Fejér Gábor fotográfus, képszerkesztő 1954-ben született Budapesten. Pályáját a Magyar Távirati Irodánál kezdte gyakornokként, majd sorkatonai szolgálata alatt a Határőr című lapnál dolgozott, ahol lehetősége nyílt arra, hogy beiratkozzon a Magyar Újságírók Országos Szövetségének újságíró-iskolájába. 1978-ban a Népszavához került, ahol tizenegy éven át fotóriporterként, majd rovatvezetőként dolgozott. Később a Világ és a Köztársaság magazinoknál folytatta pályáját képszerkesztő-fotóriporterként, majd 1994 és 2013 között a Népszabadság képszerkesztője volt. 2014-től a Ridikül magazinnál töltött be hasonló pozíciót. Több mint négy évtizedes pályája során a magyar társadalom, a politika és a művészeti élet meghatározó pillanatait örökítette meg. Munkásságát 2022-ben Fotóriporteri Életműdíjjal ismerték el. Interjúnkban fotográfiai karrierjének meghatározó állomásairól mesél.

Zachar Veronika: Hogyan indult el Önnél a fotózás iránti érdeklődés? Hol és kitől tanulta meg az alapjait?

Fejér Gábor: Annak ellenére, hogy nem művészcsaládból származom, általános iskolás koromban sokat rajzoltam. Azért kezdtem el komolyabban rajzolni, mert szerettem volna felvételt nyerni a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. Rajztanárhoz jártam, és sokat dolgoztam azért, hogy bekerüljek a grafika szakra, végül azonban a harmadik helyen megjelölt fotó szakra vettek fel. Eleinte nem igazán lelkesedtem a képzésért, mivel az első két évben főként elméleti oktatásban részesültünk, még fényképezőgépet sem nagyon láttunk. Később, harmadik-negyedik osztályban kezdtem igazán megérezni a fotózás ízét, ahogy egyre többet fényképeztünk, egyre komolyabban vettem a tanulást.

Volt egy nagyon kedves szakosztályvezetőnk, Stross Lászlóné, Éva néni, aki hitt bennem, és azt hiszem, szeretett is. Sokat köszönhetek neki, támogatása nemcsak a tanulásban segített, hanem önbizalmat is adott. A fényképezéshez nem elég a technikai tudás, önbizalomra is szükség van, ha valaki nem kap visszajelzést arról, hogy amit csinál, az jó, vagy legalábbis a jónak a lehetősége megvan benne, akkor szerintem könnyen feladja. 

Z.V.: Hol tudott elhelyezkedni az iskolát követően? Kiknek a segítségével sikerült a kezdetekben a sajtóban munkát találni? 

F.G.: Amikor elvégeztem a Kisképzőt, még nem volt felsőfokú fotós oktatás, művészeti képzésre a Képzőművészeti Főiskolára és az Iparművészeti Főiskolára lehetett jelentkezni. Az Iparművészetibe felvételiztem az esélytelenek nyugalmával. Utólag ezt is szerencsének gondolom, mert ha felvettek volna, akkor ma valószínűleg egy középszerű, megélhetési gondokkal küzdő grafikus lennék.

A ’70-es években nagyon nehéz volt a fotós szakmában, fotóriporterként elhelyezkedni, főleg kapcsolatok nélkül. Mindenhol megvoltak a fix, bebetonozott emberek. Ezért is volt nagy szó, hogy gyakornokként Reismann Marian beprotezsált az MTI-hez, ahol ráadásul önálló fotós munkákat is kaptam. Végül csak három hónapot töltöttem itt, mert behívtak katonának. Ekkor a nagyon kedves MTI-s főnököm, Pálfai Gábor segített, hogy a határőrség lapjához kerüljek, ami marha nagy mázli volt. Sorkatonaként Budapesten szolgálni, valódi fotóriporteri feladatokat végezni, rendes felszereléssel és saját laborral, az maga volt a paradicsom. Amikor felajánlották, hogy polgári alkalmazottként a szerkesztőségben maradhatok jó fizetésért, természetesen azonnal elfogadtam. Ráadásul beírattak a MÚOSZ Újságíró Iskolájába. A biztosat választottam a bizonytalan helyett, nem mentem vissza az MTI-hez ahol egyébként sem lett volna lehetőségem a továbbtanulásra. Ekkoriban ugyanis a fotóriporteri pályához el kellett végezni az újságíró-iskolát, oda pedig csak munkahelyi javaslattal lehetett bekerülni, amit az MTI nem adott volna. 

