A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Tombor Zoltán az elmúlt egy évének szakmai és személyes eseményeit mutatja be.

Az elmúlt másfél év igen mozgalmasan telt: egyszerre volt lelassult és bizonytalan, ugyanakkor rengeteg tennivalóval teli, amiben fontos szerep jutott a kreativitásnak és a megújulás képességének – a személyes és a szakmai életemben egyaránt. Tizenhét év után költöztünk haza, és bár itthon biztonságosabb és kényelmesebb az életünk, ugyanakkor lemondásokkal is jár, hiszen a megrendeléseim nagy része most is külföldhöz köthető. Nelli augusztusban világra hozta Lujza lányunkat, ami átrendezte a napi rutinunkat – az időnk javát azóta hármasban töltjük. Sosem gondoltam volna, hogy a szülővé válás ennyire felemelő.

Ősszel rendeztük meg az első hazai önálló intézményi kiállításom a Mai Manó Házban, valamint az Einspach Fine Art Galériában, és részt vettem több duó és csoportos tárlaton, többek között a Liszt Intézetben Stuttgartban, a HfG Alapítványnál Ulmban, a Kiscelli Múzeumban, a Bátor Tábor Alapítvány aukcióján, a csíkszeredai Új Kriterion Galériában, a Gallery Maxban, a Capa Centerben és Einspach Gáborral a Paris Photo-n is.

Nyáron jelent meg a Mai Manóban rendezett kiállítás kísérő kiadványa Fényterápia címmel, melyet a tárlat kurátorával, Sárvári Zitával és a könyv tervezőjével, Salát Zalánnal közösen álmodtunk meg. A Fényterápia a pandémia klausztrofób és melankolikus időszakának állít emléket, amelyben az életünk addig meghatározó szabályai alapjaiban inogtak meg. A sorozatban olyan érzésekre kerestem a képi megfogalmazás módját, mint az időtlenség, a lelassulás, az elszigeteltség, az összefogás vagy a megújulás, és ezeket igyekeztem sokrétű történetté formálni. Ennek érdekében különböző eszközökkel operáltam: készítettem portrét, csendéletet, tájképet és fotókat testrészekről is. A közel egy év alatt összeállt sorozatból végül harminckilenc darabot állítottunk ki, és negyvenhét került a könyvbe.

Tavaly karácsonyra “kaptam” Lujzát Nellitől, pontosabban akkor még csak egy könyvbe rejtett pozitív terhességi tesztet. A várokozás, az egyre konkrétabbá váló felelősségérzet valami új és csodálatos korszak kezdetét jelezte, ami egyben búcsúzás is volt a régitől. Ez a friss, de sokszor rémisztő érzelmi állapot különös elegye a szerelemnek, a hormonoknak, a bizalomnak, az önfeladásnak, az ösztönöknek és talán Istennek. Nellit a terhessége alatt, majd a szülés folyamatában is végig fényképeztem, és négy hónapja már Lujza is állandó témám. Sokat töprengek azon, hogy egy ennyire személyes és intim sorozat vajon hogyan tud univerzálissá, a néző számára is érvényes üzenetet hordozó minőséggé válni, mitől nem marad öncélú. David Hockney azt mondja, hogy „egy mű akkor van kész, ha az alkotó elérte benne a szándékait”.

Ezt megfogadva dolgozom tovább a családi archívumon, és majd az idő eldönti, mi lesz a sorsa.

Nézd meg Tombor Zoltán, 2021. december hónap alkotójának többi posztját is!