Ahogy 2018 óta minden évben, idén is megkérdeztünk kurátorokat, művészeket és elméleti szakembereket, hogy mely fotósorozatok, kiadványok, kiállítások és események ragadták meg a figyelmüket, voltak fontosak számukra az elmúlt esztendőben.

Mucsy Szilvia fotográfus kedvencei a 2025-ös évből.

A szakmai jelenlét sok hazai és külföldi kiállításon, fesztiválon és fotográfiai eseményen való részvételre ad lehetőséget. Művészeti munkám mellett a Budapest FotóFesztivál még több alkalmat kínál arra, hogy a fotóművészeti flowban egyre több impulzus érjen. A 2025-ös év különös intenzitással telt, nemcsak a fotográfia területén. Gyakran érezhettük úgy, hogy az idő felgyorsul, az élet körülöttünk és bennünk is egyre nagyobb tempóra vált, miközben nap mint nap impulzusok sokasága ér bennünket. Ebben az állandó mozgásban és zajban jóleső megnyugvást ad elmerülni egy-egy kiállításban, vagy fotóalbum nézegetésben. Ha a sok idei élményből párat ki kellene emelnem, akkor az első, amit megemlítenék Rui Palha budapesti kiállítása, amely lelassulásra hívott, elcsendesített, és fekete-fehér képeivel egy varázslatos, megnyugtató teret adott a figyelemnek.

Rui Palha – A környéken… (Barrio) című kiállítása 2025. májusában nyílt a Pikszis Galériában elhozva ezzel a portugál melankóliát, csendes lírát Budapestre. Régóta követem figyelemmel Rui Palha munkáit, neve az elmúlt évtizedekben szinte fogalommá vált a streetphoto nemzetközi színterén. Az 1953-ban született, Lisszabonban élő portugál fotográfus munkássága a hétköznapi pillanatokból bont ki időtálló, emberközpontú történeteket. Képei nem a látványosságra építenek, hanem a figyelemre: arra az érzékeny jelenlétre, amely képes meglátni az embert a város zajában, az érzelmet az árnyékok között. Fekete-fehér munkáit gyakran keverik össze Henri Cartier-Bresson képeivel, a „döntő pillanat”, a klasszikus humanista fotográfia és lírai formavilága ugyanazt az időtálló hangulatot tükrözik. Fotói gyakran egyetlen gesztusra, tekintetre vagy mozdulatra épülnek, mégis teljes történeteket sugallnak.

Palha már fiatalon kapcsolatba került a fényképezéssel, ám igazán az utcai fotográfia vált számára kifejezési eszközzé. Számára az utca nem csupán helyszín, hanem élő színpad, ahol a fény, az idő és az emberi gesztusok folyamatos párbeszédben állnak egymással. Fotói túlmutatnak a dokumentáción: belső állapotokat, váratlan kapcsolódásokat és csendes drámákat rögzítenek. Művészetének egyik legfontosabb jellemzője a fekete-fehér képi világ következetes használata. Ez a döntés nem pusztán esztétikai, hanem szemléleti kérdés is: a színek elhagyásával Palha letisztítja a képet minden fölösleges elemről, így a néző figyelme a kompozícióra, a fény-árnyék viszonyokra és az emberi jelenlétre összpontosul. Visszatérő motívum Palha munkáiban az eső, a félhomály, a tükröződések és a magányos alakok. Ezek az elemek nem csupán hangulatot teremtenek, hanem a városi lét sebezhetőségét és törékenységét is hangsúlyozzák.

Rui Palha nem irányítja a jelenetet, nem avatkozik közbe: türelmes megfigyelő, aki hagyja, hogy a pillanat önmagát fedje fel. Ez az attitűd erős empátiáról árulkodik, a humanista fotográfia jellemzője. Palha jelentős hatást gyakorolt a kortárs streetphoto közegére, Leica galériákban állít ki, nemzetközi workshopokat tart, instagram oldala hatalmas rajongó tábort mutat. Munkái világszerte inspirációt nyújtanak amatőr és professzionális fotográfusok számára egyaránt, miközben megőrzik személyes, visszafogott hangjukat. Nem a trendek követése érdekli, hanem az időtlen emberi pillanatok keresése. A Pikszis Galériában megrendezett kiállítás sűrített lenyomata volt Rui Palha eddigi munkásságának. A tárlat egy gondosan szerkesztett vizuális narratívaként működött, amelyben az egymás mellé helyezett képek finom ritmust hoztak létre, időtlenséget és csendet árasztva, mint a fadoban a vers és a zene összefonódása. 2025 szakmai eseményei közül számomra ez volt az egyik legszebb pillanat és megtisztelő volt találkozni, beszélgetni a művésszel. A kiállítás a budapesti Camões Itézet szervezésében volt látható.

