Hogyan dolgoznak a tudósok ott, ahol hónapokig nem kel fel a nap? Milyen érzés a sarkvidéki éjszakában kutatni, túlélni, felfedezni? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Magyar Természettudományi Múzeum és a Capa Központ együttműködésében létrejött Felfedezők és sarkkutatók nyomában című interaktív kiállítás. A tárlat kiemelt eleme Horvath Esther nemzetközileg elismert fotográfus A sarkvidéki éjszaka csillagai című sorozata. A fotók valós sarkkutatói történeteken keresztül mutatják meg, milyen az élet a világ egyik legszélsőségesebb pontján. Cikkünkben Dr. Rózsafalvi Zsuzsanna irodalomtörténész – a kiállítás egyik szakmai közreműködője – részletesebben ismeretei a Tegetthoff-expedíció történetét.

A jégmezők tudományos úttörői: Az osztrák–magyar sarki expedíció (1872–1874) geofizikai és orvostudományi öröksége

A Magyar Természettudományi Múzeumban látható, Esther Horvath nemzetközileg elismert polaroid- és dokumentarista fotográfus munkáit bemutató kiállítás rendkívüli vizuális kaput nyit a fagyos világok titkaiba. Horváth képei a modern, 21. századi sarkvidéki kutatások – így például a történelmi jelentőségű MOSAiC expedíció – mindennapjait, a klímaváltozás közvetlen hatásait és a kryoszféra sérülékenységét tárják a látogatók elé. Ez a tárlat ugyanakkor óhatatlanul reflexióra késztet bennünket a múlt úttörő vállalkozásaival kapcsolatban is.

A modern kutatóhajók és műholdas jég-előrejelzések korát jóval megelőzve indult útnak az osztrák–magyar északi-sarki expedíció (1872–1874). A vállalkozás nemcsak új földek felfedezését és a túlélést szolgálta, hanem a méréseken alapuló tudományos kutatást is, amely megalapozta a modern poláris expedíciók szemléletét. Ennek tudományos és vizuális örökségét idézik fel a múzeumban látható kortárs fotók is.

1. Tudománytörténeti háttér és stratégiai célkitűzések

A 19. század második felében az északi-sarki kutatások fókusza fokozatosan tolódott el a puszta nemzeti presztízsharcok felől a rendszerezett földrajz- és geofizikai tudományok irányába. Az Osztrák–Magyar Monarchia részvétele ebben a globális tudományos diskurzusban szorosan kapcsolódott a korszak kiemelkedő mecénásai, így Johann Nepomuk Wilczek gróf és Zichy Ödön gróf nagylelkű anyagi támogatásához.

Az expedíció vezetésére kijelölt két szakember kiválóan reprezentálta a kor elvárt interdiszciplináris megközelítését: Karl Weyprecht császári és királyi hajóhadnagy a tengeri navigáció, a meteorológia és a geofizika felelőse volt, míg Julius von Payer katonai térképész a szárazföldi felméréseket, a geomorfológiai leírásokat és a kartográfiai munkálatokat irányította.

Az expedíció elsődleges céljai a Novaja Zemlja szigetcsoport nyugati partjai mentén történő északi és északkeleti navigáció végrehajtása volt. Elősként az északkeleti átjáró (Northeast Passage) feltárását, Szibéria legészakibb pontja, a Cseljuszkin-fok (Cap-Tseheljátin) körülhajózhatóságának a vizsgálatát célozták meg, majd a Bering-szoroson keresztül történő visszatérés volt tervben valamelyik ázsiai amerikai kikötőbe érkezve, bizonyítva a kereskedelmi útvonal életképességét.

A kifejezetten e célra épített, 220 tonna vízkiszorítású, megerősített tölgyfa törzsű és 75 kW-os segédgőzgéppel ellátott S/X Admiral Tegetthoff csavargőzös 1872. június 13-án futott ki Bremerhavenből. Tromsø kikötőjében végzett tíz napos végső logisztikai feltöltést és kőszén-vételezést követően, július közepén vágott neki a Barents-tenger kiszámíthatatlan vizeinek.

