Ahogy 2018 óta minden évben, idén is megkérdeztünk kurátorokat, művészeket és elméleti szakembereket, hogy mely fotósorozatok, kiadványok, kiállítások és események ragadták meg a figyelmüket, voltak fontosak számukra az elmúlt esztendőben.

Kopin Katalin művészettörténész, kurátor kedvencei a 2025-ös évből.

A 2025-ös év számomra sok új felfedezést hozott, év elején elmélyülhettem André Kertész életművében, ez további kapcsolódó életpályák felfedezését és a korszak megismerésének vágyát hozta magával. Ennek mentén emelném ki azt a remek kiállítást, ami a Kassák Múzeumban volt látható Hiányzó tekintet. Révai Ilka elfeledett életműve címen. A Cserba Júlia és E. Csorba Csilla kurátorok által jegyzett tárlat és a kapcsolódó kortárs művészeti projekt (Kisspál Szabolcs – A párizsi lelet) egyaránt azt az izgalmas célt tűzte ki maga elé, hogy rekonstruálja egy töredékesen ránk maradt fotográfusnő pályáját a múlt század első feléből. A Budapest, Németország, Párizs nyomvonalát befutó életút hiányzó elemeit is feltáró kiállítás, izgalmas kirakós játékként Révai Ilka kapcsolati hálóját és a fotográfián túlmutató iparművészeti tevékenységét is bemutatta, ezáltal felvillantva a húszas-harmincas évek Párizsának világát is, ahol útjaik André Kertésszel is keresztezték egymást.  

Szintén a korszaknál maradva egy másik rejtőzködő életműre mutatott rá a Rogi André-nak szentelt Több fényt, több árnyékot című kiállítás (kurátorok: Kerstin Stremmel és Baki Péter). Az André Kertész első feleségeként ismert alkotó első hazai átfogó bemutatása és a hozzá kapcsolódó katalógus, a fotográfusnő viszontagságokkal teli életén túl, bemutatja az életmű sarokpontjait, legfontosabb műveit, mely zömében a párizsi avantgárd nagyjainak portréiból áll össze. Míg André Kertész életútjának szemszögéből nézve, Rogi André csak egy feledésre ítélt epizódszereplő, a fotográfusnőt saját jogán mégis megilleti az utókor figyelme műveinek karakteres és sokrétű mivolta miatt. 

És ha már a párizsi avantgárdnál tartunk a korszak színterét és autentikus hangulatát nyújtó Montmartre-i múzeumot sem hagyhatom ki a sorból, ahol idén novemberben jártam. A montmartre-i lépcsőkön felfelé kaptatva, elhagyva a Cabaret au Lapin Agile nevű műintézményt, mely a kabaré és a sanzon bölcsője, egyre közeledve a Sacré-Coeur fehér kupolái felé, fogad az a több kerttel és egykori műteremmel rendelkező múzeum, ahol az aktuális kiállítás keretében a 20. század első felében érkező, zömében kelet-európai emigráns alkotókon van a fókusz. Az École de Paris azaz a „párizsi iskola” kifejezés arra a hatalmas művészeti felhajtóerőre és lendületre utal, amely a 20. század elején Párizsban összpontosult, amikor a világ minden tájáról művészek telepedtek le a Montmartre-on, majd a Montparnasse-on, és a francia fővárost inspirációjuk forrásává és művészetük tökéletesítésének helyszínévé tették. Az időszaki kiállításon különösen Kiki de Montparnasse figurája ragadott meg, akit már ismertem Kertész képeiről, a Montparnasse múzsájaként ismertté vált extravagáns modell, az avantgárd nagyjait ihlette meg, akik fotókon, szobrokon és festményeken tették halhatatlanná alakját. 

