Brazília 1940-es évektől az 1960-as évekig tartó modernizációját számos fotográfus megörökítette. Közülük is kiemelkedik néhány olyan alkotó, akik riportok, fotóesszék és dokumentumfilmek formájában évtizedeken át követték a változásokat, miközben az ország mindennapjait, tradicionális helyeit és közösségeit is dokumentálták. Thomaz Farkas A fény ritmusa című kiállítása kapcsán három, a modern brazil fotográfiában fontos szerepet játszó alkotót, Thomaz Farkas, José Medeiros és Marcel Gautherot életét és képeit mutatjuk be.
José Medeiros (1921–1990)
José Medeiros 1921-ben született a brazíliai Teresinában. Még csak tizenkét éves volt, amikor apja már fotográfiai fogásokra tanította. Tizennyolc évesen Rio de Janeiróba ment, hogy építészetet tanuljon, de inkább igazi szenvedélyét követte, és hivatalnoki állása mellett folyóiratoknak kezdett el dolgozni, eleinte művészeket, hírességeket fotózott.
1946-ban Jean Manzon francia fotográfus meghívta az O Cruzeiro nevű lapba. Az O Cruzeirót 1928-ban alapították Rio de Janeiróban, és a huszadik század során Brazília első számú vizuális csatornájává lépett elő. A magazint 1947-től kezdve – majd végig az 1950-es évek során – leginkább a humanista megközelítés jellemezte, miután követte az akkoriban a nemzetközi sajtóban is jelen lévő társadalmilag elkötelezett újságírást, amelyben a hangsúlyt az objektivitásra és a riporteri dokumentációra helyezték.
A brazil fotográfusok új nemzedékének munkássága jelentős mértékben támaszkodott a háború utáni, nemzetközileg elismert fotóriporterek képi világára, amelyet többek között a Magnum ügynökség fotográfusai és W. Eugene Smith Life magazinban megjelent képei reprezentáltak. Az O Cruzeirónál fokozatosan alakult ki a fotóriporterek egy új iskolája, amely szembe helyezkedett a szenzációhajhász történetekkel, és a fotóriporteri munkának azt a formáját támogatta, amelyet mélyebb elköteleződés és dokumentarista attitűdöt jellemez. A magazinban egyre több kulturális téma és brazil emberekről szóló tudósítás kapott helyet, ahogy az már Medeiros korai munkáiban is látható.
Ahogy Medeiros mondta, az O Cruzeirióhoz való csatlakozás egy szabadsággal és merészséggel teli új utazás kezdete volt. A magazin szerkesztői irányvonalának mentén ő is fotózott művészeket és közéleti szereplőket, strandokat és karneválokat, de elsősorban marginalizált közösségek (candomblé) és egyének (vidéki és városi munkások, bennszülöttek, prostituáltak, betegek) megörökítéséről vált ismertté – az elfogadott szerkesztői elveken túl a kitaszítottaknak járó méltóság megadása volt munkái fókuszában. Medeiros nem távoli szemlélőként volt jelen, belehelyezkedett a szituációkba, diszkréten, gyakran intim pillanatokat mutat meg. Az O Cruzeiro fotósai közül az elsők között kezdte el használni a 35mm-es Leicát, amely megadta számára a mozgékonyság és spontaneitás megjelenítésének lehetőségét. Szinte mindig természetes fényt használt, elsősorban az emberekre figyelt, a gesztusokra, a kifejezésre, a mozgásra.
Thomaz Farkas is neki köszöhetően került a laphoz: a magyar származású fotográfus, miután látta Medeiros képeit, írt neki, majd Rióba ment, hogy találkozzanak. Barátok lettek, és életük végéig jó kapcsolatot ápoltak egymással. Farkas szerint Medeiros „csodálatos ember volt”.
Medeiros új módon ábrázolta a Brazília északnyugati részén élő őshonos lakosságot, ugyanakkor a brazil modernizáció szimbolikus projektjét, Brazíliaváros felépítését is megörökítette.
Az 1957-ben a candombléról kiadott albuma az első dokumentum erről a különleges közösségről, és a mai napig népszerű Brazíliában. A candomblé (jelentése: tánc az istenek dicsőségére) egy elsősorban Brazíliában, de néhány más dél-amerikai országban is jelen lévő szinkretikus vallás, amelyet a rabszolgaként Latin-Amerikába hurcolt papok és követőik hozták magukkal; több tradicionális, nyugat-afrikai eredetű hitvilágot egyesít, de a katolicizmus néhány elemét is magába olvasztotta; ma körülbelül két-három millió tagot számlál világszerte.
Medeiros munkásságát a brazil emberek érzékeny, humánus, lehetőleg objektív bemutatása, a társadalmilag felelős módon végzett alkotótevékenység tette különlegessé, ennek köszönhetően vált viszonyítási ponttá más fotográfusok és riporterek számára – olyan utat jelölt ki, amelyet az újabb nemzedék meggyőződéssel követhetett.
Bár Medeiros nagy népszerűségre tett szert a riportjainak köszönhetően, az 1960-as években azonban felhagyott a fotográfiával és a film felé fordult, operatőrként és színészként dolgozott, így a cinema novoként ismertté vált stílusirányzat – amely az 1960-as, 1970-es évek Brazíliájában volt jellemző műfaj, alkotói a kommercializmus ellen léptek fel, műveiket a politikai tudatosság, az intellektualizmus és a szociális problémák iránti érzékenység jellemezte – megteremtéséhez is hozzájárult. Az 1980-as évek végén Kubában tanított fotográfiát, 1990-ben hunyt el Olaszországban.
Thomaz Farkas A fény ritmusa című kiállítása 2020. július 7-től ismét látható a Capa Központban.