A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Szepesi Kuszka Jenő: Tengerszem éjjel

Sajnos, erről a képről nem tudok ennél jobb reprodukciót küldeni. A szobámban van, hajdan anyai nagyanyám szobájában volt. Három-, négy-, ötévesen ezt a festményt néztem éjjelente, amikor nagyanyámnál aludtam. Az ablakon keresztül ráesett az utcalámpa fénye, olyan volt, mintha maga a hold világítana. A tengerszem szót pedig nem értettem. Valahogy úgy képzeltem, a tenger behatol a kontinensek alá, és egy vulkán kráterén kinéz. Tulajdonképpen féltem ettől a képtől. De nem tudtam nem nézni, amíg el nem alszom. A Hold-mániám valószínűleg sokkal inkább köthető ehhez a festményhez, mint a valóságos Holdhoz. A képet Szepesi Kuszka Jenő festette. Annyira bizonyosra vette mindenki a családban, hogy egy 19. századi festmény, hogy egészem mostanig eszembe sem jutott utánanézni, mikor élt Kuszka Jenő. 1885–1948. Iglón született, Mednyánszky-tanítvány volt. Fényképet nem találtam róla.

Giorgio de Chirico: Egy utca rejtelme és melankóliája

Ötödik általánosban mentem művészeti iskolába. Leginkább a művészettörténet miatt. Régésznek készültem, és tudtam, szükségem lesz művészettörténetre. A tankönyvben láttam először ezt a képet. És nem tudtam megszabadulni tőle. Attól kezdve mindaz, amit festeni szerettem volna, csak tudás és tehetség híján képtelen voltam rá, valami módon ehhez a képhez kötődött. Végül úgy próbáltam kimenekülni ebből a kíméletlen csapdából, hogy beírtam egy festőt az első regénybe, A sétába, aki megfesti azokat a képeket, amelyek megfestéséhez nekem se kellő tudásom, se tehetségem nem volt. És ezt a Chirico-képet tettem a könyv borítójára. Balga elképzelés volt, akár írok, akár fényképezek, soha nem fogok megszabadulni Chiricótól. Az egyetlen, amit tehetek, hogy nem festek.

Andrej Tarkovszkij: Sztalker

Még mindig a művészetiben, de már nyolcadik általánosban az egyik szaktanár azt mondta, aki tudni akarja, mi a filmművészet, az menjen el a Select moziba. Biztos többen is akarták tudni, de végül hárman mentünk el. Rajtunk kívül nem volt egy lélek sem. A pénztárosnő azt mondta, öt néző alatt nem indítják el a vetítőgépet, ez a szabály. Összeszámoltuk az aprónkat, azt mondtuk, akkor veszünk még két jegyet. A pénztárosnő azt felelte, őt a jegy nem érdekli, neki öt néző kell. Megjegyzendő, hogy a szocializmusban ez egy adekvát válasz volt. Úgyhogy kiálltunk a Főtérre, és addig könyörögtünk a járókelőknek, amíg ketten rá nem szánták maguk, hogy beüljenek velünk Tarkovszkijt nézni. Becsületükre legyen mondva, mindketten megvették a saját jegyüket. És az egyikük végig is nézte a filmet. Aztán végignéztem újra már Pesten egy illegális filmklubban, majd a volt feleségemmel, a gyerekeimmel, a volt szerelmemmel, éjszaka Szárhegyen egy ferences kolostorban, majd újra egy budapesti moziban, néztem belealudva, meg szinte nagyítóval kockáról kockára, legutóbb Jáván. Ahogy van az irodalom meg a Bűn és bűnhődés, ahogy van a zeneművészet meg a Goldberg-variációk, valahogy úgy van a filmművészet meg a Sztalker. Nyilván, számomra.

Bach: Glenn Gould – Goldberg-variációk

Sokáig nem érdekelt a klasszikus zene. Aztán ötödik általánosban beleszerettem valakibe, és kiderült, hogy mostantól ezt nem engedhetem meg magamnak. Móni Erkel Ferenc ükunokája volt – és ezt nem is titkolta különösebben. Úgyhogy attól kezdve heti rendszerességgel én is ugyanúgy eljártam a Kultúrpalotába a hangversenyekre, mint Vásárhelyen mindenki, aki egy kicsit is adott magára. Az első hangversenyeket igyekeztem nem végigaludni, de pár évre rá, amikor Kocsis Zoltán jött Marosvásárhelyre, már egy mániákus megszállottságával másztam be illegális rejtekutakon valamelyik emeleti folyosó ablakán át az épületbe. Igazából ezért nem tudom tiszta szívből szidni a sznobizmust. A hajdani sznobizmusom nélkül ma aligha lenne bármi közöm a klasszikus zenéhez. Bár azt hiszem, az a légtornászmutatvány még mindig sokkal inkább a szerelemről szólt, mint a zenéről. Aztán néhány évvel később, már Budapesten, megkaptam valakitől ajándékba a Goldberg-variációkat. Azt soha nem fogjuk megtudni, Bach hogyan játszotta volna. De Glenn Gould révén igazából akkor történt meg bennem a zenével az, ami Tarkovszij révén a filmmel, s Dosztojevszij révén az irodalommal.

Picasso: Guernica

A Guernicát is ötödik általánosban, ugyanabban a művészettörténet-könyvben láttam először, mint Giorgio de Chirico festményét. De se akkor, se később évtizedeken át nem moccant bennem semmi. Aztán 2006-ban egy könyvbemutató révén életemben először eljutottam Madridba. Három napot tölthettem ott, az elsőt elvitte A Nyugalom bemutatója, a másodikat a Prado. A harmadik napot a városra szántam. Tulajdonképpen véletlenül keveredtem a múzeumhoz. Még ma is teljesen valószínűtlen, de amikor beléptem, rajtam és a festmény két oldalán álló két fegyveres őrön kívül nem volt a terembe senki. Nyilván a méretnek, a körülményeknek, az állapotomnak is betudható (alig pár hónapja halt meg Apám), de ott álltam valami előtt, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amit reprodukciókon már százszor vagy ezerszer láttam. Ekkor történt meg először, hogy egy festmény előtt állva elbőgtem magam.