A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik/amik nagy hatással voltak rá.
Az előző hetet különböző strandokon, kavicsokat szortírozva és csigákat keresve töltöttem, kellemesen lelassulva és pusztán az élet fenntartásának olyan elemi kérdéseire fókuszálva, mint hogy mit ebédeljünk, vagy hogy van-e a gyereken elég naptej. Közben időnként eszembe jutott, hogy lassan a fotográfiai inspirációkról kell írnom, olyan fotósokról, életművekről, képekről, amik valami miatt fontosak számomra. Ez egyrészt megrémített, másrészt viszont tulajdonképpen nagyon érdekes szűrőnek bizonyult, mert ebben a szellemi szempontból halmozottan hátrányos helyzetben mindig ugyanaz a három név vagy mű tolult fel bennem, és érte el a tudatosság határait. Így végül megadtam magam, és további keresés helyett röviden elemeztem mindhármójukat.
Kai Oh
Az Instagram számomra is fontos információforrás, amit gyakran használok (néha úgy érzem, túlságosan is gyakran). Annak ellenére, hogy elég problematikus felület, sok, valóban értékes, és széles skálán mozgó szakmai tartalmat találok rajta. Egy-két éve kezdtem követni a Kai.drinks.water felhasználónév alatt posztoló fotós lányt a csodálatos fotómontázsai miatt. Hosszú percekig nem lehet eldönteni, hogy egy nagyon lelkes amatőr készíti ezeket a képeket, aki épp most talált rá a Photoshopban a clone stamp-re és a radírra, vagy profival állunk szemben, aki azzal szórakoztatja magát, hogy direkt limitálja a képalkotásban használt módszereit, és e szűkre szabott kereteken belül fogalmaz meg az élet különböző szeleteit érintő gondolatokat, vagy inkább érzeteket. Tulajdonképpen mindkét állítás egyszerre is igaz lehet, és ez a finom lebegés tetszik a munkákban. A különös látványvilág egyszerre gagyi és érzékeny, visszataszító és hívogató. Átsüt a montázsokon, hogy őszinte érdeklődésből fakadnak, és nagyon személyesek: képet kapok az alkotó személyiségéről, a bizonytalanságairól és a humoráról, illetve arról, hogy hogyan és milyen érzéki és érzelmi tapasztalatok által keretezve éli az életét. Ezzel pedig a nagy kulturális távolság ellenére is azonosulni tudok.
Alicja Rogalska / Erdődi Katalin / Annus Réka: Hírdalcsokor
Az idei OFF-Biennále egyik projektje volt a Hírdalcsokor, melynek során a lengyel művész, Alicja Rogalska, Erdődi Katalin kurátor és Annus Réka népdalénekes a Kartali Asszonykórussal dolgoztak együtt. A kórustagok és az alkotók közös műhelymunka során költöttek át népdalokat, a régi dallamok és az új szövegek pedig furcsa, új egységet alkotnak a végső videóban. Az asszonyok fellépőruháikban énekelnek a magyar vidék jelenkori problémáiról, felmerül az otthon végzett munka elismerésének hiánya, a falu jövőjének kérdései, egyéni és közösségi történetek. Horváth Árpád operatőri munkája nyomán nagyszerű képek tárulnak elénk, ahol különböző kartali helyszíneken jelennek meg az éneklő nők, ezek a helyszínek azonban nem a falu reprezentatív terei, hanem mezőgazdasági gépekkel teli hátsó kertek, üzemi területek. Saját, számomra nagyon kedves sorozatom, a Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című munka is egy asszonykórus, a Vámospércsi Népdalkör segítségével készült pár évvel ezelőtt. Számomra akkor főleg a nénikkel való együttlét érzelmi része, a barátságunk kialakulása, a szerelem és a halál gondolatainak vissza-visszatérő körüljárása volt a fókusz, így a népdal tulajdonképpen csak áttételesen jelent meg a munkában. Éppen ezért örültem ennek a kartali projektnek, mert hasonló keretek között készült, mint az én anyagom, mégis nagyon más szempontok szerint foglalkozik a magyar vidék jelenével, és a zenei sávot is fontos médiummá emeli. Annak ellenére remek és nagyon fontos munkának tartom a Hírdalcsokrot, hogy a népdalok átköltött szövegeiből kissé kigyomlálta a költészetet. Én így negyven felé már vállalom, hogy romantikus alkat vagyok, úgyhogy hiányoznak a népdalokban megjelenő érzelmi feszültségek, sűrű, metaforikus képek, miközben megértem, hogy a projekt szempontjából ez tudatos választás eredménye és érthető alkotói koncepció.
Travnik Mariska
Több évnyi halogatás után tavaly végre elkezdtem dolgozni a doktori dolgozatomon, amely a parasztasszonyok ábrázolásait kutatja a 19-20. századi magyar fotóban. A szakirodalmak tanulmányozása közben akadtam rá Travnik Mariskára, a fényképező parasztlányra, akit Bán András említ A vizuális antropológia felé című könyvében. Az egész történet rendkívül érdekes: Mariska 1899-ben született Kecelen, ott is lakott haláláig. A helyi pap tanította meg fényképezni (valószínűleg túl gyenge volt a nehéz fizikai, mezőgazdasági munkákhoz). 1914 és 1919 között többezer felvételt készített Kecel lakóiról, a falu mintegy nyolcezer fős lakosságának mindenféle társadalmi rétegét megörökítette. Mariskának nem volt műterme, így akik fényképet szerettek volna magukról, általában eljöttek hozzá a házhoz, ő pedig lefényképezte őket a kertben. 1918 körül hivatásos, iparűzési engedéllyel rendelkező fényképész költözött a faluba, ennek hatására Mariska egyre kevesebbet fényképezett. 1919-ben férjhez ment, és onnantól kezdve soha többé nem csinált egyetlen képet sem. A házuk padlásán találták meg az üvegnegatívokat az 1970-es években, innen a kalocsai Viski Károly Múzeumba kerültek, ahol 1740 darabot sikerült restaurálni. Mariska képeinek hallatlan néprajzi, történeti értéke van, engem viszont inkább Mariska személye hoz lázba. Abban az időben, amikor egy parasztlánynak pontosan meghatározott módon kellett viselkedni és életét vezetni, hogyan alakulhatott ki Mariska fotográfiai tevékenysége, amely nagyon messze esett mindenféle elfogadott társadalmi normától? Úgy képzelem el Mariskát, mint aki más volt, mint a többiek, az alkotás, a kifejezés iránti vágy erősebben feszítette. Biztosan jó tanuló volt az iskolában, érdekelte a világ, a mezőgazdaságban szerezhető tapasztalatokon túl is. És vajon önszántából hagyta abba a fényképezést, vagy a családja, férje is jobbnak látta már felhagyni ezzel az urizáló hobbival? Hiányzott neki vagy eltemette, elfelejtette teljesen? A képek közül nagyon sok digitalizálva lett, és felkerült a Viski Múzeum online elérhető fotótárába. A fotókat nézegetve azt látom, hogy a kompozíció néha megbillen, a képek itt-ott kiégnek vagy besülnek (ez még lehet a szkennelés eredménye is, le kell majd ellenőrizni). Az alakok ugyanolyan ünnepélyes arccal és testtartással pózolnak, mint más, korabeli műtermi fotókon, a képek mégsem merevek, időtlenségük mellett megtelítődnek valamiféle rugalmassággal, pillanatszerűséggel is. Mariska bennfentes volt, fotóalanyai jól ismerték, egy volt közülük, ez a bizalmi viszony pedig beszüremlett a képekbe. A háttérben visszatérő elemeket fedezhetünk fel, fakerítést, amit néha letakart valamilyen kendővel, néha szabadon hagyott, a ház jellegzetes festett falát, egy dézsában nevelt leandert. Ezek a részletek mind a családias közeget, a hétköznapiságot, a keresetlenséget erősítik, mint ahogy a néha elcsúszó kompozíció, a homályos foltok, vegyszerhibák is egy családi album képeit idézik meg.
Nézd meg Fátyol Viola, 2021. július hónap alkotójának többi posztját is!