A klasszikus életműveken túl, a kortárs fotó is tartogatott újdonságokat. Több idén látott kortárs fotográfiai anyag is a családi titkokkal, tabukkal, elfojtott érzelmekkel néz szembe, nemritkán fájó sebeket feltépve és a múltat újra keretezve. Diana Markosian amerikai-örmény fotográfus, Apa címen mutatta be kiállítását Arles-ban idén nyáron.  A saját családi történetét dolgozta fel, azt a veszteségélményt, amit 7 éves gyerekként élt át, amikor az anyja úgy döntött, hogy minden előzmény nélkül, a jobb élet reményében Moszkvából Amerikába emigrál a 2 gyerekével, hátrahagyva a gyerekek apját és nagyapját. A fotográfus 20 év után, felnőttként talált rá az apjára, aki éveken keresztül kitartóan kereste eltűnt gyerekeit, sikertelenül. A kiállítás és könyv az egymásra találáson túl azt a hiányt is igyekszik megmutatni, amit a külön töltött évek jelentettek, hiszen közös emlékek hiányában, újra kellett építeniük a megszakadt kapcsolatot. Szép gesztus volt, hogy a kiállítás végén egy postaládába bedobhattuk saját reménybeli meg nem valósult találkozásaink történetét is. 

Hasonlóan erős élmény volt megismerni a Capa Központ Fotómappáján Vincze-Bába Gabriella Éden és Tabu című anyagát, mely szintén a családi tabukkal és traumákkal néz szembe. A nagyszülei halála után megtalált családi archívumra épülő projekt, a titkok, elhallgatás, leplezett tragédiák hatását vizsgálja, melyek fájdalmát a következő generációk is magukban hordozzák. Művészeti projektjében egy alternatív családi albumot hozott létre, mely nem a látszat kedvéért jött létre, hanem a szégyent, a meghasonlást, a függőségeket is felmutatja. Gabriellával a Fotómappát követően a DokuMa keretében is beszélgettem. 

Minden évben van néhány olyan életmű, ami igazi felfedezés, és nem csak azért, mert keveset tudtam előtte az alkotóról, hanem azért is, mert sokrétű, bátor, elementáris erővel ható képsorokról van szó. Az, hogy történetesen mindkét alkotó nő, csupán a véletlen műve. Az egyik Letizia Battaglia olasz fotográfusnő kiállítása volt Arles-ban. A dráma és a szépség, az erőszak és a lágyság kéz a kézben jár a képein, miközben a maffia térnyerését és a szervezett bűnözés elleni küzdelmet dokumentálta Szicíliában, a legélesebb helyzetekben.  

A másik felfedezés Marie-Laure de Decker képeihez kötődik, akinek egy önálló standot rendeztek be a Paris Photo-n. Először a szuggesztív önportréi állítottak meg, melyeken akár egy kaméleon változtatta külsejét, státuszát, attribútumait, csak a tekintete maradt mindegyiken ugyanaz. Női riporterként jelen volt olyan konfliktusoknál, mint a vietnami háború, a dél-afrikai apartheid és a chilei diktatúra, ezzel párhuzamosan pedig fotózta a kultúra világának olyan emblematikus alakjait, mint Marcel Duchamp, Federico Fellini és Catherine Deneuve. 

A fegyveres konfliktusok és a háború nyomasztó jelenléte meghatározta az elmúlt évünket is. Ennek mentén is kiemelnék három fotográfust. Vörös Szabolcs ukrajnai tudósításai és képriportjai egyaránt szólnak az emberi méltóságról és a háború mindent letaroló agresszivitásáról. Mélyre menő helyszíni tudósításai, a háború olyan rétegeit mutatják meg, amivel nem szívesen szembesülünk. Patrick Wack francia fotográfus Azov Horizons című anyagát még 2024-ben ismertem meg az Arles-i Photo Folio Review-n. Abban az évben a 370 résztvevő fotográfus közül az ő anyagára szavaztak a legtöbben, ezért idén önálló kiállítása nyílhatott Arles-ban. A fotográfus 2019-ben kezdte el fotózni az Azovi-tenger mentén élő embereket: oroszokat, ukránokat, krími tatárokat és más nemzetiségeket. A tenger északi és északnyugati partjai Ukrajnához, keleti partja Oroszországhoz tartozik. A 2022-es orosz-ukrán háború során a tenger teljes partvonala orosz megszállás alá került. A fotográfus azonban töretlenül folytatja a táj és az ott élők megismerését, képei által nem csak arcokat és történeteket gyűjt, hanem elhozza a vidék lelkét is. A fotói elmossák a két szembenálló fél feloldhatatlan ellentéteit, mert végső soron csak az embert mutatja be, aki békében szeretne élni. 

