A Robert Capa Aranyérmet a Tengerentúli Amerikai Hírügynökség alapította a magyar származású háborús fotográfus, Robert Capa tiszteletére. A díjat 1955 óta minden évben átadják „a legjobb publikált fotóriportnak, amely kivételes bátorságot és vállalkozó szellemet kíván”. Sorozatunkban bemutatjuk a díj eddigi neves nyerteseit.

David Douglas Duncan 1916-ban született az egyesült állomokbeli Kansas Cityben. Miután archeológiát, zoológiát és spanyolt tanult, szabadúszó fotográfus lett. 1943-ban jelentkezett az amerikai haditengerészethez, ami egyúttal a háborús tudósító karrierjének is a kezdete. A képei annyira jók voltak, hogy a Life magazin meghívta munkatársnak – 1946-tól kezdve számos konfliktusról tudósított, többek között a koreai és vietnámi háborúról. 1956-ban ismét szabadúszó lett, Capa tanácsára Picasso életét és munkáit kezdte el dokumentálni, egészen a spanyol művész haláláig. Képeiből számos könyvet publikált, 2018-ban, százkét évesen halt meg.

Duncan a Tűzvonalban – Con Thien című anyaga a Life magazin 1967. október 27-i számában jelent meg a fotóriporter saját szövegével. Ezért a képanyagért kapta meg 1967-ben a Robert Capa Aranyérmet. „David Douglas Duncan hihetetlenül közel került ahhoz, hogy már a saját életében legenda váljon belőle, különösen a fotós társai számára. […] A díjat nem csak a felülmúlhatatlan fényképek és a bátorság együttese miatt kapta, hanem a képességért, amellyel ezekbe a képekbe a saját érzelmeit beletette. […] A képei magukért beszélnek, ahogyan a hozzájuk tartozó szöveg is” – írta a díj kapcsán a Tengerentúli Amerikai Hírügynökség.

David Dougles Duncan: Tűzvonalban – Con Thien

Szeptember 28-a, csütörtök reggel. Szép volt Con Thiennél [Con Thien egy katonai támaszpont volt, amely egy ideig az Egyesült Államok különleges egységeinek táboraként szolgált, majd a tengerészgyalogság harci bázisa lett. A vietnami demilitarizált zóna (DMZ) közelében, Észak-Vietnamtól körülbelül 3 kilométerre feküldt. Heves harcok helyszíne volt 1967 februárjától 1968 februárjáig – G.B.], ahová éppen megérkeztem a helikopterrel, hogy csatlakozzak Mike társaságához: harmadik zászlóalj, kilencedik tengerészgyalogság. A napfény szárította a vörösiszapot és az árkok tetején emberek tisztították a fegyvereiket. Tengerészgyalogosokról utoljára a koreai Chosin Reservoir-ban tudósítottam; akkor harminc fok alatt volt. Most fojtogató volt a hőség. Egy tizedes bevezetett a bunkerének hűvös szentélyébe, megosztotta velem az ételét, majd kivitt az OP One-ba, Vietnám legelöl lévő tengerészgyalogos pozíciójába, hogy nézzük, ahogy a gépeink a hétszáz méterre lévő ellenséget bombázzák. Hamarosan az ellenség tűzvonalában leszünk.

Hátra mentem – mintha lenne bármilyen hátul Con Thienben –, hogy szerezzek egy doboz tejet Kenneth Birdsongtól, a helikopter leszállópályájának irányítójától. Két helikopterünk leszállt, kipakoltak belőlük, majd elrepültek. Az ellenséges megfigyelők biztosan látták őket, és szóltak a tíz mérföldre lévő, 152 mm-es fegyverekkel felszerelkezett embereiknek. Nem volt figyelmeztetés, amikor a bombák jöttek – soha nincs, amikor hirtelen jönnek. A három közül az első száz méterre csapódott be. Egy tengerészgyalogos alámerült egy árokba. Mások egy bunkerbe rohantak. Öten beékelődtünk a körénk rakott lőszerrel.

A második sorozat pontosan a bunkerünktől ötven méterre robbant. Senki nem beszélt, senki nem mozdult. Nem volt hova menni. Túl késő volt. A hármas számú már jött. Csak vártunk. Mostanra tudtuk, hogy az ellenség ágyúi minden egyes bomba távolságát ötven méterrel rövidítették. Mi voltunk a Zéró célpont. Aztán dobhártyák és szívek és álmok robbantak. A fényképezőgépem megremegett. Három bomba robbant a bunker külső szélén, négy méterre – és süket voltam, és életben, sáros tengerészcsizmával az arcomban. Süket mégsem! Egy másik sorozat visszhangzott messze, ötven méterre mögöttünk, ami elég szépnek tűnt – amíg meg nem hallottuk mind közül a legrosszabb hangot.

