Rédei Ferenc képszerkesztő, fotográfus 1944. február 28-án született Budapesten. Vasesztergályosnak tanult Csepelen, majd egy ajándékba kapott Rolleiflex géppel fotózni kezdett. Fotóriporteri pályafutását a MÁVAUT üzemi lapjánál kezdte, majd a Magyar Rendőr munkatársa lett. 1971-től a Népszava fotóriportere, 1975-től 1985-ig rovatvezetője volt, majd a Népszabadság fotórovatának vezetője lett. 2006-tól, nyugdíjasként a Népszabadság fotóarchívumának 1963 és 1990 között készült anyagait digitalizálta, archiválta.  2020-ban kapta meg a Capa Központ által alapított Fotóriporteri Életműdíjat. Rédei a fotóriporteri szakma egyik kiemelkedő alakja, meghatározó fotórovatok egykori vezetője, generációk példaképe és tanára. Interjúnkban a fotográfiai karrierjéről, meghatározó állomásairól olvashatnak. 

Zachar Veronika: Kezdetben esztergályosként dolgoztál, és sportolóként is szép eredményeket értél el a 60-as években, mi keltette fel az érdeklődésedet a fotográfia iránt? Hogyan indult el a fotós pályafutásod? 

Rédei Ferenc: Fiatal koromban nem volt könnyű ipari iskolába bekerülni. A rokonaim nehezen elintézték, hogy felvegyenek vasesztergályos tanulónak. Miután 1960-ban elvégeztem az iskolát rövid ideig dolgoztam is, mint esztergályos. Mellette pedig sportoltam, úszó voltam. A sportban egyre jobb eredményeket értem el, 1964 és 1968 között a magyar úszóválogatott tagja voltam, ami utazásokkal is járt. Ezek során sokat fényképeztem. Ahogy az lenni szokott először a környezetemet dokumentáltam, illetve a sporttársaimat. 

Z.V.: A családod támogatta a fotós karriered? Hol sajátítottad el a fotózás alapjait?

R.F.: A családomban és a környezetemben senki sem foglalkozott fotózással, sem amatőr, sem profi szinten. Ennek ellenére mindenben támogattak. Valójában a szüleim áldozatvállalása tette lehetővé, hogy fényképezőgéphez jussak. Édesapám vitt el Pejtsik Jenőhöz, ő tanította meg nekem a fotográfia kezdő lépéseit. A MÁVAUT üzemi lapjánál, félig sportállásban, kezdtem a hivatásos fotózást, rögtön a mélyvízbe kerültem, üzemekbe jártam, munkásokat fényképeztem, fantasztikus iskola volt. A lap szerkesztője Faragó Zsuzsa, szeretettel, szakértelemmel nyesegette a munkámat, és nála tanultam ki a nyomtatott termék iránti elhivatottságot. A MÁVAUT-nál sok támogatást kaptam, így Pintér Jenőtől, aki akkor olyan helyzetben volt, hogy egyengetni tudta egy fiatal sportoló szakmai jövőjét is. Végül a sport révén léptem tovább, az Újpesti Dózsába igazoltam és egyúttal a Magyar Rendőrnél kaptam fotós állást. Közben az uszodában egy szerencsés közös zuhanyozás Peterdi Palival, aki nem csak neves humorista, sportújságíró, de úszóedző is volt, egy újabb kaput nyitott meg előttem. Beajánlott a Képes Sporthoz, ahol álmaim munkájára kaptam lehetőséget egy olyan kivételes társaságban, mint Almási László, Farkas Jóska, Hemző Károly vagy Falus István.  Befogadóak voltak, nem volt szakmai féltékenység, mindenki megmondta a másiknak a véleményét.

Z.V.: Hogyan kerültél a Népszavához?

R.F: Oda is tulajdonképpen a sport révén, futballoztam az írók, illetve az újságírók csapatában is, és az egyik csapattársam, ő már befutott sportújságíró, Szabó Feri szólt, hogy üresedés van a Népszavánál. Felvettek, a hírrovatot irányító Lendvai Vera volt az első főnököm, egészen addig, amíg meg nem alakult az önálló fotórovat.

Z.V.: Milyen volt a Népszavánál dolgozni? Mivel járt a rovatvezetői állás? 

