A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 2026-ban ismét meghirdette a Capa-nagydíjat. A díjat olyan alkotók vagy alkotócsoportok nyerhetik el, akik szakmailag megalapozott múlttal rendelkeznek, és korábban kiemelkedő tehetségről tettek tanúbizonyságot. A díj odaítélésével a Capa Központ hangsúlyozni kívánja elkötelezettségét a társadalmat gazdagító kreatív művek támogatása mellett, elősegítve az alkotók további fejlődését és jövőbeni kísérletezését. A pályázatra jelentkező fotográfusok közül májusban egy nemzetközi szakmai zsűri választotta ki azt az öt jelöltet, akik jogosultak díj elnyrésére. Interjúsorozatunkból részletesebben megismerhetik a nagydíj finalistáit, illetve pályaműveiket.

Elsőként a Depth of Field Narrative Group – DNG alkotócsoport tagjaival, Balázs Zsolttal és Sióréti Gáborral beszélgettünk az Emlékszel rám? Egy megoldatlan válság mindennapjai a déli határon című fotóprojektjükről.

Hogyan és mikor kezdtetek el foglalkozni a sorozat témájával? Mi volt az a személyes vagy szakmai kiindulópont, amely miatt ezt a témát választottátok?

Balázs Zsolt: Én 2019-ben, a menekültválság után kezdtem el a “Déli végek” fotósorozatomat, ami a 2015-ős menekültválság utóhatásaival foglalkozott, akkor még jellemzően a szerb, vajdasági magyarok lakta területen. Arra voltam kíváncsi, hogyan változtatta meg az ott élők helyzetét a válság. Három év múlva visszatértem a témához, mert úgy éreztem nem végeztem még, nem teljes az anyag és nem tudom lezárni. Akkor már javában dolgoztam az alföldi, ember és víz kapcsolatát vizsgáló anyagomon is. Időközben a vajdasági területen szerzett ismerőseim, barátaim is egyre többször panaszkodtak hogy “fokozódik” a helyzet a déli határzárnál, kerítés ide, kerítés oda, és azt éreztem, itt téma van, nem nagyon szólnak erről a hírek pedig fontos lenne megmutatni, mi zajlik a határnál. Úgyhogy elkezdtem tervezni a visszatérést. Ekkor, négy éve kérdeztem meg Gábort – akihez még a Szellemkép Szabadiskolában jártam riport kurzusra – volna-e kedve csatlakozni a projekthez, ő pedig igent mondott. Úgy gondolom a közös munka, az ő riporteri tapasztalata, szemlélete, jót tett a sorozatnak, és mert persze a közös gondolkodás is inspiráló.

Sióréti Gábor: Egészen pontosan 2015-ben érintett meg a téma, amikor napokon át fényképeztem a Keleti pályaudvar előtt rekedt menekülteket. Mikor elmentek, még utoljára kimentem lefényképezni, hogy mit hagytak maguk mögött, de az országúti menetelésükre, és a határra már nem mentem utánuk. Egy egészen más, hosszú távú témán dolgoztam, nem voltam olyan élethelyzetben, hogy ezzel komolyan foglalkozzak. Van a fejemben egy képzeletbeli polc, ahol azok a témák sorakoznak, amelyek talán hosszú távon is érdekesek maradnak, és várják, hogy feldolgozzam őket. Ez is oda került. Évekkel később aztán Zsolt egy régebbi anyagát konzultáltuk, és a beszélgetés során szóba került pár téma, köztük egy nagyobb menekültes anyag, melynek vízióját Zsolt vetette fel. Ismerve fotósanyagait, amik már akkor is a legjobbak között voltak, azonnal igent mondtam a közös munkára.

Hogyan dolgoztatok a projekt során? Mesélnétek a munkamódszeretekről, a fotózások folyamatáról és az alkalmazott technikákról?

