A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Somorjai Balázs Panelvilág című sorozatának létrejöttéről mesélt.

Amikor először fényképeztem, még csak nem is hallottam a digitális gépekről. Filmre fotóztam, és tudtam: ha elfogy a 36 kocka, vége, nincs tovább – legalábbis a következő tekercsig. A nyersanyag végessége takarékosságra intett, a takarékosságom megfontoltsághoz vezetett, és hiába ért utol a digitális éra, én maradtam – mondjuk így – lassú.

Panelvilág – „leánykori nevén” Panelportrék –  című sorozatom is lassan érett kiállítási anyaggá: egy-egy szereplőmnél órákat, akár fél napokat is eltöltöttem az enteriőr átrendezésével, a helyiség bevilágításával, a megfelelő beállítás kimunkálásával, és nem egyszer fordult elő, hogy kétszer, akár háromszor is visszamentem, amíg én vagy egyetemi konzulensem, Gulyás Miklós nem tekintette késznek az eredményt. Pedig a legtöbb esetben nem először találkoztam szereplőimmel. Kezdeti munkamódszeremmé vált, hogy az első látogatáskor instant képet készítettem róluk, a környezetükről, majd ezeket egy naplóba ragasztottam, a képek mellé napokon át fűztem rövid megjegyzéket, feljegyeztem az időablakot, amikor a leginkább ideálisak a fényviszonyok, írtam a hobbijaikról, főbb jellemzőikről, és ezekből építgettem a fejemben a majdani képet.

Akik figyelmesen „olvassák” a portréimat, több helyütt fedezhetnek fel elrejtett utalásokat. Ezek egy részéről rántja le a leplet ez a munkanapló: kiderül belőle, hogy Bence rajong a barokk zenéért, ezért lett ennyire drámai a fény és az árnyékok viszonya, és ezért kapott világítást az alkarjára tetovált ciráda.

Sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a tárgyi körülmények a grafikus Miki esetében: megjelennek körülötte a munkaeszközök, de ott bujkál a részletekben felesége is, pontosabban az ő szokása: Anett ugyanis vallási témájú díszeket gyűjt, ezért került a falra a ledekkel világító Szűzanya, és ha alaposabban szemügyre vesszük Miki mindig felemás zoknijait, láthatjuk, hogy azokon bibliai jelenetek szerepelnek.

Egy másik képzőművész, Emő esetében az alkotásait jellemző színeket igyekeztem találkoztatni a tárgyaival: a barna és bordó dominanciájú képei rímeltek a bútorzattal, de a kékek és a zöld árválkodtak, így kerültek a képbe a kék gumilabdák és a zöld súlyzók – amelyek egyébként is részei az otthonának, hétköznapi edző eszközei, de így csak a felvétel idejére álltak össze.

Természetesen nem csak művészeket fényképezek, Andi és Zoli példája mégis idekívánkozik: azzal, hogy Zoli lemásolta Margit Terézia spanyol infánsnő, későbbi magyar királyné eredetileg Velázquez festette portréját, jutalomjátékká tette a fényképezést. Kézenfekvő volt, hogy ha ez a lány a központi alakja Velázquez leghíresebb festményének, az Udvarhölgyeknek, akkor ehhez nyúlok vissza. Úgy állítottam be őket, hogy az alkotó – akárcsak Velázquez – szerepeljen a fotón az állvány mögött, alkotótársát, Andit pedig egy tükör segítségével „hoztam képbe” – ahogyan az Udvarhölgyeken is egy tükörből néz ránk IV. Fülöp király és Ausztriai Mária Anna.