Z.V.: Kik tanították az újságíró-iskolában? 

F.G.: Féner Tamás, Schwanner Endre, Tóth József „Füles”, Szalay Zoli és Miklós Pál voltak a tanáraim.

Z.V.: Rajtuk kívül, mely fotográfusok voltak nagy hatással Önre ekkoriban? 

F.G.:  Féner Tamás 1972-es és Korniss Péter 1974-es Műcsarnokban megrendezett kiállítása is nagy hatást gyakoroltak rám a pályám kezdetén. Meghatározó volt számomra Urbán Tamás kritikája is, aki a MÚOSZ-iskolába való jelentkezésemkor a felvételi bizottság tagjaként bírálta a képeimet. Nagy hálával tartozom Gera Mihálynak, aki három könyvem összeállítása mellett mentorom és szakmai zsinórmértékem volt. És feltétlenül meg kell említenem Kende János operatőrt, akivel a Petőfi’73 című film forgatásán barátkoztam össze. Tőle tanultam meg, hogy a fényképezőgép keresőjében látható minden részletre figyelni kell, mert az az én felelősségem, hogy mit rögzít a kamera. Az emberi tartás és magabiztosság belém oltása mellett maradék film nyersanyagokkal is segítette munkámat.

Z.V.: Miben járult hozzá a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója a karrierjéhez?

F.G.: A Határőr fotóriportereként 1978-ban hívtak meg a Stúdióba alapító tagnak, ami komoly elismerés volt. Az FFS támogatása mellett készítettem el az Éjszakai műszak című sorozatomat, ami meghozta számomra az áttörést. Ezzel az anyaggal sikerült “beiratkoznom” a szakmába, rengeteg embert megismertem általa, és a hazai fotós szcéna is megismert engem. 

Z.V.: Hogyan készült az Éjszakai műszak, milyen kihívások adódtak a fotózás során?

F.G.: Ebben az anyagban a textilgyárakban dolgozó szövőnők és a bártáncosnők élete közti párhuzamokat próbáltam megmutatni. A gyárakba még viszonylag egyszerű volt bejutni, azonban az éjszakai szórakozóhelyekre majdnem lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Végül Szebeni András stúdiós kollégámtól kaptam segítséget, aki jó ismerője volt az éjszakai életnek. Bár akkor még alig ismertük egymást, az ő közreműködésével jutottam be a Maximba, a Moulin Rouge-ba és a Lidóba. Persze, az, hogy beengedtek ezekre a szórakozóhelyekre, az csak a kezdetet jelentette, a legfontosabb az volt, hogy a táncosnők elfogadtak és megtaláltam velük a közös hangot. A vezetőség engedélye önmagában kevés lett volna, hiszen a lányok könnyen elküldhettek volna melegebb éghajlatra. Szerencsém volt, mint oly sokszor pályám során, befogadtak, pedig még csak nem is látták a munkáimat. Intim helyzetekben is szinte feltűnés nélkül tudtam fényképezni, pedig akkoriban még filmre dolgoztunk, így a fotóalanyok hallhatták, hogy mikor exponálok. Egy kölcsönös bizalmi helyzet alakult ki közöttünk. 

Z.V.: Mit gondol, mi lehetett az oka, hogy ennyire könnyen elfogadták?

F.G.: Nem tudom megmondani. A pályám későbbi szakaszaiban is észrevettem, hogy vannak helyzetek, amelyekben teljesen természetesen tudok jelen lenni az emberek között. Valahogy sikerül elérnem azt, hogy ne lógjak ki közülük, hogy ne legyek szem előtt. Ugyanakkor voltak olyan időszakok, amikor kifejezetten rosszul éreztem magam, ha emberek közé kellett mennem. Ez főleg a hivatalos, protokolláris eseményeken fordult elő, amelyeken fotóriporterként vettem részt. Egészen más az, amikor az ember a saját elhatározásából, magának fényképez, különösen akkor, ha tudja, hogy annak valódi tétje van. Amikor kollégák között, egy megrendezett eseményen fényképeztem, sokkal kevésbé éreztem magam jól, kevésbé volt komfortos számomra. Ilyenkor igyekeztem minél távolabb kerülni tőlük, mert gyakran inkább egymással beszélgettek, mintsem arra figyeltek volna, amit fényképezniük kellett. Egyszerűen zavart ez a fajta hozzáállás. Az Éjszakai műszak fotózásakor az motivált, hogy olyasmit csináljak, ami nem szokványos. Ez a szemlélet a későbbiekben is megmaradt nálam, például amikor a Hidak sorozatomat fényképeztem szintén az vezérelt, hogy olyan képeket készítsek, amilyeneket korábban még nem láttam, és amilyeneket a kollégáim nem szoktak. 