B.ZS.:Amennyire lehet, igyekszek előre tervezni. Az érintettek felkutatása, kapcsolatok előre kiépítése nagyon fontos, mert ez még mindig egy elég kényes téma (most meg, hogy az EU-s menekült kezelési tervek nem igazán látszik hogy jól működnének, úgy érzem még inkább) és sokan vannak akik ismeretlenül nem szeretnének nem hogy bevonódni, de még beszélni sem róla. Félnek. Tartanak attól hogy nekik hátrányuk származhat abból ha elmondják a véleményüket a témában és az meg is jelenik.

Így legtöbbször amikor megérkezünk egyik-másik helyszínre, már tudjuk nagyjából kihez és miért megyünk.

De nem lehet mindenre felkészülni előre, sőt! Elég nagy a véletlen és rizikó faktor ebben a sorozatban. A folyamatosan változó körülmények és az élet, párszor keresztülhúzta a számításokat de van hogy más helyszín, más lehetőség meg adódott. Az azért kijelenthető, ha már sikerül helyzetbe kerülni, akkor félig nyert ügyed van. Azt csináljuk amit mindig is csinálunk. Érdekelnek minket az emberek, sorsok, történetek. Meghallgatjuk a problémákat, és a beszélgetés során érezzük hogy van-e lehetőség elővenni a kamerát és kérni pl. egy portré felvételt. Ez kellő empátia, értő figyelem nélkül nem működne.

S.G.: A fotózást megelőző kapcsolatteremtésben Zsolt sokkal jobb nálam. Ha én kérek engedélyt valahová, azt mindig elutasítják. Úgyhogy a munkának ezen részét szinte teljesen ő intézte. Egy ilyen sorozatnál ez elengedhetetlen, és körülbelül a munkának a felét ez teszi ki. Én a terepen való kapcsolatépítésben vettem ki jobban a részem. Leszámítva azt a pár alkalmat, amikor kép nélkül tértünk haza, mindig volt véletlen találkozás, új kapcsolat, pár jó kép. 

Sokszor kaptunk félinformációkat, volt, hogy vissza kellett fordulnunk, mert elsüllyedt az autó a homokban. Mire megtaláltuk a helyszínt, már nem volt ott senki. Sűrű erdőkben vívtunk bozótharcot. Volt, hogy azt hittem, nem találunk vissza az útra.

Szinte azonnal világossá vált, hogy szereplőink mind tartanak valakitől, valamitől. Ilyen helyzetben, még akkor is, ha előre le van szervezve a találkozó, a munka lassan megy. Időt kell szánnunk minden helyzetre. Ez persze nem baj, mert így jobban be tudtunk vonódni a történetbe, ami elénk került. 

Kik voltak azok, akik valamilyen formában hozzájárultak a projekt megvalósulásához? Születtek-e olyan kapcsolatok vagy együttműködések, amelyek meghatározóvá váltak?

B.ZS.: Nagyon sokan hozzájárultak. Nem gondolnád mennyi ember segítségére, szándékára van szükség akár egy 3 napos “túra” során is. Ha most megpróbálok visszagondolni, a négy év alatt szerintem akár száz embert is össze tudnék számolni, itt ugye azokat is beleszámolom, akik képen esetleg nem is jelennek meg. Legtöbbször magánszemélyek. De két szervezetet eddig biztosan kiemelnék: a Csongrád-Csanád megyei rendőr főkapitányság Sajtóosztálya Vad Róbert r. alezredessel. Érti amit csinálunk és amiért csináljuk. A rendőrség és a határvadászok ugyanúgy fontos szereplői a sorozatunknak és az eddigi együttműködés elég előremutató, de egyelőre nem szeretnék még spoilerezni, talán csak annyit hogy “nem semmi lesz” :). A másik kiemelés, az Ásotthalmi Mezőőr szolgálat, Erik és Sanyi mezőőrők akik rengeteg időt szántak ránk a munkájuk és családjuk mellett, úgy, hogy azért a déli végeken lakni, boldogulni, finom szólva sem fenékig tejfel, több dolog miatt sem, ezek egyike pedig a víztelenség.

