől. Itt mindenki egymás túl intim közelségében, a másikat megfigyelve tud csak élni. A Szerelemre hangolva a beteljesületlen szerelem filmje, de a szerelmeseket végső soron nem a náluk nagyobb hatalmak, a társadalmi elvárások és a véletlenek választják szét, noha ezek is hozzájárulnak különválásukhoz. Ennél fontosabb, hogy ők döntenek úgy, soha nem fognak ketten új életet kezdeni.

Stanley Kubrick: Tágra zárt szemek (1999)

Ahogy Janisch Attila nagyon pontosan megfogalmazta, Kubrick mozija az emberben élő démonokat idézi meg. A Tágra zárt szemek forgatókönyvét Arthur Schnitzler Álomnovellája alapján írták. A filmes átdolgozás a századfordulós Bécset ezredfordulós New Yorkká, Fridolint Dr. William Harforddá szabja át. Harford sütkérezik az elismerés fényében, így aztán nem meglepő, hogy minden ízében ragaszkodik a fennálló polgári normákhoz. Minél lejjebb csúszik a pokol sötét bugyraiba, a jó doktor annál inkább kapaszkodik az erkölcsök és szokások által tükörsimára csiszolt felszínhez.

Andrej Zvjagincev: Visszatérés (2003)

Andrej és Ivan testvérek, akiket édesanyjuk és nagyanyjuk nevel. Egy napon az addig csak fényképről ismert apjuk hazatér, felborítva a család addigi megszokott életét. A fiúk semmit nem tudnak róla, csak annyit, hogy talán pilóta volt, és nem szereti a halat. Az apa kirándulásra hívja őket: megígéri, hogy horgászni viszi a fiúkat egy vízeséshez. Az apa szigorú, hideg és öntörvényű. Felnőttekként kezeli a fiúkat, amit Ivan nagyon rosszul tűr. Ő szeretetet, ragaszkodást várna tőle, de csak kioktatást, megszégyenítést, rideg szigort kap. Andrej viszont természetes dologként kezeli az apa viselkedését. A horgászás félbemarad, az apa egy kis szigetre viszi őket, ahonnan el kell hoznia valamit. Az ellentétek fokozódnak, Ivan bosszút forral. Egy komolyabb veszekedés után felmászik a kilátótoronyba, és azzal fenyegetőzik, hogy leugrik. Az elhallgatásokból építkező történet az apa halálával ér véget: lezuhan a világítótoronyból, amikor az öngyilkossággal fenyegetőző Ivan után mászik.

Kedvenc könyveket ugyanolyan nehéz választani, mint kedvenc filmeket. Minden anyagomat egy irodalmi alkotás előz meg, vagy a téma miatt kezdek bele, vagy már olvastam, és később, az alkotás folyamatában nyúlok vissza hozzá. A következő néhány könyvről elmondhatom, hogy alapjaiban rengette meg a szeretetről, szerelemről, családról, együtt- és különlétről, magányról alkotott képemet.

Jonathan Franzen: Szabadság (Freedom, 2010)

Kezdeném a Szabadsággal, aminél csodálatosabb könyvet keveset ismerek a szeretetről, szerelemről, útkeresésről. Amikor Amerikában megjelent a regény, Franzen a Time magazin címlapjára került vele ezzel a szöveggel: „Franzen nem a leggazdagabb, nem is a legismertebb író. Szereplői nem oldanak meg rejtélyeket, nem rendelkeznek varázserővel, még csak nem is a jövőben élnek. De új regényében, a Szabadságban Franzen megmutatja nekünk, hogyan élünk mi, mai emberek.”

© amazon.com

Arundhati Roy: Apró dolgok Istene (The God of Small Things, 1992)

Az Arundhati Roy gyermekkorának színhelyén, Kéralában játszódó regény egy tehetős szír keresztény család összeomlását követi nyomon egy ikerpár, Eszta és Ráhel szemével, akik hősiesen igyekeznek megérteni a tragédiák kérlelhetetlen láncolatát. Szépséges anyjuk fellázad a magányra ítélt, önfeláldozó asszony sorsa ellen, és megszegi a törvényeket, amelyek „megszabják, kit kell szeretni. És hogyan. És mennyire.”

Rachel Cusk: Körvonal (Outline, 2016)

A főhős írónő Athénba repül, hogy kreatívírás-kurzust tartson. A tíz fejezetben számos alak sodródik mellé, hol a repülőn, hol egy hajón, hol egy étteremben, és beszélgetésbe kezdenek. És nem aprózzák el, kapcsolatokat, múltat, fontos döntéseket, szerepeket, életet befolyásoló történetek bomlanak így ki.

Olivia Laing: The Lonely City (2016)

„A magány személyes […] és politikai is. Nincsenek arra vonatkozó szabályok, hogy hogyan lakjuk be a magányunkat.”

„Egyek vagyunk a magányban, a hegek halmozódásában, a tárgyak világában, ebben a fizikai és ideiglenes mennyországban, amely oly gyakran felveszi a pokol arcát.”

Nagyon fontos volt nekem ez a könyv, számos olyan kérdésre kaptam választ, ami a művészléthez, alkotási folyamathoz kapcsolódik.

Mi inspirál még?

Boksz Dodival

Az egyik legjobb dolog, hogy elkezdtem Vékony Dorottya bokszedzéseire járni. Heti kétszer, iszonyú korán a Margit szigeten futunk és bokszolunk, mit is mondhatnék még – fantasztikus.

Nagyszüleim

Örök inspiráció volt a nagyszüleim háza. Borzasztóan hiányzik az az életforma, az a világ, amit ők adtak nekem.

Szász Lilla: Nagyszüleim háza, 2009–15 © Szász Lilla
Szász Lilla: Nagyszüleim háza, 2009–15 © Szász Lilla
Szász Lilla: Nagyszüleim háza, 2009–15 © Szász Lilla

Önképzőkör

Fátyol Viola kezdeményezésére idén megalakítottuk az első női fotós Önképzőkört Fátyol Violával, Szombat Évával és Vékony Dorottyával. Időről időre összeülünk a Bambiban, átbeszéljük az éppen aktuális projektjeinket, közösen gondolkozunk rajtuk. Elképesztő hasznos és jó, hogy vagyunk egymásnak.

Jóga és meditáció

A jóga 2006 óta része az életemnek, 2018 óta tanítom is. El sem tudom mondani, hogy mekkora stabilitást, erőt és inspirációt ad az életemhez, a munkáimhoz. Idén elkezdtem meditálni is, nagyon nagy szükségem van arra a napi húsz perc befelé figyelésre.

Nézd meg Szász Lilla, 2021. október hónap alkotójának többi posztját is!

Leave A Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük