„A zene lehetőséget ad, hogy belemerüljünk a kép rétegeinek a felfedezésébe” – Mákó Rozi–Piti Marcell (CAPAZINE – LET’S DANCE)

LET’S DANCE, avagy Táncoljunk! hívószó fotográfusokat és zenészeket invitált közös munkára. A műhelymunka központi témája a zene és a fotografikus képalkotás kapcsolata, vizsgálódásának tárgyai a hangképek, a grafikus kották, a montázs, az újrajátszás, a zenetörténet és a fotótörténet találkozása, az alkotói kísérletezés lehetőségei voltak.

CAPAZINE – LET’S DANCE kiadvány © Capa Központ

Mákó Rozi zenész, sound artist és Piti Marcell fotográfus a CAPAZINE – LET’S DANCE műhelymunka során hozta létre a Holdinvázió együtt című alkotást – ennek kapcsán kérdeztük őket.

Miért jelentkeztetek a CAPAZINE workshopra?

Mákó Rozi: Korábban számos vizuális művésszel és csoporttal dolgoztam együtt mint zeneszerző és performer, viszont minden esetben mozgóképre vagy audiovizuális installációra – ahol az idő mint tényező úgyszintén jelen van – készültek a munkáim. Nagyon izgalmasnak találtam azt, hogy most egy fotó, azaz a valóságból kiragadott szubjektív pillanat a kiindulási pont.

Piti Marcell: A workshop felhívása, miszerint zenészekkel való közös munkára invitáltak vizuális művészetekkel foglalkozó alkotókat, felkeltette a figyelmemet, mivel a legfontosabb hobbim a zenélés és zenegyűjtés. Ritka alkalomnak tűnt olyanokkal részt venni egy közös műhelymunkán, akiknek az, amit én többnyire csak kívülről élvezhetek, a mindennapjaik része és legfőbb kifejezőeszközük. Ezen kívül reménykedtem abban, hogy egy közös zenei projektnek esetleg én is a részese lehetek, és mindez összhangba kerülhet egy fotósorozattal, ami kimozdít a komfortzónámból. Nem volt utolsó szempont az sem, hogy a workshop végeredményének a vinyl műfaját választották a szervezők, ami a kedvenc, zenéhez kapcsolható tárgyaim egyike.

Mi volt a legfontosabb számotokra a workshopon? Mit tanultatok?

Mákó Rozi: Mindig nagyszerű megismerni más alkotók munkafolyamatait, kétségeit, bizonyosságait, jöjjenek bármilyen művészeti területről, illetve különösen tanulságos, amikor ugyanezeket saját magadnak is újra és újra meg kell fogalmazni. Nagyon jó volt, hogy létezett egy erre kijelölt hely és időpont. Ezúton is szeretném megköszönni Szigetvári Andrea meghívott előadónak, a Capa Központnak és munkatársainak, Gellér Juditnak, Mucsi Emesének és Pentelényi Pálnak, hogy lehetőségünk volt kiváló vendégelőadók által tartott inspiráló előadásokon részt venni, és azt, hogy segítségükkel és munkájukkal egy nagyszerű kiállítás és bakelitlemez megjelenés valósult meg.

Piti Marcell: Mivel eddig kevés workshopon vettem részt, elsősorban a közös munka jelentette a nehézséget és pozitívumot is. Ez lemondásokkal is járt ugyan, de annál több befektetett energiával és kísérletezéssel. Az egésznek a legjobb és legizgalmasabb része az egymástól nyert inspiráció volt, amit az otthoni munka tudott elmélyíteni. E mögött volt megfelelési vágy is, aminek az lett a hozadéka, hogy ne csak a fotón belül gondolkodjak, de a zenét leghatásosabban kifejező eszköz, a videó irányába mozduljak el. Első videóinstallációmat ennek a műhelymunkának köszönhetem. A workshopon való részvételt külön vonzóvá tette az a tény, hogy különböző szakmai háttérrel rendelkező alkotók előadásait élvezhettük. Nem tudtam mindegyiken jelen lenni, így nekem Szigetvári Andrea, illetve Szemző Tibor foglalkozásai voltak a leginkább inspirálóak.

© Piti Marcell
Mákó Rozi: Mooninvasion Together © Mákó Rozi

Hogyan dolgoztatok együtt? Milyen kapcsolatot találtatok kép és hang, fotó és zene között?

Mákó Rozi: Piti Marcellt és munkáit a workshopon ismertem meg. Zenémben központi szerepet játszik a szabad improvizáció, és Marcell képei egyből rezonáltak erre, szinte megmozdultak azokra a zenei folyamatokra, amiket használok. Egy fotót nézve, ahogyan elidőzik az ember, lehetősége van megfigyelni a részleteket és mélyebbre menni az értelmezésben, a zene időbeli kiterjedése pedig lehetőséget ad, hogy belemerüljünk a kép egyre újabb rétegeinek a felfedezésébe, mindeközben pedig egy komplex világ formálódik, pedig a kép változatlan: amit nézünk, elkezdjük látni. Míg a zene irányt ad az érzelmi töltésnek, addig a fotó mesél, a két médium pedig egyszerre és együtt kommunikál. A közös munka során ez a hozzáállás volt a motivációnk, az eredmény elég könnyedén megszületett. Marcell készített egy videóinstallációt is, így az állókép mellé mozgókép is került.

Piti Marcell: Az egymás munkái felé érzett szimpátia segített abban, hogy megtaláljuk, kivel szeretnénk közös projektbe fogni. Úgy érzem, Mákó Rozit és engem is eléggé befolyásolnak megérzéseink, zsigeri ösztöneink és a véletlenek közrejátszása, amit próbálunk nem elnyomni, inkább közös útvonalra terelni prekoncepcióinkkal és vállalni azokat. Mivel ismeretlenek voltunk egymásnak, így először is mindent az alapokról kellett kezdenünk, és arra próbáltunk rávilágítani, vajon milyen munkamódszerrel dolgozunk. Azt hiszem, Rozi zenéjében van egy általánosan fellehető, sötét tónusú hangzásvilág, ami az én munkáimban is előfordul, ha azt egy vizuális nyelvre fordítjuk. A drone típusú hangzás végtelennek ható monotonitása előidézhető egy dobfelszerelésen vagy bármilyen ütős hangszeren, amin én is játszom. A legkisebb dinamikai vagy hangszínbeli eltérés, csúsztatás képes a legmonotonabb zajt is zenei hangokká alakítani. Ez a felismerés adta az ötletet, hogy minél egyszerűbb vizuális tartalmat válasszak Rozi zenéje mellé, amiben benne van a folytonosság lüktető, lassan szétmálló, hömpölygő érzése is, de a változások formai és színbeli megnyilvánulása is egyaránt. A zene hangképe vizualizálódott, segítve egymást a megértés felé, kiegészítve egyik a másikat.   

Mit visztek tovább, mik voltak a tanulságok? Folytatjátok-e a közös munkát?

Mákó Rozi: Új dolgokat mindig érdemes kipróbálni, együtt dolgozni jó és építő. Remélem, lesz még alkalmunk a közös munkára.

Piti Marcell: A kollaboráció élményének újszerűségét, a workshopon töltött időtől kezdve a személyes beszélgetésekig. Remélem, akár Rozival, de másokkal is, a jövőben lesz késztetésünk a közös gondolkodásra. A workshop legnagyobb erénye végül is az, hogy olyan embereket hozott össze, akik természetes úton nem feltétlenül találkoztak volna egymással és kezdtek volna bele együtt bármibe is. Teljesen máshogy közelít egy zenész a vizuális kultúrához, ahogy egy fotós vagy képzőművész is teljesen más kapcsolatot ápol és gondolkodik a zenéről. Betekintést nyerni, akár csak egy rövid időre is, a másik működési rendszerébe, új energiák felszabadítását és kísérletezési vágyat igényel tőlünk. A motor tehát a különböző nézőpontok összjátékában rejlik. Ettől volt tanulságos a közös munka nekünk mint résztvevőknek és akár maguknak a szervezőknek is.

A CAPAZINE – LET’S DANCE limitált példányszámú kiadvány kapható a Capa Központban.

A CAPAZINE – LET’S DANCE kiállítás 2020. február 10-ig volt látható a Capa Központban.

Szólj hozzá!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük