2020 kedvencei – Spengler Katalin

Spengler Katalin műgyűjtő, szakújságíró, szerkesztő kedvenc kiállításai, sorozatai a 2020-as évből.

2020 leginkább az elhalasztott, meg nem valósult kiállítások éve volt. Nagyon felértékelődött az a kevés személyes élmény, amihez a digitális technológiának köszönhetően vagy a rövid nyári időszakban hozzájutottam. Ezek közül rendkívül inspiráló volt számomra a párizsi Centre Pompidou-ban jelenleg is a falakon lévő kiállítás, egy francia műgyűjtő házaspár, Claude és Henri de Saint Pierre kollekciója, melyet 2019-ben az intézménynek ajándékoztak. A Ni cygne ni lune (Sem hattyú sem hold) című tárlat egy gyűjtői válogatást mutat be a ’60-as, ’70-es évek neoavantgárd cseh művészetéből elsősorban a fotómunkákra koncentrálva, amelyekhez egy kisebb festészeti anyag is kapcsolódik. Claude és Henri de Saint Pierre a ’90-es években, a politikai változások utáni időszakban ismerték meg és kezdték gyűjteni a cseh kortárs művészetet, jóval megelőzve a nyugat-európai intézményeknek a régió iránti érdeklődését. A munkájuk miatt több évet töltöttek a vasfüggöny leomlása után az újjászületés lendületének időszakát élő Csehországban. A művészekkel kialakult személyes kapcsolataiknak köszönhetően fedezték fel a helyi művészeti színteret, leküzdve a kulturális különbségeket és a nyelvi nehézségeket. Többek között Emila Medková, Běla Kolářová, Jan Svoboda, Alois Nožička, Josef Hampl, a DOFO csoport, Milan Knížák, Bohuslav Reynek, Jiří Kolář, Václav Boštík, Karel Malich, Jan Křížek és a jóval fiatalabb generációhoz tartozó Krištof Kintera, összesen közel húsz alkotó mintegy negyven munkája szerepel a február elejéig tartó kiállításon a januárban újra nyitó Pompidou-ban. A tárlathoz kétnyelvű katalógus készült.

Alois Nozicka, Ani labut ani luna (Neither Swan Nor Moon), 39,4 x 28 cm, 1967 © Alois Nozicka/Nicolas Brasseur
Emila Medkova, Ruce (Hands), 48 x 62 cm, 1962, © Emila Medkova/Nicolas Brasseur
Jan Svoboda, Byvaly kruh (Erstwhile Circle) [atelier de Stanislav Kolibal], 29,5 x 20 cm, 1967, © Jan Svoboda/Nicolas Brasseur
Claude and Henri de Saint Pierre a párizsi lakásukban © Marion Fregeac

Zanele Muholit a tavalyi, hasonló összefoglalóban már ajánlotta Virágvölgyi István kurátor, de 2020-ban, a Black Lives Matter évében ismét a világ legbefolyásosabb művészei között találjuk.

A Tate Modernben megrendezett kiállításán mintegy 260 munkáját gyűjtötték egybe, a válogatás a 2000-es évek elejétől a művész teljes eddigi munkásságát összegzi. Bár a múzeum a járvány miatt jelenleg zárva van, weboldalán számos informatív anyagot találunk a május végig nyitva tartó tárlatról, illetve a művészről. Muholi különleges, megdöbbentő munkái erőteljes politikai és kulturális visszhangot váltanak ki. A képek nagyon is kézzelfoghatók, de nehéz leírni őket, viszonyulni hozzájuk: az intimitás és a dac összetett érzései áradnak belőlük. A Tate Modernben is kiállított önarcképsorozata, a Somnyama Ngonyama (Üdvözlet a Sötét Oroszlánnak) radikálisan új lépést jelent életművében. Önarcképei mélyen konfrontatívak, ugyanakkor szellemesek és fájdalmasan érzelmesek is. A képeken gyakran kísérletezik drámai pózokkal és szokatlan megvilágítással. A nagy kontrasztú fekete-fehér tónusértékek alkalmazása révén eltúlozza a bőr tónusát a fotókon, hogy hangsúlyozza „feketeségét”. A kellékek és a világítás különleges manipulálásával Muholi létrehozza a „feketeség” történelmi, kulturális és személyesen ihletett változatait, megörökíti azt a többféle szerepet, amelyeket fekete leszbikus nőként vállal. Szembeszáll a fekete nő sztereotip képeivel, és határozottan állást foglal a megbélyegzésről és a sztereotipizálásról folyó diskurzusokban.

Zanele Muholi: Nomalandi Wenda, Parktown (Somnyama Ngonyama), tryptich, silver gelatin prints, 80×59 cm © Zanele Muholi
Zanele Muholi: Nomalandi Wenda, Parktown (Somnyama Ngonyama), tryptich, silver gelatin prints, 80×59 cm © Zanele Muholi
Zanele Muholi: Nomalandi Wenda, Parktown (Somnyama Ngonyama), tryptich, silver gelatin prints, 80×59 cm © Zanele Muholi
© Zanele Muholi

Az illusztrációként közölt Zanele Muholi triptichon egyik példánya egy hazai magángyűjteményben, Reszegi Judit kollekciójában található. A közelmúltban a Fotóművészet hosszú cikkben mutatta be Reszegi gyűjteményének fotóanyagát a 2020/3. számban. A kezdetben az absztrakt festészet és szobrászat iránt elkötelezett gyűjtő az utóbbi években rendkívül erős fotókollekciót válogatott össze, főként a női identitás és a társadalmi nemek témakörét vizsgáló művek iránti érdeklődéssel. A kortárs művészet ne legyen megnyugtató – vallja Reszegi Judit, aki a párizsi Centre Pompidou Közép-európai Akvizíciós Bizottságának tagja, ennek is köszönheti jártasságát a nemzetközi művészeti színtéren. Zanele Muholi mellett Elina Brotherus, Liao Pixy, Eva Koťátková és Zofia Kulik, illetve Ember Sári, Fátyol Viola, Gőbölyös Luca, Szemző Zsófia és Szilágyi Lenke felkavaró, olykor provokatív munkái fémjelzik a különleges, a hazai színtéren szokatlanul merész és kritikus gyűjteményt.

A hazai kiállítások közül Bíró Dávid Do you accept cookies? című fotósorozatát kedveltem. A Trapéz Galériában a nyáron megrendezett tárlat Mark Zuckerberg mondatával kezdődött, aki állítja, a magánszféra többé már nem társadalmi norma. Az arcfelismerő rendszereket tesztelő, a művész által hulladékanyagokból épített arcok valójában térbeli montázsok, melyek figyelemfelkeltő mesterséges színekkel és illuzionisztikus formákkal csalogatják a tekintetet. A játékosnak tűnő kísérlet, az arcépítés-identitásteremtés azonban csalóka, jaj annak, aki elfogadja a sütiket. Léteznek-e bármiféle normák a digitális térben?

Biró Dávid: Do you accept cookies? #04 és #05, 2020, giclée print Dibondra kasírozva, fa keretben, 52,5 x 70 cm © Biró Dávid
Biró Dávid: Do you accept cookies? #06, 2020, giclée print Dibondra kasírozva, fa keretben, 75×100 cm © Biró Dávid
Biró Dávid: Do you accept cookies? #08, 2020, giclée print Dibondra kasírozva, fa keretben, 75×100 cm © Biró Dávid

Az év fiatal felfedezettje Bede Kincső Hilda, akit a Paris Photo Európa négy legjobb fotós diákja közé választott a Carte Blanche Students 2020 program keretében. Korábban elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetsége ösztöndíját, valamint bekerült a BredaPhoto 10 New Talents tehetségprogramjába. A Három színt ismerek a világon című diplomamunkájának kiindulópontja egyfelől a mindig aktuális, örök dilemma: hogyan tudnak a különböző történelmi tapasztalatokkal rendelkező generációk együtt élni, együttműködni a családi, illetve a tágabb közösségekben.  Másik témája a kelet-európai társadalmakat feszítő, ki nem beszélt történelmi múlt, a szocializmus örökségének feldolgozása a radikálisan megváltozott társadalmi-gazdasági és személyes viszonyok között. A mindannyiunkat mélyen érintő és érdeklő kérdésekre saját generációjának jellegzetes kifejezésmódjával, formanyelvével, ugyanakkor kultúrtörténeti toposzokat is megidézve, rendkívül hitelesen, egyéni mitológiát teremtve reflektál. Bede Kincső Hilda fotói egyelőre a digitális térben láthatók, a művekből 2021 tavaszán nyílik kiállítás a TOBE Galériában.

Bede Kincső Hilda: Három színt ismerek a világon, archív pigment nyomat, 2020 © Bede Kincső Hilda
Bede Kincső Hilda: Három színt ismerek a világon, archív pigment nyomat, 2020 © Bede Kincső Hilda
Bede Kincső Hilda: Három színt ismerek a világon, archív pigment nyomat, 2020 © Bede Kincső Hilda

Cikkíróinktól azt kértük, hogy olyan projektről ne írjanak, amelyben érintettségük van.

Nézd meg a 2020 kedvencei sorozat többi részét és 2019 kedvenceit is!

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük