A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert. Mivel foglalkozott a közelmúltban? Milyen helyeken fordul meg, mi érdekli a hétköznapokban? Ki a legfontosabb fotográfus számára, melyik a kedvenc könyve, milyen zenét szokott hallgatni? Ilyen, és ehhez hasonló témákról kérdezzük a hónap alkotóját.
A hónap alkotója 2020 szeptemberében Frankl Aliona.
Frankl Aliona (Novocserkasszk, 1954) 1980-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar angol-orosz szakán. 1987 óta állít ki fotográfusként, 1990-től a MÚOSZ, 1998 óta a Magyar Fotóművészek Szövetségének, 2011 óta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. Fotográfusi munkájáért 2007-ben Pro Cultura Urbis-díjat kapott. Az elmúlt évtizedekben számos egyéni kiállítása volt, csoportos tárlatokon vett részt, képei albumokban is megtalálhatóak.
Zeke Gyula: Fénymosásban
– Frankl Aliona képei elé –
Megjelent: MA:HOLNAP, 2006/1. sz., 11–13.
Rövidített változat
Művész, akit alább bemutatok Önöknek. Két dolgot jelent ez. Mesterségbeli tudást és tehetséget. Ez utóbbi velünk születik, tenni érte alig valamit lehet – ellene annál többet! –, az előbbihez munka és erőfeszítés árán juthatunk. Ha sorra veszem író barátaimat, képzőművész vagy épp zenész ismerőseimet, kevesen akadnak köztük, akikben e két merőben eltérő tulajdonság ilyen szerves egységet alkotna, s ily harmóniában élne együtt. Fontos hangsúlyoznunk ezt mindjárt az első sorokban, mert ritka tünemény.
Nos, Frankl Aliona művész, a fény képpé fékezésének művésze. Bő húsz esztendeje járja gépével a várost. Az árnyék nála mindig maradásra bírja a fényt, és a fényei meg mintha épp a kedvünkért érkeztek volna a Földre.
Valamit a számok is mondanak, önmagukban is. Közel félszáz egyéni, s több mint hatvan csoportos kiállítás, nyolc önálló kötet és katalógus van már mögötte, s további húsz album, tematikus folyóirat-publikáció és csoportos katalógus, melyekben közreműködött. A munkáit méltató kritikák, ismertetések száma is hatvan fölött jár már.
Közelebb férkőzhetünk a világához, ha kíváncsisága főbb tárgyait vesszük szemügyre, melyek szinte a kezdetektől végigkísérik a munkáit. Az utca, a város nyilvános tere mindig érdekelte.Városi képei ritkán fognak be nagyobb térsávokat, sokkal inkább vonzódik a részletek gyönyörűségéhez, melyek láthatóak ugyan szabad szemmel is, ám a sietős, s jellemzően szemmagasságban veszteglő mindennapi tekintet nem figyel fel rájuk. Városképei e sorok íróját is a társszerzőjévé tették. A másik város című kötetünkben (Budapest, Kijárat, 2003) közel félszáz felvétele ihletett kisprózaírásra. Míg e képei igen gyakran „embertelenek” – egy lelket sem látni rajtuk az övén kívül –, érzékeny figyelője az emberi arcnak, tekintetnek is.
Már utcaképeinek egy része is portré, mesteremberei azonban be is tessékelik őt a műhelyeikbe, melyeknek belvilága a képein azután kétféleképp is megszemélyesül. Részévé válik az – igen gyakran kiveszőfélben levő szakmát űző – mesterek vallomásosan közeli jellemképeinek, s mindeközben ecset-, pontosabban: fényvonássá Budapest, az eltűnő város arcképén. Művészportréi – sokak közt Jancsó Miklós, Kertész Imre és Szabó István is Aliona gép-szemébe nézett – is mindig az arc, tehát újra csak: a személyiség, keresetlen esélyeit mutatják fel. Tudomásom szerint alanyai közt még senki nem akadt, aki a képekre nézve ne békült volna meg önmagával.
Érdeklődésének harmadik nagyobb szeletét a vendéglátó terek, s köztük is elsősorban a kávés nyilvánosság helyszínei adják. Neki is köszönhetjük, hogy a – szó szoros értelmében – képet alkothatunk a szocialista korszak presszóiról, melyeket még a kimúlás előtt, az 1980-as évtizedben és az 1990-es évek elején fotózott végig történetük avatott ismerőjével, Bodor Ferenccel járva sorra őket. A kávéházi kultúra múltja és jelene engem magamat is szenvedélyesen izgat – Alionával való munkakapcsolatom is részben ennek köszönhető.
Frankl Aliona fotós életfájának negyedik ágán – megannyi fénylevél a szenvedély sötétlő mélye fölött – a fotogramok könnyed képei lebegnek. Kevesen űzik e műfajt, s oly módon, ahogyan ő, ilyen csak rá jellemző formákkal és árnyalatokban senki sem. Leendő kiállításai mellett e tárgyban a Lágy vonal című kötetére (2001, Pleno) hívhatom fel a képre éhes néző figyelmét.
Messzi nézhetünk vissza immár Frankl Aliona fotóin át életutunkra Budapesten, amelyet mi, mai negyven-ötven évesek, együtt tettünk meg. Lebegő fény-várossá gyülekeztek azóta a terek, részletek, tekintetek, amelyek az ő felvételein vannak a világon. Társtalan képei a szenvedély és a múlás méltóságát szegezik szembe a létezés figyelmetlenségével, a melankólia erejét a politikum és a társadalmiság rombolásával. Elsősorban ez, e melankolikus kiegyenlítésre való hajlama és képessége tette az 1980-as és az 1990-es évek Budapestjének állhatatos fotósává, a nagyváros életfordulatainak érzékeny figyelőjévé. Sokat köszönhetnek egymásnak, alkat és tárgy talán nem is találkozhattak volna szerencsésebben.
Itt áll, sétál köztünk két évtizede egy lassú járású hölgy fényképezőgéppel, dohányfüstben. Figyel és dolgozik.
Frankl Aliona képeit már a Capa Központban is láthattátok: a LÁTKÉP – Az elmúlt félévszázad magyar fotográfiája 1967–2017 kiállításon.
Nézz meg egy válogatást Frankl Aliona képeiből és kövesd a blogunkat, hogy jobban megismerhesd a fotográfust és munkásságát!
Nézd meg Frankl Aliona, 2020. szeptember hónap alkotójának többi posztját is!