A Tegetthoff a jég fogságában

A tengeri jég már az expedíció kezdetén komoly akadályt jelentett. Bár a 74°30′ északi szélességnél kialakult első úszójég-torlaszokból a szélirány átmeneti változásának köszönhetően sikerült kiszabadulni, a kedvezőtlen jégviszonyok tartósnak bizonyultak.

Augusztus közepén, a Wilczek gróf vezette Isbjörn támogató hajóval történt utolsó készletcsere után a Tegetthoff 1872. augusztus 21-én önállóan folytatta útját. Néhány órával később a szél elállt, a hőmérséklet hirtelen csökkent, és a hajót végleg körbezárta a tengeri jég.

A legénység minden kísérlete – a jég fűrészelése, robbantása és a gőzgép teljes terhelésű működtetése – eredménytelen maradt. A hajó a sodródó jégmező foglyává vált, és több mint egy éven át északi irányba sodródott.

1872 októbere és 1873 februárja között a jégtáblák egymásra torlódása szinte naponta óriási nyomást gyakorolt a hajótestre. A Tegetthoffot többször méterekkel a vízszint fölé emelte a jég, oldalára döntve az építményt. A hajó erős szerkezete és ferde oldalfalai azonban megakadályozták az összeroppanását.

A folyamatos jégmozgás a mentőcsónakok és az élelmiszerkészletek kimentését is ellehetetlenítette, mert a hajó körül rövid idő alatt akár tízméteres jégtorlaszok is kialakulhattak, amelyek maguk alá temették volna a felszerelést.

3. A Ferenc-József-föld felfedezése

A passzív sodródás fizikai törvényszerűségei végül egy olyan földrajzi felfedezéshez vezettek, amely átírta a korabeli térképeket. 1873. augusztus 30-án a sűrű sarki köd hirtelen feloszlása után a legénység északnyugati irányban ismeretlen, magas sziklás hegyvonulatokat pillantott meg. A felfedezett, mintegy 191 bazaltszigetből álló, szubglaciális és vulkanikus eredetű szigetcsoportot I. Ferenc József császár tiszteletére Ferenc-József-földnek (Franz Josef Land) keresztelték el.

Julius von Payer 1874 tavaszán három egymást követő, kutyaszánokkal végrehajtott felderítő utat szervezett a szigetcsoport belső területeinek feltérképezésére. A harmadik, legextrémebb szárazföldi út során a zord időjárás és a fagyások miatt a csapat létszáma mindössze három főre (Payer, Orel hadnagy és Zerlinovitsch matróz), valamint két szánhúzó kutyára redukálódott.

1874. április 11-én a csapat elérte a 82°5′ északi szélességi kört, a szigetcsoport legészakibb pontját, amelyet Payer Fligely-foknak nevezett el. Ez a pont az akkori tudománytörténetben a legészakibb dokumentált szárazföldi pont volt, amelyet ember elért. Payer pontos geomorfológiai leírást készített a területről, regisztrálta az extrém ritka flórát és a sarki faunát, különös tekintettel a tengeri madárkolóniákra és a jegesmedvékre.

4. Geofizikai és meteorológiai megfigyelések

Bár a Tegetthoff expedíciója földrajzi szempontból is kiemelkedő volt, igazi tudománytörténeti jelentőségét a Karl Weyprecht által vezetett, rendszerezett és szigorú megfigyelési protokollok adták. Weyprecht felismerte, hogy a sarki területek vizsgálata nem lehet öncélú földrajzi versenyfutás; a fizikai folyamatok megértéséhez folyamatos, szinkronizált adatsorok szükségesek.

Az expedíció során következő tudományos – meteorológiai, klimatológiai, hidrológiai és mágnesességre vonatkozó – méréseket végezték el szisztematikusan.