Z.V.: Hogyan került Népszavához fotóriporternek? 

F.G.: Hosszas kísérletezés, és sok baráti segítséggel sikerült úgy összeállítanom az Éjszakai műszak sorozatot, hogy az szakmai körökben is nagy sikert aratott. Amikor az anyag bemutatásra került a Munkásmozgalmi Múzeumban az FFS első kiállításán, akkor figyelt fel a képeimre Rédei Ferenc, aki a Népszava rovatvezetőjeként dolgozott. Annyira megtetszett neki a munkám, hogy meghívott fotóriporternek a szerkesztőségébe. Mivel a Népszava egy országos napilap volt, nem haboztam sokat, elköszöntem a határőrség lapjától, kollégáktól akik a pályakezdésemet és családalapításomat is segítették. 

Z.V.: Milyen volt a légkör a szerkesztőségben?

F.G.: A Népszavánál nagyon  jó életünk volt, családias volt a hangulat, de állandó stresszt jelentett, hogy minden napra ki kellett találni valamilyen fotós témát magunknak. Miután leadtam egy anyagot és megkaptam a szerkesztő nem feltétlenül építő jellegű megjegyzéseit, már azon járt az agyam, hogy másnap mit fogok fotózni. Mindez ugyanakkor sok lehetőséget és viszonylag nagy szabadságot is adott számunkra a lapnál. A protokolltól a sporton és a baletten át egészen a gyárlátogatásokig sokféle műfajban kipróbálhattuk magunkat fotóriporterként, rajtunk múlott, hogy milyen feladatot találunk ki. Sok olyan párképes riportot készítettem, amiknek a Népszavánál örültek, és én is boldog voltam, mert máshol ezek a fotók nem jelenhettek volna meg.

Z.V.: Tud példát mondani?

F.G.: Kitaláltam egy olyan sorozatot, amelyben mindig más-más ember egy napját mutattam be. Ennek keretében például Endrei Juditról is készítettem egy anyagot A bemondó egy napja címmel. De egy stewardesst is fotóztam, akivel a riport kedvéért elrepülhettem Berlinbe, vagy kamionsofőrrel utaztam Rijekába.

Megjelent egy idős vidéki bácsiról készült, négy-öt képből álló anyagom is. Amikor megláttam az utcán a hátán egy sétabotot vitt, amire spárgával egy ütött-kopott aktatáskát kötött és éppen a miniszterhez tartott. Az, hogy vele összefutottam, megint csak színtiszta mázli volt. A kérdés mindig az, hogy a fotográfus tud-e élni egy ilyen lehetőséggel, tud-e belőle egy koherens anyagot összeállítani. 

Z.V.: Később a lap rovatvezetője is lett. Hogyan kapta meg ezt a pozíciót? 

F.G.: Rédei mindent elért a Népszavánál, csinált egy nagyon sikeres rovatot, de olyan emberi és szakmai változások történtek a lapnál, amik elkedvetlenítették. Ezzel párhuzamosan elhívták a Népszabadsághoz, és nem hiszem, hogy sokat gondolkodott volna rajta, hogy elfogadja-e az állást. Miután bejelentette, hogy távozik és rovatvezető nélkül maradtunk, felajánlották nekem a pozícióját. Ez még bőven a pártállami időkben volt, behívott magához a főszerkesztő, és azt mondta, hogy vagy elvállalom a rovatvezetést, vagy az MTI-től hív valakit. Azt hiszem három embertől kértem tanácsot ez ügyben, mind a hárman óvtak és azt javasolták, hogy ne vállaljam el a munkát, mert ebbe csak belebukni lehet. 

Mindezek ellenére természetesen elvállaltam a rovatvezetést, bár éreztem a helyzet visszáságát, hiszen hirtelen azok főnöke lettem, akikkel fél évvel korábban még együtt dolgoztam. Amikor még Rédei volt a főnök, akkor sem voltam túl népszerű a kollégáim körében, megbízható voltam, munkáról addig nem jöttem vissza, amíg az nem volt tisztességesen megcsinálva. Jól dolgoztam, sokszor szerencsém is volt és ez semelyik munkahelyi közösségben nem egy népszerű dolog.  

Z.V.: Nagy volt a versenyhelyzet? 

F.G.: Köztünk és a napilapok fotórovatai között állandó volt a rivalizálás. A Népszavánál kifejezetten erős fotórovat alakult ki, olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, mint Szlukovényi Tamás, Kiss Kuntler Árpád, T. Balogh Laci, Danis Barna és Batha László. A Népszabadság kezdetben nem volt konkurencia, a fotónak akkor még nem volt akkora jelentősége ennél a lapnál, bár minden lehetőség megvolt erre, mégsem használták ki. Viszont a Magyar Hírlappal folyamatos versenyben voltunk, itt a dolgozott Bánkuti Andris, Szalay Zoli, Szigeti Tomi, Müller Juci és Habik Csaba is. Tulajdonképpen minden reggel úgy indult a napunk, hogy megnéztük, hogy a többiek mit közöltek egy adott eseményről. 

Z.V.: Mikor kezdett el zenei előadásokat fényképezni? 

F.G.: A véletlennek köszönhetően kezdtem el muzsikusokat fényképezni. Egy nagyzenekari próba fotózására kértem engedélyt a Népszava számára, és hosszas várakozás után eljött az alkalom: az Olasz Intézetbe mehettem, ahol az Állami Hangversenyzenekar készített lemezfelvételt. A bökkenő csak az volt, hogy a zenekart a rettegett Ferencsik János vezényelte. Egy álmatlan éjszaka után, zabszemmel a fenekemben mentem a felvételre, ahol hosszas várakozás után egészen szürreális módon egy szűk csigalépcsőn találkoztunk össze. Ahogy mondani szokták innen már csak történelem: minden várakozásomat felülmúlóan barátságos, segítőkész és humoros volt. Még másnap vittem neki fotókat és attól kezdve nyert ügyem volt. Népszavás éveimben fényképezhettem nagyon sok koncertet, világhírű hazai és vendégművészt: Szvjatoszlav Richtert, Fischer Annie-t, Ferencsik Jánost, Kocsis Zoltánt, Solti Györgyöt, Leonard Bernsteint valamint Schiff Andrást. A Ferencsikről készült képeim a halála után nagy nehézségek árán könyvben is megjelentek a Műszaki Könyvkiadónál. A legjellemzőbb kérdés, ami a képek láttán elhangzott, hogy na jó, de ki fogja megírni? 

Aránylag hosszú ideig fotóztam zenei eseményeket, illetve zenészeket. Saját örömömre fényképeztem, sokszor olyan kollégák mellett állva, akik megbízásból dolgoztak, mert az volt a munkájuk. Évekkel később kaptam csak alkalmi megbízásokat elsősorban külföldi vendégművészek fellépéseinek fotózására. Közben a technika fejlődésének köszönhetően eljött a kánaán: a hangtalan elektronikus zárnak köszönhetően akkor tudtunk exponálni a koncert közben, amikor kellett, nem pedig akkor, amikor a hangos részeknél lehetett.Viszont ezen a területen is elérkezett egy fordulópont. Amikor Fischer Annie-t vagy Ferencsiket fényképeztem, akkor még nagyon más világ volt. Ma már csodaszámba megy, ha be lehet jutni egy koncert-vagy próbaterembe, és szigorúan korlátozzák, hogy ki, és honnan fotózhat. El is jött számomra az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy felhagyok a zene fotózással. Egy alkalommal Yuja Wangot, az akkor még nem világhírű japán zongoraművészt fényképeztem a Zeneakadémia megbízásából. Nagyon jó anyagot készítettem róla, mégis visszaküldtek belőle, ha jól emlékszem, öt képet, hogy csak azokat lehet felhasználni. Ez nagyon felbosszantott.

Z.V.: Miért távozott a Népszavától 1989-ben? 

