Bédekker – Darab Zsuzsa: Izland

A Bédekker – fotós beszámoló a nagyvilágból című programsorozat célja, hogy fotográfusok és fotográfiával foglalkozó elméleti szakemberek a saját utazásaik során készült képek vetítésével párhuzamosan meséljenek élményeikről.

Darab Zsuzsa a Capa Központban 2020. március 10-én © Capa Központ

2020. március 10-én Darab Zsuzsa volt a Bédekker vendége.

Az északi országok mindig is nagy kedvenceim voltak. Valahogy folyton oda húz a szívem. Több helyen éltem is már előtte. Izland is egy volt a bakancslistámon, ahova nagyon vágytam, ott is meg akartam vetni kicsit a lábamat. Egy nap aztán arra ébredtem, hogy mikor, ha nem most? Hiszen itt ez a lehetőség, Erasmus+ szakmai gyakorlat, hajrá! Felcsaptam a laptopom, és rágugliztam izlandi fotósokra. Óriási szerencsém volt, ugyanis az izlandi fotós piac nem tud annyi embert kitermelni gazdaságosan úgy, hogy állandó fotóasszisztenst is tudjanak alkalmazni. Mégis, nem kellett olyan sokat próbálkoznom, szinte rögtön rátaláltam a megfelelő helyre, Jón Páll Vilhelmsson vett a szárnyai alá. Így kezdődött kétéves kalandozásom a tűz és jég országában.

© Darab Zsuzsa

Az első négy hónap az asszimilálódásról szólt. Egyszerre próbáltam utazni, felfedezni a sziget csodáit, barátkozni, és a gyakornoki feladataimat is ellátni, mindezt egy nagyon szűkös költségvetésből. A nehézségek ellenére azért elég jól kárpótolt a szinte minden este megjelenő égi látvány, Lady Aurora, avagy az északi fény rendszeres vendége volt a kertemnek is.

© Darab Zsuzsa

 Az egyik kedvenc esetem az volt, amikor a már az északi fényre immunissá vált izlandiak is úgy lázba jöttek egy nagy erősségű előrejelzéstől, hogy két órára lekapcsolták a közvilágítást egész Reykjavíkban. Persze, a fények érkezésére sosincs garancia, „késtek”, így már újra a lámpák sárga fényében úszott a város, mire megjelent az égen az elképesztő táncot lejtő sarki fény, amit én is új helyszínről kémleltem.

© Darab Zsuzsa

Az új életembe való berendezkedés egyik legnehezebb része az elmagányosodás elkerülése volt, hiszen nem egy pezsgő egyetemi közegbe érkeztem, hanem egy olyan fotóstúdióba, ahol összesen ketten dolgoztunk. Így, kezdetben couchsurfingen kerestem utazópajtikat, majd jelentkeztem önkénteskedni a Reykjavík International Film Festival-ra (RIFF), ahol rengeteg meghatározó barátságot kötöttem. Így találkoztam Amelie-vel is, akivel egy elképesztő road tripre indultunk Dél-Izlandra.

© Darab Zsuzsa

Igazi vadkempingezés volt ez. Aludtunk kocsiban, mostunk fogat lávamezőn, rohangáltunk meztelenül izlandi lovakkal, órákat gyalogoltunk lávasivatagban, ámultunk el gleccsereken, fürdőztünk meleg vizű forrásokban, vadásztunk északi fényt, táncoltunk vízesések mögött. Igazából mindenhol táncoltunk. Végigtáncoltuk a sziget déli részét.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

Több olyan képem is készült ezen az úton, amelyek elindították az egyes projektjeimet. A Már megint című projektem – amely ki is volt állítva a Capa Központban – első képei is ezen az úton születtek meg, valamint a Who run the world? GIRLS! című sorozatom első portréja Amelie-ről is ekkor készült, bár a projekt maga csak később fogalmazódott meg bennem. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy csak lányokkal találkozom ezeken az utazásokon. Fogják a hátizsákjukat, és belevágnak az ismeretlenbe. Egyedül jönnek-mennek a világban, kíváncsiak, barátságosak, kalandvágyók, mindig a helyi viszonyokhoz alkalmazkodnak. Inspiráló, erős nők, akik bebizonyítják, hogy elég bátrak ahhoz, hogy megvalósítsák az álmaikat. Akik mindent hátrahagyva lépnek át a saját határaikon, és hagyják el kényelmes komfortzónájukat.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

Mindeközben a mindennapi élet is valós kihívások elé állított. Költöztünk, be kellett lakni az új stúdiót. Fúrtam, faragtam, falat építettem és festettem, valamint a fotózásokon való asszisztálás, utómunkálatok, nyomtatás, keretezés, kapcsolattartás az ügyfelekkel is a feladataim közé tartozott.