Ettől sokkal nyersebb és kegyetlenebb világot láthatunk Luc Delahaye képein, akinek most látható az elmúlt 25 évét felölelő kiállítása a párizsi Jeu De Paume-ban. Haditudósítóként dolgozott a kilencvenes évektől kezdődően, többek között az afgán és iraki háborút fotózta, a Magnum tagja volt. Panoráma képeit nézve elveszítjük minden illúziónkat az ember morális határaival szemben, képei a halál, kiszolgáltatottság és a szenvedés allegóriái. Később eltávolodott a dokumentarista fotótól és egy sajátos autonóm művészi világot épített fel aprólékosan kidolgozott digitális kompozícióin.  

Mivel alapvetően a képzőművészet felől érkeztem a fotó világába, mindig figyelem azokat az anyagokat is, amelyek szabad átjárást biztosítanak a képzőművészet és fotográfia védvonalai között. Nagyon egyedinek és különlegesnek találtam, ahogy Raphaelle Peria alkotó és Fanny Robin kurátor közösen létrehozták a Traversée du fragment manquant című projektet, amit Arles-ban mutattak be idén nyáron, majd a Paris Photo-n is látható volt. Az alkotó a gyermekkori emlékeiből merítve reflektál az élet törékenységére, megörökítve az idő múlását és az általa hagyott nyomokat. A családi fotóalbum képeit átdolgozva, karcolva, vésve, művészeti alapanyagként használva teremti meg a családi legendárium és a jelen különös egyvelegét. Ezt a koncepciót az installáció elemei és a bemutatás módja is segítik kibontakoztatni.  

Hasonlóan komplex, sokrétegű munka Csizik Balázs fotóművész és Barabási Dániel agykutató közös anyaga, a Biophilia. A két alkotó az agyi sejthálózat kialakulását/sérülését hozza párhuzamba egy városszövet kialakulásával és túlfejlődésével. Ez a vizuálisan is megragadó sorozat, olyan elváltozásokat tesz láthatóvá és érthetővé, amiről csak töredékes vagy felszínes a tudásunk. Többek között az alzheimer, a skizofrénia, a stroke, az agydaganat kerül lemodellezésre egy-egy épület átalakított, manipulált tömbje révén.  

És végezetül szeretnék reflektálni arra a robbanásszerű jelenségre, ami a hazai fotókönyvek terén történt ebben az évben. A covid alatti dermedtség után most valóságos fotókönyv boom van kibontakozóban, ha nem is sorolom most végig, de szeretnék néhány könyvet kiemelni az idei termésből. Fontosnak tartom Bede Kincső Porcelain and Wool fotókönyvét, Szombat Éva ECHO IN DELIRIUM című kötetét, Koleszár Adél Only have faith és Zoltai András Flood Me, I’ll be Here könyvét vagy Kállai Márton Matuzsálemek – Barangolás Magyarország nagy fái között című fotóalbumát. Unikális a maga nemében Urbán Tamás A fotóriporter naplójából című naplókönyve is. És szerencsére ez a tendencia a következő évben is folytatódik Szász Lilla, Túrós Balázs és Balázs Zsolt készülő fotókönyveivel. 

Lapzárta utáni széljegyzet: 

Tapasztalatom szerint nem mindig fogékony az ember a művek befogadására, kell hozzá egyfajta lecsupaszítottság és megrendültség is, amikor az ember maga is tükörré válik. Ritkán, de van amikor létrejön a művekkel való igazi találkozás is. Ehhez hasonló véletlenszerű élmény volt Richter Sára és Csontó Lajos közös kiállítása, mely Türelem címen rajzol meg egy női-férfi sorsfonalat. A két alkotó egymás mellé rakott művei, sokszor egymásba kapaszkodnak, ugyanarról a tapasztalásról szólnak más-más hangon, néha eltérő utakra tévednek, az önmardosás, a kétségek, a bizonytalantól való szorongás zökkenőkkel teli magányos ösvényeire. A két alkotó tűpontos metaforákat vagy éppen távoli és enigmatikus jeleket rajzolt, hímzett, fotózott, horgolt, rétegzett a művekre. Az üzenet még egy ködös, kietlen, fényektől mentes decemberi napon is célba ér, ha készen állunk rá.