F.G.: Tizenegy évet töltöttem a Népszavánál, ebből három évig voltam rovatvezető, majd a rendszerváltás előtt Kiss Kuntler Árpád kollégám elhívott a Világ című újsághoz képszerkesztőnek. Ez egy fekete-fehér, aránylag rossz nyomású hetilap volt, kifejezetten izgalmas tartalmakkal, normális képekkel és riportokkal. Amikor otthagytam a Népszavát, a lap már nem volt az igazi. Egy darabig kényelmes volt ott dolgozni, és akkorra a munkatársaim úgy-ahogy már el is fogadtak rovatvezetőként. Igazság szerint, bár nem voltam még öreg, teljesen elegem lett a napi rohangálásból és az állandó versenyhelyzetből. Amikor korábban bölcs barátaim tanácsa ellenére elfogadtam a rovatvezetői állást, annak is ez volt az egyik oka, hogy már untam a rohangálást és az állandó megfelelési kényszert. Sok kollégában fel sem merült, hogy beüljön egy íróasztal mögé szerkeszteni, én viszont megelégeltem, hogy a főnökök utasítására kiszámíthatatlanul kell szaladgálnom a legkülönbözőbb helyekre. 

A Világnál Kiss Árpival közösen végeztük a képszerkesztést, emellett két-három másik magazinnál is felváltva dolgoztunk, amivel jól kerestünk. A rendszerváltás utáni két évben azonban mindez egyik pillanatról a másikra megszűnt. Nem sokkal később a Köztársaság című hetilap képszerkesztő-rovatvezetője lettem, de miután ez a lap is csődbe ment, égetővé vált a kérdés, hogy miből fogok megélni. Szabadúszóként olyan témát kerestem, amire egy képügynökségnél kereslet van, először a dunai hajókat kezdtem fotózni, majd jöttek a budapesti hidak.

Z.V.: Mennyire volt nehéz képszerkesztőként folytatni a munkát később a Népszabadságban?

F.G.: Az addigi munkahelyeimhez képest a Népszabadság egy ijesztő nagyüzemnek tűnt, ahova Rédei Feri hívott évekkel azután, hogy a Népszava liftjénél azzal búcsúzott tőlem, hogy fogunk mi még együtt dolgozni. Nem volt egyszerű dolga meggyőzni a lapvezetést arról, hogy szüksége van egy komoly lapnak képszerkesztőre. A tekintélye nekem is sokat segített abban, hogy be és elfogadjanak. A visszatérő kérdés azért sokáig az volt, mi lesz köztünk a munkamegosztás és a hierarchia, ki lesz a másik főnöke. Az hogy Feri tulajdonképpen a fotórovat tagjai és a saját maga fölé pozicionált, eldöntötte a kérdést.

A képszerkesztés kiszolgáltatott dolog, csak akkor lehet igazán jól csinálni, ha megfelelő képügynökségi kínálat mellett a fotórovat munkatársai is magas színvonalú munkát végeznek és a lapvezetés is partner. Ehhez elengedhetetlen a szakmai tekintély, el kell fogadniuk, ha a szerkesztő egy adott képet választ. Viták és kompromisszumok mindig vannak és persze az is előfordul, hogy a vállunk felett átnyúlva a főszerkesztő hatalmi szóval zárja rövidre a vitát. A Népszabadságnál eltöltött időm nagy része úgy telt, hogy lehetett vitatkozni, érvelni, és a legtöbbször elfogadták a döntésemet. Konfliktusok a fotóriporterekkel is voltak, hiszen nem mindig a legjobb képük tudott megjelenni, mert a munkájuk az aznapi lapszám érdekeit szolgálta. Ha megvan a jó alapanyag és az alkotói szabadság, ez egy rendkívül izgalmas és hasznos munka. 

Sajnos a lap évről évre rosszabb gazdasági helyzetbe került, tulajdonosok és főszerkesztők váltották egymást, elindultak a leépítések, megszűntek a külföldi tudósítói posztok. Az írott sajtó háttérbe szorult az online felületek mögött és a politika is folyamatosan ellehetetlenítette.

Tizenkilenc év után a harmadik főszerkesztőm felajánlotta, hogy a rovatvezető irányítása mellett, a fotórovatba beoszt képszerkesztőként, és a fotóriporterekénél kevesebb fizetésért dolgozhatok tovább. Ezzel az ajánlattal nem éltem és 2013-ban eljöttem a laptól. Az önbizalmam a végkielégítésre kapott pénzzel egyenes arányban fogyott, amikor 2014-ben képszerkesztői munkát kaptam az akkor induló Ridikül magazinnál. Itt tíz évet töltöttem el, közben három évig nagy örömmel fotóztam a televíziós adások vendégeit.