© Jón Páll

Mivel a tömegközlekedés elég drága volt, és nem is éreztem úgy, hogy jól ki tudnám használni a ritka buszjáratokat és kevésbé praktikus útvonalakat, csatlakoztam az I bike Iceland egyszemélyes mozgalomhoz is. Jó, ha nem is én voltam az egyetlen, de nem sok bringázóval sodort össze az élet a két évem során. Pedig én majdnem mindennap biciklivel közlekedtem, ritkán gyalog. Egy-egy ilyen A-ból B-be való eljutás is sodort pár veszélyes helyzetbe, pedig csak Reykjavíkban tekertem… Az egyik legemlékezetesebb ilyen utam akkor volt, mikor egy kereszteződésben szó szerint lefújt a szél a bringámról. A mellettem elhaladó autókból pedig rajtam nevettek az emberek, miközben én az elemekkel vívott csatában, úgy éreztem az életemért küzdök, hogy átérjek az út túloldalára…

© Darab Zsuzsa

Egy másik nagyon fontos találkozás az volt, amikor megismertem Sveinn-t, aki hobbifotósként, a természet iránti szenvedélyétől vezérelve, saját utakat szervezett szabadidejében Izland-szerte. Innentől kezdve biztosítva volt, hogy ha menni akarok, akkor van kivel, és van hova. Ráadásul, remek túravezetőnek is bizonyult, hiszen helyi lakosként ismert rengeteg, a turisták hada elől rejtve maradt, nehezen megközelíthető, kevésbé népszerű, de annál csodálatosabb helyet is, ami mindig extrán izgalmassá tette a kirándulást, ilyenkor úgy érezhettük, most valamilyen titokba lettünk beavatva, a sziget titkaiba.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

Mivel az ösztöndíjam csak négy hónapra szólt, de úgy éreztem, még nem mehetek haza, még nem ért véget az izlandi történetem, próbáltam lehetőségeket keresni, hogyan tudnám meghosszabbítani a kintlétem. Találtam egy művészeti rezidenciaprogramot, ahol napi néhány óra önkéntes munkával kiváltható a program díja. Így megpályáztam egy helyet, és szerencsémre meg is kaptam. Bár erre a karácsonyi időszakra nem volt jellemző a rezidencia belakása, de szívesen fogadtak. A Westfjordsba utaztam, az sziget legészaknyugatibb részére, ami arról híres, hogy még Izlandon belül is különlegesen misztikus helynek számít. Arról nem is beszélve, hogy milyen nehezen megközelíthető, pláne a téli időszakban. Itt olyan viharok is előfordulhatnak, hogy napokra, akár hetekre elzárhat egy-egy helyet a hó. Végül a telekocsi rendszeren keresztül sikerült találnom egy autót, akik el tudtak vinni az áhított célhoz.

© Darab Zsuzsa

Rögtön másnap beköszöntött a karácsony, ami egy elképesztő kalanddal kecsegtetett. Izlandon az a szokás, hogy a lovasfarmokon a nyáron a turisták igényeit kielégítő jószágokat az őszi-téli időszakban visszaengedik a természetbe. Kvázi szabadságra mehetnek a hegyekbe, és a nagy hó beköszönte előtt megint összeterelik őket. Az én házigazdám a fejébe vette, hogy micsoda karácsonyi ajándék lenne a lovaknak, ha megkeresnénk, és visszaterelnénk őket. Neki is vágtunk a hegyeknek, hiába esett már reggel óta óriás pelyhekben a hó. Az útszakasz a hegy oldalában korántsem volt veszélytelen, de a köd, és a hófelhők először ezt nem engedték láttatni velem. Miután vagy két lavina nyomain is átverekedtük magunkat, a harmadikon elakadtunk, így megálltunk, hogy a hóláncokat ráerősítsük a kerekekre. Ekkor vettem észre, hogy egy hatalmas szakadék mellett állunk, és előttünk van még egy lavinatorlasz is, a hóesés pedig egyre erősödött. Hálistennek, ahogy felraktuk a hóláncot, visszafordultunk. Ő is belátta, hogy ez egy lehetetlen helyzet, és még csak félúton sem vagyunk a lovak felé. Mikor ismét viszonylag biztonságos útszakaszra értünk, közel a faluhoz, akkor találkoztunk egy szomszédjával, aki közölte vele, hogy ez őrültség volt, és soha többé eszébe ne jusson ilyet csinálni, hiszen ez egy életveszélyes vállalkozás volt, ilyen körülmények között, egyedül nekivágni egy ilyen útnak.

