A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára. Hernád Géza a következőket emelte ki:

Az előző bejegyzésekben elég terjengősre sikeredett írásokban számoltam be a benyomásaimról, ezért most ebben a befejező posztban próbálom majd rövidre fogni. Visszaolvasva, mindig kimaradnak fontos nevek, óhatatlanul nem lehet teljes egyetlen ilyen lista sem, de remélem ezt meg lehet bocsátani.

Ahogy Korábban írtam engem elsősorban a zene, az irodalom, a filmek, és a képzőművészet inspirál, de a humor, képregények, stand up comedy, építészet, optikai illúziók, matematika, design, történelem, színházi előadások, robotika, sport, flora-fauna stb., felsorolni is nehéz, hogy időröl időre mennyi minden le tudja kötni a figyelmemet, minden ami az ötletekkel, a világ működésével kapcsolatos… talán könnyebb lenne onnan megközelíteni a dolgot, hogy mi az ami nem érdekel.

Nálam folyamatosan változik az, hogy épp mi az ami legjobban leköt, (de gondolom másoknál is) nem akarok megint hosszas név felsorolásba kezdeni, ezért ez mindenképp esetleges lesz, ami ebben a pillanatban eszembe jut. Vannak persze állandó, és visszatérő alkotók, művek, akiket hosszú idő után is újra elő lehet venni, vannak akik inkább egy-egy periódushoz köthetők…

De mindenek előtt, legjobban a fiaim érdekelnek, próbálok minél több időt velük tölteni, fantasztikus ez a kisgyermek korszak, nagyon szeretek velük lenni, felírom az aranyköpéseiket, napi szinten készítek róluk képeket, videókat, igyekszem minél több közös élményt gyűjteni. Persze, ez nagyon szubjektív, és rettenetesen elfogult vagyok, de számomra ők az igazi zsenik, őszinték, meglepőek, különlegesek, elbűvölőek.

Néhány kedvenc mondás tőlük:

– Apa ha eszel, akkor még kövérebb leszel!

– Mondj egy állatot!
– Ember

– Ez mostmár traktornak való vidék (vonaton, solymárhoz közeledve)

– A türelem rózsát terem!
– De én nem akarok ide rózsát!

– A szél olvassa az újságot. (egy ujságos standnál állva)

– Apa ne beszélj túl sokat mert elkopik a szád!

A gyerekeim sokszor kérik hogy tegyük be ezt a számot mikor autózunk:

Engem a valahogy mindig a szubkultúrálisabb jelenségek vonzottak, underground dolgok érdekeltek, ritkán tetszett meg a mainstream, talán a túlzott elérhetőség vagy nem tudom mi, valahogy mindig obszcénné, közönségessé változtatta a kultúra fogyasztási élményt, jobban szerettem ha kicsit beavatottabbnak érezhettem magam, valami különlegesebb, ritkább, ízlésesebb dologra lelhettem. (A Wave records-ban is imádtam zenéket keresgélni.) Azt hiszem szeretek keresni, a magam útját járva rátalálni ritka dolgokra, ezek a felfedezés örömét, és a különlegesség illúzióját keltik, jó érzés, minden magabiztosságom, önbizalmam alapja. Ha csak azokat a kultúrális dolgokat fogyasztanám amit innen onnan rám öntenek, úgy érezném, hogy más emberek érzéseit élem, mások véleményét gondolom, nem vagyok önmagam. Persze egyáltalán nem azt akarom mondani hogy ami mainstream az nem lehet jó. Sőt egy idő után elkerülhetetlen ez a hatás, ha valami népszerűvé válik. Olyan ez mint amikor a metró kijön a felszínre a pillangó utcánál. Egyszerre mindenki számára láthatóvá válik. Az underground már nem az az underground. Csak hát nem mindegy az eredeti szándék, ami legtöbb esetben nagyon érződik a popkultúrális jelenségekben. Inkább maga ez a mainstream, sikerorientált attitűd taszít, ami arról szól, hogy gyors sikert arasson valami. Ezt én diszkósors-nak neveztem el. Aki arra céloz, hogy minél hamarabb a lehető legtöbbet kihozza valamiből, az “újdonság” mércéjével próbál babérkoszorúhoz jutni, egynyári top sláger akar lenni, az azt kockáztatja, hogy hamar feledésbe is merül, hiszen az a nyár már nagyon rég elmúlt, és újabb nyarak jöttek, és már azok is elmúltak, megint egy új nyár jön, mindig jön egy újabb nyár…

Ezért rossz ha írni kezdek. Képtelen vagyok track-ben maradni, megint elkalandoztam.

A kultúránkkal kapcsolatos elméleti kérdések is nagyon érdekelnek. Az elméleti, pusztán teoretikus fejtegetések mellett, a tényszerűbb, egy fokkal kevésbé szubjektív írások talán még jobban.
Ennek egy szegmensébe, a műtárgypiac világába nyújtanak betekintést Martos Gábor könyvei.
A legújabb ehhez a témához kapcsolódó könyvét ami az aukciós árak legjeiről szól még nem olvastam, de a korábbi könyvei alapján csak kiváló olvasmány lehet, amint lesz rá időm belekezdek.

