A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Ugyanúgy jellemző a túltermelés és a túlfogyasztás a szakmánkra, mint bármelyik másik piacra: rengeteg alkotás készül, részben mert a jelenlegi pályázati és ösztöndíjrendszerek, rezidenciák inkább a projektek megvalósítását, mintsem prezentációját, terjesztését támogatják. Túl sok új alkotás készül, a játszóhely, a kiállítási lehetőség és a közönség viszont ehhez képest kevés, az igény és a figyelem pedig elaprózódott.

Ha az átlagot nézzük, egy előadás maximum kétszer lesz bemutatva, derült ki a párizsi Chaillot Nemzeti Táncszínházban szervezett inter-professzionális megbeszélésen a Koreográfusok etikus támogatási rendszeréről, amin ősszel vettem részt.

Hasonló kérdésekkel is foglalkozik Huth Júliusz tavasszal megjelent Pozícióharc helyett szolidaritás című kétrészes cikke, amely többek között a művészet finanszírozás alternatíváit, az állami és magánszektor támogatásai formáit is tanulmányozza.

Ősszel, a Labo#3 Un spectacle vivant durable? szakmai találkozón a résztvevő intézményvezetők azon gondolkodtak közösen, hogy a művészeti szektorra jellemző intenzív termelést hogyan lehetne újragondolni. Van-e „fenntartható művészet”, illetve mitől lesz egy projekt fenntartható? Mit kellene tenni ahhoz, hogy az előadóművészet tudatos és felelősségteljes lehessen, és kinek milyen szerepe lenne a változtatásban? A konferenciának az egyik célja az volt, hogy feltérképezzék, az előadóművészetre is jellemző kereslet és kínálat közötti eltorzult viszonyt milyen új stratégiákkal lehetne helyrehozni, milyen változások szükségesek a piaci egyensúly megtalálásához. Ezzel kapcsolatban szó esett a művészetoktatás reformálásának fontosságáról, együttműködések előnyeiről, társadalmilag érzékenyebb és szolidárisabb kulturális gazdaság kialakításának igényéről, az intézményrendszeren kívüli helyek és az alulról jövő kezdeményezések támogatásáról, a közönség és a művészek közötti kapcsolat új formáiról, és a hagyományos intézményes rendszer totális szerkezet átalakításának szükségességéről.

Az ősszel induló School of Disobedience óráin hasonló kérdésekre keressük majd a választ. Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.

Nézd meg Ádám Anna, 2021. február hónap alkotójának többi posztját is!