Z.V.: A zene mellett melyik volt az a téma, amit még kifejezetten szeretett fotózni?

F.G.: Volt még egy téma, amivel szintén sok időt töltöttem el a pályám során. Tulajdonképpen egy nőkről szóló, képpárokból álló könyvet szerettem volna kiadni. Ennek az anyaga össze is állt, és még annak idején a Népszabadságnál kaptam rá ígéretet, hogy megjelentetik, azonban végül nem lett belőle semmi. Ehhez a történethez, hozzátartozik, hogy korábban a Népszabadság adta ki a Hidak sorozatomat bemutató könyvemet, amit bár dicsértek, de sajnos nem lehetett eladni. Otthon még mindig halmokban áll. 

Még az egyik kolléganőmnek a szülését is megörökítettem, nagyon rendesek voltak, hogy megengedték. Tizenkét órás vajúdás után végigfényképeztem a szülést, ráadásul mindezt az édesanyám születésnapján, december 5-én. Annyira meghatározó élmény volt ez számomra, hogy végül a nyakára tekeredett köldökzsinórral világra jött kislányt, Borókát, minden születésnapján lefotóztam tizennyolc éves koráig, ami most volt idén. Ebből az anyagból szerepelt sorozatom a Műcsarnokban az idén megrendezett Utak és útkereszteződések | III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon című kiállításon.

Két fontos része még az munkáimnak, a vidéki kistelepülések életét bemutató, alkotótáborok alkalmával készült és fotóalbumokban megjelent képek, és a Szebeni Műhely égisze alatt készült művek, amelyek számozott kópiák formájában kerültek be a mecénás gyűjteményébe. Ezek az anyagok a képszerkesztés mókuskerekéből történt kiszakadási lehetőségek voltak, teljesen szabadon, saját örömömre fényképezhettem. Egy követelmény volt saját megam és az aktuális alkotó közösség felé, hogy a lehető legmagasabb szintű munkákat tegyem az asztalra.

A másik része a megbízásból készült nagyléptékű munkák sora, amelyeket örömmel végeztem, jól megfizettek és ráadásul könyv megjelenésével is kecsegtettek. Még a Népszavánál Rédei Ferivel közösen kaptunk egy munkát, a Malév bemutatására, kis szépséghibája volt a dolognak, hogy referenciaként egy Lufthansa katalógust tettek elénk…

A következő megbízás az Operaház épületének bemutatásáról szólt, minden támogatást megkaptam, szép lett az anyag, nagyvonalúan kifizették, persze könyv nem lett belőle. 

Nagy örömmel készítettem a Lauder iskola és óvoda életét bemutató számomra is fontos képeimet 1996-ban.

Legnagyobb vállalkozásom, és kivételes lehetőség fotóriporteri munkámban, a ferihegyi repülőtér új utasforgalmi csarnokának a Sky Courtnak három éves építése az alapkőletételtől a működő, utasokkal teli épületig. A Budapest Airport kommunikációs igazgatójától, Hardy Mihálytól olyan bizalmat és korlátlan belépési lehetőséget kaptam, ami egy építési területen eleve példa nélküli. Egy képpárokra épülő gyönyörű könyv lett az eredmény, kompromisszumok nélkül, ahogy kitaláltam. A német vezérigazgató megölelt miután átlapozta az albumot! Sajnos kereskedelmi forgalomba nem került a könyv és az utolsó részletet a Malév csődje miatt nem tudták kifizetni.

Szintén nagy örömmel fényképeztem a Gundel étterem életét és épületét egy könyvre szóló megbízással – a könyvből persze nem lett semmi.

Z.V.: Ki tudna emelni még néhány olyan fotózást a pályájáról, amely különösen emlékezetes maradt az Ön számára? 

F.G.: Schiff András fotózása kapcsán például volt egy ilyen. 2003-ban a Zeneakadémián fényképeztem őt a próbán, majd az esti előadáson. Az egyik képemen, amit a pódiumról készítettem, András éppen meghajol a nagyteremben. Ezt a fotót a Muzsika fotóriportere, Felvégi Andi is irigyelte, ami nagyon jól esett. 

De emlékezetes volt 1983-ban Margaret Thatcher látogatása is, a Nagyvásárcsarnokban. A protokoll fotózás sosem egyszerű, de ott kifejezetten mostohák voltak a körülmények, rengetegen voltak, a biztonságiak pedig nem bántak kesztyűs kézzel a sajtóval. Szerencsém volt, sikerült megörökítenem ahogy Margaret Thatchernek kezet csókol egy mézárus, amire a mai napig büszke vagyok.