És még vannak épülő kapcsolatok hiszen az anyagot folytatjuk tovább, az utolsó pillanatig de ezekről a lehetőségekről megint nem szeretnék előre beszélni.

S.G.: Ez a projekt szinte a kisebb és nagyobb segítségekre építkezett. Lehet, hogy valaki  csak éppen megemlített egy helyszínt, vagy elmesélt egy történetet amiből mi tovább tudtunk menni. Nem is tudta, hogy ez nekünk milyen hasznos információ volt. Volt aki telefonált, szervezkedett, hogy eljussunk egy érintett ismerőséhez. Egyszer kaptunk egy kézzel rajzolt térképet is. Kézről kézre adtak minket egy idő után. 

Egyszer mi segítettünk egy menekült férfinak. Afganisztánból jött. A története rémes volt. Idősebb volt, fáradtnak tűnt. Hajlandó volt beszélgetni. Pár perc alatt kiderült számára, hogy minket tényleg érdekel az ő története. A beszélgetés folyamán éreztük, hogy oldódik, végül mintha el sem akart volna menni. Nevetgélve váltunk el. Nem hitte el, hogy tíz évvel vagyok öregebb nála. Szerintem szereztünk neki egy jó délutánt.

Mi jelentette számotokra a legnagyobb kihívást a sorozat készítése során?

B.ZS.: Sokat látsz, tapasztalsz… Én hajlamos vagyok rágódni, cipelni magammal azokat a történeteket amik megérintenek és itt azért van bőven ilyen. Eszembe jut az indiai menekült bácsi, Monca története aki egyetlen indiaiként szegődőtt afgán menekültekhez. Nem tudod elfelejteni az arcát, a vegyi anyagoktól félig megégve, ahogy portré előtt könnyezve meséli el a történetét. Vallási üldöztetés miatt a felesége és lányai meghaltak, neki menekülnie kellett. Először beszélni sem akart velünk. És már mentünk el a kocsival, amikor bicegve odajött hozzánk, váltottunk egy mondatot az autó ablakán keresztül és ekkor kérdezte meg Sió hogy nem készíthetnénk-e mégis egy portrét róla… Végül bólintott hogy csináljuk. Valószínűleg azért mert emberien beszéltünk vele.

De sok ilyen van, a helyiek történeteiből is tudnék válogatni… 

És a türelem. Ha valamit elterveztél, megszerveztél is amennyire csak lehetett, akkor is pillanat alatt borulni tud a terv és változtatni kell. Én ezt nehezebben viselem. Kicsit konkrétabban, megbeszélsz valakivel egy találkozót, tudod hogy neki is fontos a téma, számítasz rá. Azért utazol több órát a dög melegben, szakadsz el a családtól, veszel ki szabadságot, teszel bele saját zsebből pénzt szállásra hogy ott lehess, mert a segítsége nélkül ez nem tudna megvalósulni. És amikor megérkezel, ilyen-olyan külső okokból nem lesz belőle vagy semmi, vagy csak a töredéke, ami meg nem elég (a területekhez való hozzáférés a legtöbb esetben korlátozott, hiába van sajtóigazolványunk is, itt igazából nem megyünk vele semmire). Nagyon-nagyon sok másik embertől is függ, hogy alakul egy-egy ilyen túra és néha az az érzése az embernek mintha dróton lenne rángatva. Ezt tűrni kell, aztán kihozni a lehető legtöbbet abból ami adódik, amit kapunk. Gáborral általában felváltva kerülünk “mélypontra” és tudjuk egymást húzni. És persze amikor belegondolunk hogy mennyire fontos ez a téma, mennyi ember tisztelt meg minket a bizalmával és a sorozat szereplőinek legtöbbje azért sokkal jobb sorsra lenne érdemes mint ami jutott neki, hogy a majdani olvasóval, nézőközönséggel ezeket megosztva lehet annyi empátiával árnyalni a dolgot ami értékes gondolatokat és érzéseket tudhat szülni, ezeket mérlegelve nem kérdés hogy csinálni kell, folytatni kell, ott kell lenni, megmutatni, átérezni, átadni abból a képtelen és tragikus helyzetből minél többet, hogy tanulhassunk belőle mindannyian. 