Weyprecht az itt szerzett tapasztalatok alapján fogalmazta meg híres téziseit a sarki kutatás reformjáról. Érvelése szerint a tudományos eredmények maximalizálása érdekében a nemzeteknek koordinált, azonos módszertanon alapuló és egyidejű méréseket kell végezniük a sarkvidékeken. Ez a zseniális koncepció vezetett közvetlenül az első Nemzetközi Poláris Év (1882–1883) megszervezéséhez, amely a modern globális környezettudomány és meteorológia egyik legfontosabb mérföldköve lett.

5. Orvosi prevenció siker: Kepes Gyula tevékenysége

A Tegetthoff-expedíció sikerében meghatározó szerepet játszott az egészségügyi ellátás. A 19. századi sarki expedíciók egyik legnagyobb veszélyét a skorbut jelentette, a Tegetthoff fedélzetén azonban a 24 fős legénységből mindössze egyetlen ember hunyt el, ő is korábbi tuberkulózisa következtében. Ez nagyrészt az expedíció magyar orvosának, Dr. Kepes Gyulának volt köszönhető.

Kepes megelőző egészségügyi rendszert vezetett be: rendszeres citromléfogyasztást és friss húsból álló étrendet biztosított, amelyhez az elejtett jegesmedvék húsa is hozzájárult. A fizikai egészség mellett a lelki állapot megőrzésére is figyelt, ezért szigorú napirendet, munkát és közös programokat szervezett. A hajó rendszeres szellőztetésével és a lakóterek szárazon tartásával a légúti megbetegedések kockázatát is csökkentette. Intézkedései alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy a legénység a szélsőséges sarkvidéki körülmények között is megőrizte egészségét és munkaképességét.

6. Evakuáció, visszavonulás és hazatérés

1874 májusára a Tegetthoff készletei kimerültek, és nyilvánvalóvá vált, hogy a hajótest végleg a jég fogságában marad. 1874. május 20-án Karl Weyprecht parancsára a legénység evakuálta a hajót.

A visszavonulás egy 96 napig tartó, rendkívül megerőltető fizikai teljesítmény volt. A legénység tagjai szánokra szerelt mentőcsónakokat (sajkákat) húztak maguk után a folyamatosan töredezett jégmezőkön keresztül dél felé, míg végül elérték a nyílt vizet.

A csónakokkal végrehajtott tengeri navigációt követően a Düman-öbölben találkoztak Feodor Voronin orosz bálnavadász kapitánnyal. Voronin megegyezés szerint a norvégiai Vardø kikötőjébe szállította a meggyötört, de sikeres csapatot, ahová 1874. szeptember 2-án érkeztek meg. A hazatérő kutatókat Európa-szerte nemzeti hősökként és a tudomány úttörőiként ünnepelték.

Prológus

Amikor ma a Magyar Természettudományi Múzeumban Esther Horváth lélegzetelállító sarkvidéki fotóit szemléljük, nemcsak a modern tudomány csúcstechnológiás eszközeit látjuk. A képek mögött felsejlik a folytonosság is: az alapvető, klimatológiai és ökológiai kérdések, amelyeket a mai kutatók legkorszerűbb műszerekkel vizsgálják, pontosan azt , mint amit Karl Weyprecht, Julius von Payer és társaik is tettek meg elsőként a Tegetthoff fizikai jégbe fagyott fedélzetéről, több mint 150 évvel ezelőtt.

Esther Horvath 2025 januárjában részletesebben bemutatta munkásságát a Hónap alkotója sorozatunkban. A fotográsfus munkásságát érintő korábbi bejegyzések az alábbi linkeken keresztül olvashatók:

A hónap alkotója: Esther Horvath
Esther Horvath: Vizuális napló
Esther Horvath: Fotográfiai inspirációk
Esther Horvath: A fotókon túl