Z.V.: Mesélne nemzetközi utazásairól, például a Kínában és Moszkvában készült fotóiról és az ott szerzett élményeiről?  

F.G.: Mind a két útra a Népszabadság adott lehetőséget, ami kilencvenes évek végén még egy jól működő újság volt külföldi tudósítókkal, akik mindent megtettek azért, hogy otthon érezzük magunkat és olyan helyekre jussunk el, ahova turistaként lehetetlen lett volna. A moszkvai utazásról utólag derült ki, hogy az egyik kollégámnak ajánlották fel először, viszont amikor kiderült számára, hogy decemberben kéne mennie, visszautasította mondván, hogy akkor nagyon hideg van. Ezért tudtam én elutazni. A kínai pedig egy csereút volt, ahova képszerkesztőként, jutalmul, a főszerkesztő helyettes döntésével tudtam eljutni, a fotóriportereit jogosan előnyben részesítő rovatvezető, Rédei Ferenc rosszallása ellenére.

Ezek a külföldi utazások jó lehetőségek, de sokszor dilemmát is jelentenek: aki nagyon megszállott, az csak arra koncentrál, hogy jó fotókat készítsen, aki viszont kevésbé az, inkább igyekszik jól érezni magát. A kettőt borzasztóan nehéz összeegyeztetni. Nekem szerencsém volt, mert minden utazásom nagy élmény volt és az elkészült anyagommal sem vallottam szégyent.

Z.V.: Az elmúlt időszakban képszerkesztőként dolgozott a Magyar fotóművészet háromszáz alkotója című köteten. Mit gondol a végeredményről? 

F.G.: Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy felkértek képszerkesztőnek. Kincses Károly három évvel ezelőtt hívott fel, hogy dolgoznék-e velük a könyvön. Akkor még egyikünk sem mérte fel, hogy mire vállalkozunk, de szerintem a végeredményre büszkék lehetünk. Halász Gabi gyönyörű könyvet tervezett és a nyomda is kiváló munkát végzett. Igazi csapatmunka volt, nagyon kevés kompromisszumot kellett kötnünk. Kincses és Bán András is rengeteget segített. A legnehezebb feladat a háromszáz alkotótól, élőktől, holtaktól és jogtulajdonostól megszerezni a szükséges engedélyeket és a nyomdai minőségű fotókat.

A könyv megjelenése a rendszerváltás idejére esett, ez nem könnyítette meg a szerintem megérdemelt és méltó szakmai bemutatkozást.

Z.V.: A képszerkesztés tehát továbbra is része maradt az életének. Mi a helyzet a fotózással?

F.G.: Nagyon irigylem azokat a kollégáimat, akik még nyolcvan- vagy kilencven évesen is szinte megőrülnek, ha nem fényképezhetnek. Valamelyik nap Féner Tamással beszélgettem, ő is megkérdezte, hogy miért nem fotózok. Hosszan magyaráztam neki, hogy bennem soha nem volt akkora közlési vágy. Fene tudja, hogy ez jó vagy rossz. Sajtófotó kiállításra sem adtam már be anyagot régóta. Utoljára több mint húsz éve 2004-ben volt nagyobb egyéni tárlatom a Mai Manó Házban, már gondolkodtam rajta, hogy hetvenévesen talán ideje lenne ismét valami hasonlót csinálni, eddig azonban nem adódott rá lehetőség. Most úgy érzem, eleget dolgoztam, az a fajta belső tűz, amely sok kollégámban megvan, bennem tulajdonképpen sohasem volt. Ha valamit elvállaltam, vagy valami érdekelt, azt mindig tisztességesen megcsináltam, de valószínűleg lusta vagyok.  

Jelenleg nem is dolgozom semmilyen projekten. Borókának, a felnőtt kislánynak, akit tizennyolc évig fényképeztem, mondtam viccesen, hogy azért majd szóljon, ha szül, mert azt poén lenne dokumentálni. De nekem ebben már nincs tizennyolc évem, meg egyébként is azt válaszolta, hogy esze ágában nincs szülni. 

A közelmúltban indított sorozatunkban a Fotóriporteri Életműdíjjal elismert fotográfusok  munkásságát mutatjuk be részletesebben. Korábbi interjúinkat itt olvashatja el.