S.G.: Egyértelműen azok a véletlenek, amelyek miatt meghiúsult egy-egy nagyon fontos fotózásunk. Hiába terveztünk előre, hiába gondoltuk végig, pontosan miért megyünk egy adott helyszínre, vagy emberhez, közbejött valami. Valami, ami miatt nem tudtunk semmit sem csinálni. Ültünk az étteremben, és csak néztük a falat, hogy ez nem lehet igaz. Innen felállni volt a legnehezebb. Párszor el kellett engednünk helyzeteket, előre tervezett, megvalósíthatónak tűnő képeket, és újra kellett terveznünk. Én rugalmas vagyok olyan helyzetekben, amikor valami miatt át kell tervezzük a programot. Mert tudom, hogy később meg tudjuk csinálni. Azonban mikor kiderül, hogy egyáltalán nem lesz meg egy kép, valami banális dolog miatt, az mindig elkeserít. Ha nincs Zsolt, lehet, hogy már abbahagytam volna előbb.

Nekem még problémát szokott jelenteni az is, hogy amikor  a munka már nagyrészt elkészült, szeretek olyan dolgokra koncentrálni, amik még hiányoznak, hogy teljes legyen a sorozat. Ekkor, ha a terepen hirtelen bejön egy új szál, és nehezen tudok átváltani. Sokszor előbb fotóztunk meg valamit, aztán kerestük a helyét. 

Mennyiben változott a viszonyotok a témához a munka előrehaladtával?

B.ZS.: Eléggé megváltozott. Én kezdetben empatikus, “emberi” portrét szerettem volna készíteni a közel-keleti menekültekről. Kicsit folytatni azt amit az orosz-ukrán háború kitörésekor is készítettem az ukrajnát elhagyni kényszerülőkről a “Vezess engem szél, földem, adj nekem erőt – Guide me wind, my land give me strength”  című sorozatomban. Hogy ne csak statisztikai adatok legyenek egy hírben, emberi arcokat adni egy embertelen helyzetben. Aztán Sió vetette fel hogy érdemes lenne kiterjeszteni az anyagot és nem csak portrékat készíteni. Mert minél többet láttunk a helyzetből, annál jobban árnyalódott is a kép. Azért a menekültek között sem mindenki matyó hímzés. Az embercsempészek egy része maga is menekült volt, csak éppen gazdasági és meglátta a kedvező helyzetet a pénzszerzésre, de ez az egyik legaljasabb, borzasztóbb dolog amit valaki tehet egy másik emberrel. Erőteljes függőség, agresszió, zsarolás, kizsákmányolás, fegyverkereskedelem… Hallottunk olyat hogy a menekült ha nem tud fizetni, túszul ejtik a családját, csempészetre kényszerítik hogy törlessze le előre a határon való átszöktetést… És akivel találkozol terepen véletlenül is akár, nem tudhatod hogy ő most éppen egy agresszor csempész-e aki más nyomorán élősködik… Csak sejteni lehet. Az biztos, itt már kialakult egy konkrét iparág erre a határ mindkét oldalán, sok szereplővel, bejáratott folyamatokkal és nem úgy tűnik mintha a nagyhatalmi politikai játszmák számára az ebben részt vevő emberek egyáltalán számítanának valamit: vagy bármelyik nép is a világon. A sorozat készítésének már a közepe felé úgy döntöttünk hogy a legjobb amit tehetünk, ennek a tragédiának minden résztvevő oldalát megmutatjuk, törekedve az egyensúlyra. Magánemberként van határozott értékrendünk és véleményünk, de nem a mi dolgunk hogy igazságot tegyünk, mert nem is lehet itt igazságot tenni.