A sok remek hazai kiállítás közül nehéz lenne választani, főleg a tavaszi időszak bővelkedik kortárs és klasszikus tárlatokkal. Számomra az egyik legkedvesebb élmény a Capa Közpot André Kertész – A szentimentalista című kiállítása volt, amely intim és lírai betekintést nyújtott a világhírű fotóművész alkotói világába. A Szigetbecsének ajándékozott képek válogatása nemcsak Kertész személyes kötődését Magyarországhoz és a korai évek anyagait idézi meg, hanem azt a játékosságot, amellyel a vizuális képalkotást időtlen művekké emelte. Számomra ez a tárlat is csendes figyelemre hívott, elmerülni Kertész képi világában, betekintést nyerni a művész magánéletébe, hétköznapi pillanataiba. A kiállítás kurátora a látogatói élményét tovább gazdagította a térben elhelyezett installációkkal, amelyek Kertész ikonikus képeire reflektáltak. A “Szatirikus táncosnő” kanapéja és a “Distorsions” képek melletti torzitó tükör, – amiben mi is készítettünk magunkról képet – (megkímélve az olvasót, ezt a fotót most nem csatolnám a cikkhez), kreatív installációk, melyek által a látogató nem csupán szemlélője, hanem részese lehetett Kertész lírai univerzumának.

A hétköznapi nyüzsgésből talán leginkább a fotóalbum nézegetés ad teret a csendes kapcsolódásra. Az idén megjelent könyvek közül az én szívemnek Phil Penman Street Scenes című válogatása volt a legkedvesebb. Phil Penman, korunk egyik meghatározó utcai fotográfusa, aki alkotói munkája mellett világszerte a Leica Akadémia elismert workshopjain vezeti be a streetfotózás iránt érdeklődőket. Penman legújabb fotókönyvében ismét bizonyítja kivételes érzékét a városi élet megragadására. A fekete-fehér képek ereje, feszes kompozíciói, a formai játék vagy az időjárás adta atmoszféra teremtés és pontos időzítése, elkapott jelenetei New York, Róma, Tokyo és más világvárosok utcáinak lüktetését ragadják meg. Munkája nemcsak az utazásról és a megfigyelésről szól, humanista stílusú portréi, vizuális narratívái mintha egy mozifilm kiragadott képkockái lennének. Ebben az albumban a rá jellemző szürke árnyalatokban gazdag monokróm fotók mellett színes munkáit is publikálta, melyek igazodva érzékeny képalkotásához visszafogott színvilággal mesélnek a városi lét apró rezdüléseiről, Ez az album számomra egyszerre kordokumentum és vizuális költészet, utcai jelenetekből összeálló történet az életről.

Ebben a nyüzsgő évben az őszi időszak is tartogatott még izgalmas utazásokat. A novemberi Paris Photo kihagyhatatlan szakmai esemény, amely minden évben tartogat meglepetést. Idén a fotótörténeti klasszikusok és a kortárs trendek mellett természetesen a mesterséges intelligencia térhódítása jelentette a legérdekesebb látnivalót. Az AI képalkotói felhasználása még javában bővül, végtelen számű lehetőséget adva ezzel a művészek számára. Az idei vásáron jópár variációt láthattunk, melyek közül számomra Simon Brodbeck és Lucie de Barbuat munkája volt a legfigyelemreméltóbb. Ahogyan a mesterséges intelligencia segítségével mesélik el a 20. század fotótörténetét. A művészduó az AI-t használta arra, hogy a legismertebb képeket „újrajátssza”, így által fotótörténeti ikonokat, dokumentarista és divatfotókat keltettek új életre megtévesztően élethű hamisítványokként. Kérdésünkre Simon elmesélte, hogy kifejezetten keresték a hiba lehetőségeit, végtagok torzulásait, a pontatlanságokat. A munka során a Midjourney rendszerét több héten át táplálták a lehető legpontosabb szöveges leírással az eredeti fotográfus nevének említése nélkül. kollektív vizuális emlékezet és a reprodukció játékával.

Idén több olyan eseményen vettem részt, ami számomra meghatározó volt a fotográfia területén, sok utazással, külföldi kiállítással telt ez az év, melyek inspirálóan hatottak a látogatókra. A fotográfia segít lelassítani, figyelni és értelmezni a körülöttünk lévő világot: emlékeket őriz meg, párbeszédet indít, összekapcsol különböző kultúrákat és nézőpontokat, teljesebbé téve ezzel a mindennapi életünket és bízom benne, hogy 2026-os éveben még több inspiráló élménnyel gazdagodhatunk.

Mucsy Szilvia fotográfus, a Budapest FotóFesztivál igazgatója