Ahogy telik az idő, és egyre több mindent megismerek, de talán már fiatalabb (kevésbé öreg) időszakomban is foglalkoztatott az, hogy mennyire időt álló egy alkotás. Például a zenéknél számomra ez egy fontos mérce volt, úgy éreztem az idő legitimálja a művet, valami minél tovább releváns tud maradni annál értékesebb. Sőt idővel nőhetnek is ezek az értékek, de ki is üresedhetnek, sokesetben az alkotások porosodnak, elveszítik a hatásukat, nem fogyasztják őket, nem beszélnek róluk az emberek.

Nem úgy, mint Henri Rousseau képei. Azért szeretem a képeit, mert vidámsággal, felüdüléssel töltenek el, soha nincs bennük semmi terhelő, csak nevetés és gyönyörködés. Megint nevetés, csodálat. Szerintem nincs olyan ember aki ne szeretné például ezt a képet kirakni az otthonában a falra:

Belőlem a művei szinte mindig egy rövid örömteli felnevetést, és hosszan tartó őszinte csodálatot váltanak ki, nagyon szeretem a festményeit, annyira valószínűtlenek, gyermekiek. Rousseau munkáinak bemutatása a kánon szerint mindig egy kis exkúzálással történik, naiv festőnek, sőt immár egyenesen a NAÍV festőnek titulált felhanggal, és némileg azért lesajnálva.

Ezért is beszédes ez a fotó ahol a MOMA állandó darabjai között egy Vincent Van Gogh remekmű mellett szerepel az egyik legjobb képe a Sleeping Gypsy. Egy Henri Rousseau idézet: „Előbb éreztem, mint gondoltam.”

Még egy festmény. Mindig ha külföldön járok, igyekszem az adott város legjelesebb múzeumait, galériáit meglátogatni. Életem egyik legmeghatározóbb festményekhez kötődő élménye 2019-ben a moszkvai Tretyjakov galériában történt. Kissé nagyképűen mentem oda, azt gondoltam, na jó lássuk tud-e bármi újat mondani nekem ez a múzeum, hiszen annyi mindent láttam már, a nyugati világ metropoliszaiban található világhírű múzeumok, galériák után, szerintem hamar végigfutom, nem számítok semmi jelentősre. Ehhez képest több mint 6 órát töltöttem ott, és már nagyon fáztam a légkondícionáló miatt, de nem bírtam abbahagyni a képnézést, 19.-ik századi mesterek munkáit valahogy akkor éreztem át legjobban. Különösen Arhip Kuindzsi Holdfényes éj a Dnyeper felett című képe döbbentett meg. Nem is egy különösebben érdekes kép, nem modern, egyszerű tájkép 1880-ból, mondhatnánk. Talán összesen 45 percet is eltöltöttem ez előtt a kép előtt, többször is visszamentem, tényleg nem hittem a szememnek. Ez a kép reprodukálhatatlan. Egyetlen róla készült fénykép, album, film nem tudja visszadni, de meg sem tudja közelíteni azt a hatást amit élőben ki tud váltani. Ez a kép világít, úgy mint a hold éjjel. Csak ez egy festmény. Leírhatatlan hatása van.

Milyen lenyűgőző kép! És nem azért mert úttörőként meztelenséget ábrázol 1850-ben, jó néhány erotikus, sőt pornográf dagerrotípia készült ezekben az időkben, a kép szerzőjét le is csukták több mint egy hónapra obszcenitás vádja miatt. Kizárólag csakis a póz miatt. Több percen keresztül így állni, és, ennyire spontánul, rögtönzött módon kinézni, fotográfusként minden tiszteletem Monsiour Félix-Jacques-Antoine Moulin!

Egy 1995-ös Elliott Erwitt fényképpel búcsúzom, ha már így a festészet felé kanyarodtam el. A madridi Prado-ban készült, Goya egy legendás képpárjáról.

Sajnálom, hogy kimaradtak a zenék, az irodalom és sok más… Egy ráadás a kollódiumos időszakból:

Hernád Géza (1978) autodidakta módon kezdett el fotózni 1997-ben, számára a fényképezés már kezdetben a kreatív önkifejezés egyik legtermészetesebb formája volt. Bár a zene, a film és a képzőművészet világa is inspirálta, hamar felismerte, hogy a fotográfia egyszerre technikai kihívás és szellemi kaland. 2001-2002-ben elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) fotóriporteri képzését, majd több mint két évtizeden át dolgozott leginkább hazai és nemzetközi lapoknak, kiadóknak. Munkásságát számos elismerés kísérte, köztük a Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíja, a Pictures of the Year International díja és tucatnyi fotográfiai ösztöndíj.

Hernád Géza | Instagram