Jöttek a szanitécek. A bunkerben zűrzavar volt. Mindenfelől hordágyak közeledtek, hogy a sebesülteket a zászlóalj segélyállomására vigyék, körülbelül háromszáz méterre. Ez nagyon messze volt – az észak-vietnámi tüzérség átkutatta Con Thient, azokat keresve, akik mozogtak, és a leszálló mentőhelikoptereket. A doktornak csak néhány perce volt arra, hogy megállítsa a vérzést és megtisztítsa [a sebeket] a sártól. Aztán egy helikopterben, amely rakétapáncéltörő ágyúval érkezett meg, cseréltek: egy fegyver egy sebesültért.

Amikor eső veri Con Thient, a sár és a köd egy olyan fogságba burkolja be a tengerészgyalogosokat, amelyből nincs menekülés – ilyen lesz vagy még rosszabb a következő tavaszig, amikor a monszun véget ér. Szinte minden légisegély megáll. Csak a front kietlen nyomorúsága feletti magányos helikopterek hoznak vésztartalékot és viszik el a sebesülteket. Mégis jobb, ha nem tiszta az ég; az ellenség fegyvereit elárasztja a víz, a lőszereik megakadnak a utánpótlási útvonalakon, és a legjobb az, hogy az előrenyomuló megfigyelői vakon ülnek a DMZ holdvilágában. Valahogy a sárral bekent, gyakran bekötözött tengerészgyalogosok azon az elhagyatott dombon, úgy tűnik, otthon vannak, miközben nem vesznek tudomást a vízről és a sebekről, sőt, nevetésre készek. Talán a világunkon belüli világuk elég önmagában. Abban a hónapban, amikor a harmadik zászlóalj kilencedik tengerészgyalogosságának tagjai betöltötték az állásaikat Con Thiennél, 27 férfi halt meg akció közben; további 577-en megsebesültek. A sebesültek közül azonban csak 73-at evakuáltak Vietnamból. A másik 504 tengerészgyalogos visszatért a háborúba – ma ez az életmódjuk.

A világomat éjjel Mike Company parancsnoki bunkerje jelentette, kilátással a senki földjére, amelyet szórványosan jelzőrakéták és nyomjelzők világítottak meg. Amint Frank Breth kapitány eligazította a hadnagyait, abban a favázas menedékházban minden ember konzerveket nyitott és elkezdett főzni, fegyvereket tisztítani, az otthoniaknak írni vagy beszélni: a kommunizmusról; hogy nincs visszavonulás egy tengerészgyalogos számára; Istenről – egy intenzíven személyes Istenről; a gyűlöletükről, de a tiszteletükről is az ellenség iránt. Aztán a bunker csöndes volt, leszámítva a légzés ritmusát és a békákat a fenti monszun tócsáiban. Amikor a vonalakon túl leeső B-52-es bombák megrázták a bunkert, egy hang hallatszott a sötétségből: „Ez a legszebb zaj ezen a földön”.

Ezt a történetet bizonyos szempontból egy levélnek tekintem a harmadik tengerészgyalogos hadosztály kilencedik ezredének harmadik zászlóaljának családja és barátai számára. Van néhány kép, amelyet nem könnyű elviselni – megsebesült és megölt férfiakról. De mindannyian profik, olyan szakmát gyakorolnak, amelyre önként jelentkeztek. Tíz nap során Con Thiennél – bár ezt nehéz elhinni – soha nem hallottam semmiféle zúgolódást az ott lét miatt. A férfiak ugyanolyan megvilágításban tekintenek Con Thienre, mint Tarawára és Iwo Jimára, és büszkék és boldogok, hogy egy távoli földön tartották ezt a dombot. Ez egy hely, amelyet, úgy tűnt, hogy mindegyikük fontosnak tartott. Talán a képeim hozzá fognak adni azokhoz a levelekhez, amelyeket maguk a férfiak írnak az otthoniaknak.

A szöveget fordította: Gáspár Balázs.

Források:
Life, 1967. október 27.
The Robert Capa Gold Medal 1967
The Thames & Hudson Dictionary of Photography (szerk.: Nathalie Herschdorfer). Thames & Hudson, London, 2018

Ismerd meg a sorozatunkban eddig bemutatott többi Robert Capa Aranyérmes fotóriportert is!