A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára. Szalai Dániel a következőket emelte ki:

Ha kitörünk a fotó kereteiből, tolulnak az ötletek, emlékek és gondolatok. Rengeteg olyan, meghatározói élményem van az elmúlt öt-tíz évből, amiket nagyon szívesen osztok meg; hátha mást is fellelkesít és osztozhatunk az örömben.

Ha képekről van szó, Claire Tabouret és Fabien Mérelle jutnak eszembe. Mérelle munkájával Montpellierben találkoztam és azonnal megérintett az érzékenysége és beszívott az álomszerű, szinte mágikus képi és érzelmi világa. Hihetetlen részletességgel rajzol és fest, és minden munkájáról süt valami elképesztően tiszta odafordulás, jelenlét, és akár azt is mondhatnám, hogy szeretet.

Claire Tabouret-nak a Bourse de Commerce-ben láttam először két képét; egy klasszikus önarcképet és egy csoportképet, amin, közelebből megvizsgálva, minden alak egyazon személy: maga az alkotó, különböző életkorokban vagy énrészekként, alteregókként. Iszonyú erős képek voltak, szuper színekkel. Nagyon izgalmas volt közelről látni, hogy miként van felpakolva a festék a vászonra. Gyakran naivan csodálom a festészetben, hogy miféle figyelem, zsigeri materiális ismeret és intuíció áll egy-egy festékfolt mögött.

Persze ha anyagról van szó, szobrászat is eszembe jut. Például Edith Dekyndt, aki valami egészen elképesztő finomsággal beszél a legkülönbözőbb anyagokon keresztül, de említhetném Berlinde de Bruyckere-t, Jannis Kounellist, Ann Veronica Janssenst és biztos, hogy nem hagynám ki a sorból Isamu Noguchit sem. Ezekhez a nevekhez mind társul egy-egy hely és élmény, amiről órákig tudnék ömlengeni.

Furcsa módon viszont az egyik, sőt, talán legfontosabb, szobrászattal kapcsolatos élményem egy olyan kiállításhoz kötődik, amit sosem láttam: Antony Gormley 2019-es, a Royal Academy of Arts-ban, Londonban rendezett kiállításához, aminek egyszerűen minden egyes kiállított mű lenyűgözött. Talán jobb is, ha nem próbálom meg megfogalmazni, hogy milyenek ezek a munkák, de az biztos, hogy még reprodukción, interneten látva és megismerve is átjött, mekkora élmény lehet találkozni velük, micsoda hihetetlen erős hatásuk lehet.

Rongyosra néztem az RA honlapján az összes “behind the scenes” videót és a Thaddeus Ropac által készített filmet is, amiben Gormley részletesen mesél a művekről. Lebilincselő és inspiráló, tényleg nagyon fontos élmény, esztétikailag és intellektuálisan is.

Ehhez hasonló volt megnézni azt, az 1983-ban készült interjúbeszélgetést, amiben Joesph Beuys Ligeti Györggyel, Annelie Pohlennel és Peter Weibellel beszélget iszonyúan ronda chesterfield kanapékon ülve. Tényleg, olyan visszataszító a környezet, amiben ülnek a műsorban, hogy gyakorlatilag egy Haneke film élményével ér fel megnézni az adást, de Beuys szinte minden szava arany; elemi erővel rezonáltak a gondolatai, mikor hallgattam, és érezhetően formálták a művészetről és a világról alkotott elképzeléseimet.

Végül, bár anyagról beszélve talán kevésbé evidens asszociációk, a hang és a mozgás, a tánc, két olyan dolog, ami rettentően fontos számomra és nagyon feltölt. Ami a hangot illeti, tavaly a Lyoni Biennálén láttam Oliver Beer The Resonance Project: The Cave című installációját, amiben nyolc művész énekli az első zenei emlékét, a Dordogne-i La Grotte de Font-de-Gaume barlangban, a barlang rezonanciafrekvenciájára hangolva – besz*arás egy élmény volt!

A másik kedvencem Rugilė Barzdžiukaitė, Vaiva Grainytė és Lina Lapelytė Sun & Sea (Marina) operája, amit először 2019-ben láttam Velencében. Imádtam az egészet az elejétől a végéig. Valahogy annyira beszívott, hogy nagyon fontossá váltak számomra az énekesek is; egy igazi találkozás volt, úgy éreztem, az életem részei lettek. Akárhol jártam később, ahol pont játszották az előadást, mindig megnéztem. Párizsban és Helsinkben is láttam és rettenetesen örültem, hogy ugyanazok az előadók játszottak. Csak a helyi statiszta kutyák voltak mindig mások, azt szoknom kellett a velencei whippet után.

A táncba nem megyek nagyon bele, de legutóbb a Palais de Tokyoban láttam Sharon Eyal táncfilmeket, amik iszonyúan tetszettek, meg nemrég ismertem meg Anne Teresa De Keersmaeker-t, akinek online láttam munkáit, például a Hoppla!-t, és nagyon élveztem.

Amúgy sem táncolni, sem énekelni nem tudok, de ettől függetlenül szívesen csinálom mindkettőt, nagyon felszabadít. Az egyik residency-n, amin voltam, rövid ideig voltak énekórák, amiket nagyon élveztem, az utóbbi időben pedig többször is voltam a Kaland Budapest eseményein, ami mindig szuper móka volt. És persze rengeteg más dolog van, ami örömet okoz: utazni, kirándulni, sárkányt eregetni, az állatok és közösségben lenni.

Szalai Dániel | Web | Instagram