A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára. Czigány Ákos a következőket emelte ki:
Az előző bejegyzésben fotográfiai, a mostaniban fotográfián kívüli inspirációkról lennék hivatott szót ejteni, és itt megint – az első poszt platóni mottója jegyében – az az első gondolatom, hogy mielőtt megszólalnék, előbb azt kéne elmondanom, hogyan fogok beszélni. Mi több, ha ez sikerülne (mi a siker ismérve?), akkor már nem is kéne szólanom arról, amiről beszéltem volna. Ilyenformán talán arról szóltam volna, hogy az „inspiráció” szó milyen félelmetesen lejáratódott, különösen az „inspirálódás” otromba nyelvi alakjában, és hogy manapság milyen bárdolatlanul tapad, az „ikonikus” jelzőhöz hasonlatosan, mindenhez, amihez semmi köze nincs. Különös jelenség, ahogyan ezek a veretes művészeti fogalmak szétterjednek egy olyan társadalomban, ahol nem egyszerűen egyre marginálisabb szerepet játszik a magaskultúra, hanem a kulturális közélet elit színterein is egyre virulensebbek a kulturálatlanság kifinomult, szalonképes formái.
Hogyan ne beszéljünk: Eltagadások címmel Jacques Derrida 1986-ban előadást tartott Jeruzsálemben, melyben a negatív teológia nyelvezetével, a keresztény filozófia e különc alakzatával szembesítette saját gondolkodását. Hogyan ne beszéljünk a fotográfiáról, ha a negatív képzete olyannyira elválaszthatatlannak tűnik tőle? Derrida nyomán magam is fűztem egy lábjegyzetet Pseudo-Dionysios Areopagitához (ld. Pannonhalmi szemle 1997 V/2. 87-111. o.), egy olyan időszakban, amikor a fényképezés még és már nem foglalkoztatott. De ha felidézzük Derrida legtöbbet idézett megjegyzését, il n’y a pas de hors-texte, nincs szövegen-kívüli, akkor könnyen, s nem csak a texte és a graphie köteléke miatt, ott találhatjuk magunkat, amiről gyakran minden szólni tűnik, hogy il n’y a pas de hors-photographie, nincs fotográfián-kívüli.
Munka közben, kis műtermemben és azon kívül, előnyben részesítem a hosszú szövésű, potenciálisan végnélküli zenéket. Sok minden belefér, mondjuk Tricky indulatos és introvertált lemezei éppúgy, mint Bach nagy ciklusai (Goldberg, Fuga [rövid -u-], Wohltemperiertes) vagy Biber Rózsafüzére, meg az olyan kollekciók, mint pl. a Beethovan összes szonátáját tartalmazók (például ez), vagy jófajta poszt-repetitív zenék: Nik Bärtsch, The Necks, Anton Batagov, Natural Information Society, Barre Phillips és így tovább. Jean Rondeau négy éve előadta csembalón a Goldberg-variációkat a szinte teljesen elsötétített Solti Teremben, az ilyenekre emlékezni is tápláló. A nemrég újra hazalátogató Schiff Andrásra nem kaptam jegyet – ezzel aligha vagyok egyedül –, viszont apollóni játéka mellett tanulságosak és olykor derűsek a mesterkurzusai, például ez, ahol arra inti a fiatal zongoristát, ne hajladozzon játék közben, mert tengeribeteg lesz tőle:
Olvasni viszont újabban csendben szeretek. Beszámolhatnék arról, hogy A tulajdonságok nélküli ember vége felé járok, de egyrészt nincs vége, másrészt ezzel visszakanyarodnék a fotográfiához. Mikor rendkívüli műveltségű irodalomtudós barátomnak említettem, megjegyezte: hát igen, ez az a monstrum, amiről a szakmabeliek is titkolják, hogy nem olvasták. Itt egy kitűnő kedvcsináló, miért érdemes mégis elmerülni benne. (Felkészül: Proust – remélem.) De nemrég olvastam A tréfát is…
Egy évvel Derrida előadása előtt ugyanott, Jeruzsálemben, elhangzott egy másik beszéd. A tréfa szerzője, Kundera tartotta köszönetként egy irodalmi díj átvétele alkalmából. Képként hozom első bekezdését, ahogyan a Műhely 1991/5. számában megjelent, Mártonffy Marcell fordításában.
Egyelőre, és a szó pőrébb értelmében idő-szerűen, ez minden.
Az inspirációról pedig csak annyit, hogy megelőz minket, és mégis, már mindig, utólagos.