R.F.: A kezdetekben nagyon kevés kép jelent meg a Népszavában, kis túlzással az is elég volt, ha a fotós kiment a Blahára és lefényképezte a szökőkutat a benne fürdőző gyerekekkel. Azután lassú szemléletváltozás következett, technikai váltás, áttért a lap az ofszet technológiára, és a jobb minőségű nyomásnak köszönhetően megnőtt az igény a fotókra is. Ez már nem egyszemélyes munka volt, több fotósra volt szükség, és persze a munka szervezésére, integrálni a fotót a lap működésébe, azaz fel kellett építeni, és irányítani egy fotórovatot, ami azért akkoriban még nem volt általános gyakorlat a hazai sajtóban. Rám bízták ezt a munkát 1974-ben. Lehetőséget kaptam külföldi tapasztalatszerzésre Berlinben, majd Moszkvában a Pravdánál. És közben kerestem az embereimet, akikkel el tudtam képzelni, hogy közösen megvalósítjuk az akkor még formálódó elképzeléseimet.

Z.V.: Kik voltak azok a fotográfusok, akik bekerültek a fotórovatba? 

R.F.: Fejér Gábor, Szlukovényi Tamás, a „kis” Balogh Laci (mert volt akkor az MTI-ben is egy Balogh László), Kiss-Kuntler Árpi, Batha Laci, Teknős Miklós… Egész jó társaság jött össze. Hihetetlen szerencsém volt, hogy a főnökeim megbíztak bennem. Persze, volt olyan próbálkozás is, hogy vegyek oda valakit, mert a mamája, vagy a papája itt vagy ott dolgozik, de ezeket sikerült elhárítanom. Olyan emberekkel voltam körülvéve, akik elfogadtak engem, és elfogadták a szakmai véleményemet is.

Z.V.: Hogyan zajlott egy munkanap, mondjuk a Népszavánál, hogyan lehet elképzelni egy fotórovat működését, irányítását a szemszögedből?

R.F.: Amit el tudok erről mondani, az már rég történelem. Nem hasonlítható, ahhoz a munkához, amit napjaikban a fotóriportereknek csinálniuk kell. Mi együtt éltünk, gyakorlatilag hajnaltól késő estig, a szerkesztőségben nem csak a munka, de közös szórakozás is összetartotta a bandát. Egyetlen szobaajtó sem volt zárva, ultival, sakkal, csocsóval oldottuk a feszültséget, és közben beszéltünk komoly dolgokról is, közösen kerestük, hogyan teljesíthetnénk jobban a lap érdekében. A szerkesztők is partnerek voltak mind a játékban, mind a szerkesztőségi munkát szolgáló beszélgetésekben. Ami szerintem most legjobban hiányzik a médiában az a beszélgetés. Nincs szerkesztőségi élet, magányos a fotós, a munkát úgy kapja, hogy este tizenegykor küldenek neki egy e-mailt, hogy “holnap reggel tíz óra Róna utca 3., negyedik emelet, Tóth” és kész. Mi hajdan megnéztük egymás anyagát, kritizáltunk, közösen válogattunk, egyezkedtünk az újságíróval, harcoltunk egymásért, ha kellett. Az együttműködés egyébként működött a más lapoknál dolgozó kollegákkal is, verseny volt, de megosztottuk egymással az információkat is. Ha érdekes anyag volt a Népszavásoknál, akkor szóltunk a Magyar Hírlaposoknak, hogy jöjjenek át megnézni és beszéljük róla. Meggyőződésem, hogy ennek hiánya a mai lapkészítés legfőbb baja.

Z.V.: Miért mentél át a Népszabadsághoz 14 év után? Miben tért el az itteni munka?

R.F.: Nem én kerestem a Népszabadságot, hanem ők engem 1985-ben. Én akkor egyáltalán nem gondoltam váltásra, és amikor megkérdeztek, annyit mondtam, átgondolom. De akkor ez másként működött, ha valakire szemet vetett az ország vezető napilapja, azt meg is szerezte. Mint kiderült többen is irányították a sorsomat, így Kádár titkárságvezetője, Katona István, aki számára nagyon fontos volt a fotó, ő maga is fényképezett, nem is akárhogy, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke is volt, és talán mások is figyelték a munkámat. Egyszer csak szólt a Népszava akkori főszerkesztője, hogy engem várnak a Népszabadságnál. Azt nem állítom, hogy sokat ellenkeztem, mert ez nagy elismerés és megtiszteltetés volt, és nagy lökést adott a népszabisok bíztatása is, akik percenként telefonáltak, hogy fogadjam el az ajánlatot. Odamentem, és elkezdtük a közös munkát, ami azért nem volt zökkenőmentes. Össze kellett szoknunk, és nekem is szoknom kellett az ottani munkastílust. De a Népszavához képest összehasonlíthatatlan lehetőségek vártak rám, és úgy gondolom hasznosan éltem velük.