S.G.: Nem sokkal a munka kezdete után kezdtem szűknek, és nagyon egyoldalúnak érezni a keretet, amiben gondolkodtunk. Annál sokkal összetettebb kérdés ez, hogy egy csupán empatikus anyagot készítsünk róla. 

Közben a határkerítés körül bárkivel beszélgetve azonnal érezhető volt, hogy a kialakult helyzet mindenkinek rossz, legyen az telekgazda Horgoson, vagy ásotthalmi lakos, vagy határvadász, vagy épp menekült. Kibontakozott egy olyan összetett lokális probléma, amit egy globális folyamat mozgat. Ezután a kerítésre már nem csak mint fizikai törésvonalra gondoltunk. 

Milyen terveitek vannak a projekt folytatására?

B.ZS.: A sorozatnak nem csak a háttérsztori miatt az a címe hogy “Remember me?”. A projekt folytatására olyan dolgokat képzelünk el, ami nyomot hagy. Nyomot hagy nem csak itthon de külföldön is. Nem csak egy kiállítás során, hanem más módokon is. Szeretnénk hogy emlékezzünk arra, mivel jár, ha pl. egy ország vezető embere az aláírásával és egy döntésével megpecsételi népek sorsát. Családok sorsát, életminőségét. Fiatalokét, akik gyerekkoruk nagy részét háborúból háborúba sodródva töltötték. Felnőtteket akiket felemészt a tehetetlenség és a stressz. Akik életük munkáját vesztik el a határ mindkét oldalán… Ők a szereplőink. Rájuk kell emlékezni.  

Szóval tervek vannak, folytatjuk tovább, az utolsó pillanatig, mert azért van még mit megmutatni. 

S.G.: Amikor úgy érezzük, hogy egy nagyobb egység elkészült, természetesen valamilyen formában le fogjuk zárni. De attól, hogy mi lezárjuk, a történet még pörögni fog tovább.  Itt inkább az a kérdés, hogy mikor és hogyan vesszük fel újra.

A Capa-nagydíj jelöltjei 2026-ban a Depth of Field Narrative Group – DNG (Balázs Zsolt és Sióréti Gábor), Melegh Noémi Napsugár, Pályi Zsófia, Sivák Zsófia, valamint Váradi Viktor. A shortlistre került alkotók és az alkotócsoport munkájuk elismeréseként fejenként 500 ezer forint díjazásban részesülnek.

A verseny második fordulójában, 2026 októberében a döntősök egy nyilvános, angol nyelvű prezentáció keretében mutatják be és ismertetik munkájukat a szakmai zsűri előtt, közvetlenül ezután derül fény a Capa-nagydíj 2026 nyertesének kilétére is. A fődíjas a rangos elismerés mellett 2,5 millió forint pénzjutalomban részesül, valamint 2000 eurós támogatást kap projektje külföldi bemutatására, amelynek 2027-ben a bécsi Krinzinger Schottenfeld Galéria ad otthont.

A Capa-nagydíj zsűrijének tagjai 2026-ban:

David Campany – kreatív igazgató, International Center of Photography
Wiktoria Michałkiewicz – művészeti és kulturális menedzser, a REZO ügynökség alapítója
Sopronyi Gyula – fotográfus
Szombat Éva – fotográfus
Manfred Wiplinger – igazgató, Galerie Krinzinger (Bécs, Ausztria)
Virágvölgyi István – kurátor, a Capa-nagydíj titkára

A díjról, a 2026-os jelelöltekről és pályaműveikről az alábbi linken még többet megtudghat: https://nagydij.capacenter.hu/