A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Szombat Éva két készülő félben lévő sorozatát, illetve bécsi és palermói élményeit mutatja be.
Az utóbbi hónapokban több projektemen is dolgoztam, hamarosan befejezem Az emlékezés dinamikája című sorozatomat a Magyarországon található, előző évtizedekből itt ragadt tárgyakról, helyszínekről, és néhány fiatalról, akik ezek bűvkörében élnek.
Mellette viszont egy teljesen más projektbe is belekezdtem: az egyelőre Four walls, three holes cím alatt futó sorozatomban egy Magyarországon tabunak számító témát, a női szexualitást dolgozom fel, olyan nők segítségével, akik beengedtek a hálószobájukba, hajlandóak voltak megosztani a titkaikat, és a szexjátékszereik látványát velem. A sorozatban páros portrékat készítek a tárgyakról, és az azokat használó nőkről is, általában saját otthonukban, hálószobájukban.
Volt lehetőségem pár napot eltölteni Bécsben, az idei Foto Wienen (a képeim szerepeltek egy csoportos kiállításon, és a fesztivál hivatalos plakátja az én fotómból készült).
Itt pont láttam egy kiállítást, ami hasonló, direkt hozzáállással közelíti meg a szexualitás, a nemiség, és a tabuk témáját. A The Shape of Self/Trans Identity in West Bengal című kiállítás (a fotós: Alessio Maximilian Schroder) India harmadik nemét, a hidzsrákat, illetve a globális értelemben vett transzneműeket mutatta be mindennapi környezetben.
Bécs mindig egy fantasztikus kulturális felüdülés, a Foto Wien mellett sikerült eljutni a Chinese Whispers című kiállításra, ahol a kortárs kínai képzőművészet alkotásaiból lehetett egy válogatást látni.
A legmélyebb nyomot Samson Young videóinstallációja hagyta bennem. Young megkérte a hongkongi szakszervezeti énekkart, hogy suttogják el a We Are The World-öt. Egészen hátborzongató volt hallgatni a suttogást, néha hörgést, főleg, hogy egy külön erre a célra kialakított dobozba voltunk zárva. A kiállításban az volt a legérdekesebb, hogy a politikai elnyomás sem tudott gátat szabni a kreatív művészi önkifejezésnek.
Idén januárban elutaztunk Szicíliába, és végigjártuk Palermo egyik fő nevezetességét, a kiállított múmiákkal teli katakombát. Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire más a viszonyuk a halálhoz, főleg azután, hogy a katakombák melletti temetőben is sétáltunk, és láttuk, hogyan tartják még mindig teljes díszben az évtizedekkel korábban meghalt szerettek sírhelyét is – lufikkal, plüssállatokkal, saját készítésű fotóemlékekkel, sőt, adott esetben porcelánból készült fotóalbumokkal.