Z.V.: Nyugdíjba vonulásod után is nyomon követted a Népszabadságban zajló munkát, 2006-tól az újság fotóarchívumát digitalizáltad, archiváltad. Hogyan élted meg a lap megszűnését? 

R.F.: Rosszul! A lap megszűnése előtt, amikor eljött a nyugdíjba vonulásom ideje, az akkori főszerkesztő azt mondta, hogy még egy évet tud adni nekem és maradjak ott. Én pedig maradtam. Amikor lejárt ez az egy év, akkor azt mondta a főszerkesztő, hogy találjak ki valamit, mert ő azt szeretné, hogy maradjak tovább a Népszabadságban. Akkor azt mondtam, hogy az archívumot szívesen csinálnám. Belevágtam, sokszor nehezen birkóztam meg a technikával, így esett meg, egyszer összeomlott a rendszer és eltűnt mintegy 2000 már beszkennelt kép. Újra nekiálltam és sok munkával újból eljutottam majdnem kétezerig, amikor is jött a Népszabadság bezárása 2016-ban. Ekkor a szerkesztőségből elvitték az összes filmet, ami be volt tasakolva. Most sem lehet tudni pontosan, hogy hová került a Népszabadság filmanyaga. Csak remélni, lehet, hogy valaha előkerül. 

Körülbelül hat éve történt, hogy felhívott egy múzeumból egy magas beosztású úr, hogy örül, hogy megtalált engem, mert van náluk egy hatalmas adag negatív, ami valószínűleg a Népszabadsághoz kötődik, megkérdezte, hogy megnézném, azonosítanám-e. Természetesen igent mondtam, és a tetthelyen több ezer filmet láttam egy nagy raklapon, feltéptem a rajtuk lévő védőfóliát és persze azonnal felismertem, hogy ez a Népszabadságé. Mellette egy másik raklapon ismeretlen nagyításokat láttam, amelyek hátoldalán a Mai Nap fotósainak neve állt. Az anyag további sorsáról nem tudok semmit, bár elhangzott, hogy esetleg bevonnak a feldolgozási munkálatokba, de hívás azóta sem érkezett…

Z.V.: A ’80-as évek végén a MÚOSZ-iskolában tanítottál sajtófotót, szeretettél oktatni?

R.F.: Igen, egész sokáig tanítottam. Azért hagytam abba, mert egyre inkább úgy éreztem, hogy mindent a pénz határoz meg, kis túlzással bárki bekerülhetett, aki fizetett. Nekem meg az volt a véleményem, hogy nem tizenöt embert kell felvenni a MÚOSZ fotós iskolájába, hanem ki kell válogatni azt az ötöt vagy hatot, akivel érdemes foglalkozni.

Z.V.: Ki tudnál emelni néhány olyan riportot, képet, amely kifejezetten fontos helyet foglal el a pályafutásodban, fontos a számodra? 

R.F.: Az egyik sokszor emlegetett képem, amelyiken Kádár a feleségével szerepel, a Keleti pályaudvarnál. Nem igazán a képi bravúr ad jelentőséget ennek, inkább az, hogy addig a magyar újságokban vezető politikusról nem jelenhetett meg ilyen emberi fotó. Szerencsés voltam, hogy sikerült közel kerülnöm, megcsináltam a képet, de a nagy szó mégis csak az volt, hogy megjelent másnap az újságban.

Az én érdemem ebben csak annyi, hogy fényképeztem és sikerült elkapnom a pillanatot, de ahogy azt mondtam korábban Virágvölgyi Istvánnak, amikor hosszabban beszélgettünk a fotóról, hogy aki ezt nem fényképezi le, az nem fotóriporter.

A másik kedvencem a szülés, fantasztikus pillanat, amit azt hiszem tökéletesen sikerült elkapnom. Jó kapcsolatom volt a szülészet vezetőjével, abban a kórházban, ahol a fénykép készült. Mikor elmondtam, hogy szeretnék szülést fényképezni, megkérdezett a szülő nők közül néhányat, hogy beleegyeznének-e? Szerencse, hogy volt, aki igent mondott. 

Arra is nagyon büszke vagyok, hogy én fényképeztem Magyarországon először szívátültetést. Legalább másfél évig jártam a kórházba műtéteket fényképezni. Nem pénzért természetesen, kedvtelésből. Egy ilyen szívátültetésre persze várni kell, az egy bizonytalan időpont, hogy mikor érkezik alkalmas donor. Ha érkezik, akkor viszont riadóztatják a láncot, és mindenkinek azonnal a műtőben kell lennie. Egy hajnalban szólt a telefonom, a professzor asszisztense keresett, azt üzente, hogy hajnalban megtörtént az első átültetés, és sajnálja, de a doktor úgy döntött, hogy mégsem szól róla. Hatalmas csalódás volt, de ígéretet kaptam, a második műtétet dokumentálhatom. Tartotta szavát a professzor, két héttel később, a másodikon fényképezhettem. 