© Darab Zsuzsa

Az újév beköszöntével egy újabb túrára indultunk, hogy összetereljük a lovakat. Most már az időjárási körülmények is kedvezőek voltak, és háromra bővült a felderítőtábor létszáma. A lovak viszont nem adták könnyen magukat, az előző hetek zord időjárása minden nyomukat eltörölte, több órát gyalogoltunk a méteres hóban, erőltetett menetben, fel a hegyre, mire megtaláltuk őket.

© Darab Zsuzsa

Wouter, a házigazda, megülte az egyiket, és cowboy módjára megindult a sor elején vezetve a ménest, mi pedig sereghajtóként, szintén ostorokkal a kezünkben vigyáztunk arra, hogy senki ne kóboroljon el.  Igazi vadnyugati kaland volt ez, csak a hófödte, északi, jeges vadnyugaton.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

Végül az izlandi történetem sem ért véget ezzel a rezidenciaprogrammal, ugyanis a gyakornoki ösztöndíjam lejárta után a főnököm felajánlotta az asszisztensi állást, amit előtte gyakornokként töltöttem be, így nagy örömmel fogadtam el a lehetőséget, ezzel meghosszabbítva a kint töltött időmet.

© Darab Zsuzsa

A húsvét nem tartozik a kedvenc ünnepeim közé, de Izlandon ez is egészen izgalmasan zajlott. Egy ötnapos road tripre mentünk, ahol a hóviharokban sátrazás, lavinák okozta rostokolás, fehérvakságban autókázás, majd a következő pillanatban vakító napsütés, új helyek felfedezése volt a program.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

A nappalok hosszabbodása a nyár ígéretével kecsegtetett. És egy izlandi nyárnál kevés klasszabb dolgot tudok elképzelni. A „soha le nem nyugvó nap” ugyan nem kárpótol teljesen a hosszú téli sötétségért, de mindenképp feledteti a zord időszakot, és a fény melegséget lop az emberek szívébe. A hőmérséklet csak egy itthoni, kora tavaszi időjáráshoz hasonlatos a legjobb napokon is, de ha már egy vastag pulcsiban és sálban kényelmes a szabadban lenni, az öröm. Ezt meg is koronáztuk egy „izlandi módi” koncertélménnyel, amelynek a Reykjavíkhoz közel eső Esja hegy adott otthont.

© Darab Zsuzsa

Az első, az otthonomtól távol töltött szülinapom is Izlandon ért utol, ahol a sok kategóriában kialakított kedvenc vízesés, kedvenc hegy, kedvenc hőforrás, kedvenc kráter között is a számomra legeslegkedvesebb helyre sikerült elutazni –  ami egyébként csak nyáron látogatható –,  így ezt a nemes napot, szülinapi hétvégét a Landmannalaugar szivárványszínű hegyei között tölthettem.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

A nyári időszak nem csak a hosszú nappalok és a kellemesebb időjárás miatt élvezetes, hanem mert az év többi szakaszában nem látogatható területeket is ilyenkor nyitják meg. Ezek a fantasztikus, eldugott, nehezen megközelíthető helyek a sziget belsejében, a felföldön találhatóak. Ide már csak speciális autókkal lehet eljutni, nincsenek rendes utak, sokszor folyókon kell áthajtani, így még kisebb az esély turistákba botlani.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

Az őszi-téli hónapokat elég nehezen viseltem az időjárás cudarsága és a szinte egész napos sötétség miatt, de az utazási kedvem így sem hagyott alább.

© Darab Zsuzsa

Számomra a karácsony nem az igazi karácsonyfa nélkül. Izland viszont többek között arról is híres, hogy nincsenek fák. Úgyhogy beszereztem egy kis fenyőfát égőkkel, és a déli part összes ikonikus helyszínén igyekeztem megteremteni és megörökíteni a karácsonyi hangulatot.

