A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Koleszár Adél régebbi anyagainak újragondolását, egy új kiállítás tervét, és két, a képein alapuló komolyzenei darabot mutat be.

Mostanában a munkám nagy része elsősorban az archívumaim rendszerezéséből és írásból áll. A Capa-nagydíjra rengeteget fotóztam kisfilmre, több ezer képet csináltam, amelyek szkennelt verziói többször elszálltak, hol a külső tárolóim, hol a számítógépem adta fel a szolgálatot. Mikor ezeket újra kellett digitalizálnom, és a régebbi képeimet is rendszerezni, olyanokat is, amelyeket sosem használtam fel végső válogatásokban, rengeteg olyan emlék és mondat bukkant fel, amelyeknek akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, vagy lehet, próbáltam inkább nem szembesülni azzal, mennyire jelentőségteljesek.

A memória, az idő és az emlékek vizuális összekötésén kezdtem el gondolkodni. Készült néhány új kép, amelyek a jelenemet és a múltamat kapcsolják össze, és próbáltam feltárni, mi minden vezetett engem érzelmileg, végre magamra fókuszálni, nem mások sorsára, ami, bevallom, nehezebb feladat volt, mint gondoltam. Idézetek a múltamból és képek kapcsolódnak össze.

A Capa-nagydíjra készült anyagomból később készült egy videó is, aminek az újragondolásán szintén dolgoztam. Egy latin barátommal a képek új sorrendjével és a hang átformálásával próbálkoztunk, hogy át tudja adni azt a hangulatot, amit éreztem. Egy nagyon dinamikus, kultúrával, fénnyel és hangokkal teli helyét, ami egyszer elképesztően gyors és dinamikus, napfényes és forró, máskor pedig a halál és a gyász itatja át a légkört. A videót itthon raktam össze magyar barátok és szakemberek segítségével, de azt éreztem, lehet, hogy egy olyan ember, aki ismeri a terepet és ezeket az érzéseket, jót tenne a végeredménynek. Kicsit dokumentaristább és kevésbé poétikusabb lett, mint ami átadhatná ezt a hangulatot. Ez az anyag párszor be lett mutatva már a közönségnek, a Magyar Színházban és a Supermarket Galleryben is, de most itt is megosztanám.

Ács Alíz barátnőmmel még a vírus felbukkanása előtt kezdtünk el tervezni egy kiállítást, remélem, egyszer majd meg is valósul. Ehhez egy elhagyatott helyszínt választottunk, ő szobrokkal és fotókkal dolgozna, én pedig egy régi szöveghez nyúltam inspirációként, egy olyan munkához, ami sosem valósult meg. A mexikói párommal, akivel már nem vagyunk együtt, mindig erős intellektuális kapocs volt közöttünk. A legelső képeim, amiket Mexikóban készítettem, rezonáltak az ő személyes történeteire. Mintha tudattalanul illusztráltam volna azt, ami vele történt, mikor még nem is ismertem, ezért megkértem, írja le őket. Írt nekem öt novellát. Ezt később folytattuk, és szerettünk volna egy olyan könyvet létrehozni, ami az őt tinédzser kora óta érintető mentális betegségekről meseszerűen szól. Szörnyekkel, szellemekkel, árnyakkal, manókkal, hogy könyebben érthető legyen a közönségnek, milyen is ilyen állapottal együtt élni. Így, hogy mostanában az archív agyagokkal foglalkoztam, ez is előkerült, és az egyik mese tökéletesen illeszkedik abba a koncepcióba, amiben Alizzal gondolkodtunk, ezekhez új képek fognak készülni.

Egy másik projekt amire büszke vagyok, bár ehhez én csak az alapokat szolgáltattam, hogy Svájcban, a Winterthuri Fotómúzeum közreműködésével felvettek két komolyzenei darabot, amik a Wounds of Violence képein alapulnak, és már publikusak, alább meghallgathatóak.

A képek mellett mindig is szerettem szövegekkel foglalkozni, szeretek írni és olvasni. Ezért is volt a meghatározó Urbán Tamás Felesleges Pillangó című kiállítása. Nem csak a Urbán lenyűgöző képei miatt – nagyon megérintettek Pillangó versekkel átszőtt rajzai, sosem gondoltam, hogy ilyeneket készített.