A sport mindig is a szívem csücske volt, és nem kevés kocka került a kedvencekbe.

Z.V.: Többnyire a fekete-fehér fotóidat ismerem, jobban preferálod ezt a színes fényképezésnél? Az analóg technológiát a digitális fényképezésnél? 

R.F.: Egyrészt amikor aktívan fényképeztem, akkor az újságoknál még nem volt akkora igény a színes képekre. Másrészt én most is fekete-fehérben látom a világot, és azt szeretem. Ráadásul hivatásos színtévesztő vagyok, orvosi papírom is van róla, ezért nem is merek igazából egy színes képhez hozzányúlni a photoshopban. Ami a digitális technikát illeti, szerintem az a legnagyobb baj vele, hogy az agyat, a gondolkodást változtatta meg. Amikor elmentél tizenkét kockával fényképezni, akkor nagyon kellett figyelni, mert nem volt tizenharmadik kocka. Most, ha kimész egy eseményre, azt látod, hogy a fotós elveszi a gépet a szeme elől, majd ráhajol, nézegeti az elkészült fotóit, miközben megy az esemény. Láthatja rögtön az eredményt, ezért az agyának kevesebbet kell dolgoznia. Márpedig én állítom, hogy az agyon múlik a kép minősége, nem a fényképezőgépen. Azt vallom, hogy az első kocka, amit fényképezel, annak kell jónak lennie. Hogy jót csináltál, azt érezni kell, de valahogy az érzés elvész a mostani fényképezésben. Tény, hogy az új technika elképesztő minőséget produkál, hihetetlenül tágítja a fotózás lehetőségeit, de azért nem mindegy, ki fogja a kamerát, az agy, a megérzés még mindig kell az „igazi” pillanat láthatóvá tételéhez.

Z.V.: Soha nem érdekelt a művészeti fotográfia iránya, hosszabb egyéni fotósorozatok megalkotása? 

R.F.: Eszembe sem jutott soha. Őszintén meg kell mondanom, hogy bajban is lennék, hogy ha ilyet próbálnék fényképezni. Az én agyam másra van trenírozva.

Z.V.: Mennyire maradt a mindennapjaidnak része a fotózás? Mivel töltötted a legtöbb időt az elmúlt években, illetve mik a terveid a jövőre nézve? 

R.F.: A pályafutásom során nem törekedtem kiállításra, könyvet sem csináltam, szóval nem nagyon szerepeltem. A magam szórakoztatására azért válogattam köztük, és játszottam a gondolattal, hogy talán meg kéne mutatni másoknak. A barátok, akik látták kérdezgették, miért nem csinálsz velük valamit…Végül belevágtam, a feleségem szerkesztett, írt, és 78 éves voltam, amikor az első 120 képet tartalmazó fotóalbumom megjelent Kétszázötvenedre kettő-nyolc címmel. Igazi salátakönyv, orvosi témák, sport, politika, művészet, zsáner került a válogatásba. Egy évvel ezelőtt pedig egy újabb könyvanyag állt össze. Ötven éves filmek kerültek elő a pincéből, és a barátok bíztatásával, segítségével, és megint a feleségem szerkesztésében, szervezésében született meg az összeállítás, reményeim szerint szívmelengető sporttörténeti dokumentum, Fakapu címmel.  Pár hete pedig meghívást kaptam egy június végi kiállításra, Nagyváradra. A tárlaton 60 képem szerepel majd. Teljes gőzzel válogatom az anyagot, izgatott vagyok, és ez így 82 évesen fantasztikus érzés.

Ma már csak az unokáimat fényképezem. Mind a hárman sportolnak, ráadásul nekem kedvencem a sportfényképezés. Mindegyikőjüknek megadom a lehetőséget, hogy fotózzon. A kezükbe adom a gépet, majd együtt nézzük az eredményt. A legkisebb 12 éves, sokszor elkéri tőlem a kamerát, és csinál egy csomó rossz képet, de jókat is. Ez hozzátartozik a dologhoz. A fényképezés technikáját könnyű megtanulni – hogy miért fényképezel az a nehezebb.

A közelmúltban indított sorozatunkban a Fotóriporteri Életműdíjjal elismert fotográfusok  munkásságát mutatjuk be részletesebben. Korábbi interjúinkat itt olvashatja el.