© Darab Zsuzsa

A karácsonyi túrából természetesen az északi fény sem maradhatott ki. Szerencsére a szállásunk közel esett a déli rész legtöbb elképesztő látványossághoz, így volt alkalmunk sorra venni őket, és reménykedni, hogy jókor, jó helyen bukkan fel a Lady. A mi kis karácsonyi csodánk rendre meg is érkezett, hol állványdöntögető, objektívtörő szélvihar kíséretében, hol halványan pislákolva a horizonton, hol pedig őrült táncot lejtve az „autópálya” közepén, amikor nem tudjuk megállni, hogy ne húzódjunk le az út szélére, és fotózzunk kifulladásig.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

Az új évet már úgy kezdtem, hogy láttam az izlandi életem végét. Meg volt az egyirányú repülőjegyem. Ebben az időszakban már nem terveztem hazaugrani, cserébe megszaporodott az otthonról érkező látogatóim száma. Szívem vágya teljesült azzal, hogy a szüleim is ki tudtak utazni hozzám, így volt lehetőségem megmutatni nekik ezt a csodálatos országot. Volt alkalmam elkalauzolni őket az összes kedvenc helyemre, meg tudtam mutatni nekik, miért is vagyok oda ennyire ezért a szigetért.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

Egy jégbarlang- és gleccsersétára is sikerült elmennünk, amire szintén nagyon vágytam már, de egy ilyen túrát aranyárban mérnek, így az utolsó pillanatig spóroltam, hogy meglephessem a szüleimet.

© Darab Zsuzsa

Rengeteg barátom is meglátogatott ebben az utolsó, fokozottan zaklatott időszakban. Az izlandiak szerint sosem volt még ilyen rossz nyaruk. A meteorológiai nyár ugyanis nem köszöntött be és esővel áztatta szét a mindennapokat. Így az időjárás-előrejelzés lett a legjobb barátunk, és kergettük a tiszta égboltot, több-kevesebb sikerrel. Számomra ezek az utak mindig nagyon izgalmasak voltak, hiszen ilyenkor az évek alatt magamra szedett helyismeretemet kamatoztatva túravezetőként kalauzolhattam látogatóimat. Én vezethettem be őket ennek a misztikus szigetnek a rejtelmeibe.

© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa
© Darab Zsuzsa

Az utolsó utazásaim a hála és a búcsú vegyes érzéseivel teltek. Nagyon sokat tanultam ezen a kétéves utazáson magamról is. Az elengedés sosem volt egyszerű feladat számomra, itt viszont kőkemény leckék elé állított az élet. Volt egy hely, Laki, amit szintén csak a nyári időszakban lehetett megközelíteni. Sikerült leszervezni, hogy az utolsó szabad hétvégémen megnézzük ezt a kráterekkel csipkézett vidéket. Szörnyen vártam már ezt az utat, két éve készültem ide, és mikor megérkeztünk, sűrű esőfelhő borította az eget, amiből ömlött ránk a víz. De hát, az egyik izlandi mondás szerint, ha nem tetszik az időjárás, várj öt percet, és minden megváltozik. Így felmásztunk a legközelebbi kráter tetejére, de csak még rosszabb lett a helyzet. Már mindenki elindult lefelé, de én még mindig kitartóan álltam a peremen, figyeltem és imádkoztam, hogy tisztuljon ki az ég. Nem akartam elfogadni, hogy ezt a helyet nem pipálhatom ki a bakancslistámon, hogy nem tudom megcsinálni „a képet”, hogy nézem, de nem látom ezt a régóta áhított világot. Mikor már az összes vízálló felszerelésem ellenére szó szerint bőrig áztam, visszaültem a kocsiba a többiekhez. Életemben nem éreztem még ekkora csalódottságot. Azt éreztem, hogy Izland elárult engem. Teljesen letörtem.

© Darab Zsuzsa

De én most Laki-ban vagyok, gondoltam, vagyis akkor lucky, azaz szerencsés vagyok? Egy pillanat alatt átértékelődött bennem a helyzet. Saját nyelvemre fordítva, ez csak egy életszakasz vége, az első izlandi fejezet vége. Ezt a képet elengedem. Van még miért visszajönnöm.

© Darab Zsuzsa

Lassan két éve már, hogy hazaköltöztem. Úgy igazán még nem vágyom vissza. Még nem…

© Darab Zsuzsa

Nézd meg a Bédekker képes úti beszámoló többi részét is!

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük