Bartis Attila Járvány című vizuális naplójában a pandémia időszakában készült fotóit, azokkal kapcsolatos személyes történeteit és reflexióit osztja meg.

Mindaz, amit fényképezek, gyakorlatilag napló. Már, ha napló alatt azt értjük, hogy egy fotográfus nem célirányosan, kizárólag a fényképezés szándékával megy valahova, hanem egyszerűen végigfényképezi az életét. A szerelmeit, a halottait, a gyerekeit, a fekete égboltot a vakító lombkorona mögött, a repteret, ahol fél nappal az ott járta után huszonöt embert géppuskáznak le, de ezt nyilván még nem tudja, amikor lefényképezi az ablakmosó fiú két bakancsa között a várakozó repülőgépet,

lefényképezi a képernyőt, ahonnan megpróbál valamiféle kielégüléshez jutni, miközben a legkevésbé sem ilyesféle kielégülésre vágyik, lefényképezi a kenyeret, amit sütött, a leszakadt ágat a kertben, a teherautó platóján imbolygó Buddhákat, amiket a muszlim szomszédai készítettek a legnagyobb lelki békével egy jávai faluban, és többek közt a keresztény szomszédai fogják velük dekorálni a lakást Budapesten, hogy valami szimbolizálja a lelki békét, ami nincs,

lefényképezi a szájában haltetemmel iszkoló kutyát, a templomot, amit nem ástak ki a földből, így amíg el nem olvassa az információs táblát, azt hiszi, hogy egy domb, lefényképezi a barátját az óceánparti szikla tetején, és csak napokkal később jön rá, hogy nicsak, ezt már megfestette Caspar David, vagy lefényképezi a másik két barátját egy vízesésnél, a költő nem ír róla semmit, de a festő megfesti,

magyarán lefényképez mindent. Vagy szinte mindent. Legfeljebb akkor nem, ha erre külön megkérik. Vagy a személyiségi jogokra hivatkozva kiüvöltik a kezéből a fényképezőgépet. Így aztán egyre többet fényképez ott, ahol ezt nem teszik, pedig ott is vannak személyiségi jogok, és egyre kevesebbet exponál a saját kultúrájában.

Arra, hogy ezt miért teszi az ember, nincs kielégítő magyarázat, legfeljebb féligazságok. De az igazság egyik fele egészen biztos: valamiféle kényszerből. Értelmetlen dolgokat kényszer nélkül ritkán csinál az ember. Ahhoz, hogy valaki elkezdje zöldre festeni az őszi faleveleket, vagy egy őrmester kell, aki kiadja parancsba, vagy valamiféle belső kényszer. És olyan képek ezreit készíteni el, amelyekről már az exponálás pillanatában tudja az ember, hogy ezekből nemhogy műtárgy nem lesz, de még családi albumba sem kerülnek soha, még ő maga sem fogja őket végignézegetni soha, egyszóval teljesen értelmetlen megnyomni az exponáló gombot, nos, ez bátran kényszernek nevezhető.

Persze, azért van, amikor tudja az ember. Amikor már a legelső pillanatban dönt. Például rájön, hogy jelen állapotában írni esélye sincs, olvasni esélye sincs, az utcára kimenni, a gyerekeivel, barátaival, szerelmével lenni esélye sincs, de eldönti, hogy nem akar teljesen megbolondulni egy világjárvány miatt. És akkor végigfényképez egy nyolcvan négyzetméteres lakásban kilenc hónapot. Ez például biztosan vizuális napló.

Ahogy szétesik a bojler, ahogy elszáll valamerre egy repülő, ahogy születésnapi vacsorát rendez úgy, hogy akinek születésnapja van, csak egy képernyőn van jelen, de együtt alszanak, aztán amikor a fehér szkafanderesek a szomszéd házból az ablakon át viszik el a bácsit, hogy ne fertőzzék vele végig a házat, akkor még önarcképet is készít. Anyaszülten, még a gyűrűt is levéve, koponyával. Kérdés nélkül: lenni. Veszettül féltem. Sokkal jobban féltem, mint hónapokkal később, amikor végre sikerült visszajutnom Jávára, és elkaptam a kórt.

A félelem tömlöcbe zár. Akár indokolt, akár indokolatlan, akár a lélek sötét mélye az oka, akár fegyverropogás, ahol félelem van, ott tömlöc is van. És minden tömlöcben ott vannak a rovátkák a falon. Semmiféle szándékom nem volt ezekkel a rovátkákkal, azt leszámítva, hogy legalább azt ne veszítsem el, amit nem muszáj: a látásom.