A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert.

A hónap alkotója 2026 novemberében Szabó Dezső.

Fiatalkorom radikalizmusához az is hozzátartozott, hogy megvetettem a művészettel kapcsolatos anekdotázó beszédmódot. Túl sok mellébeszélés, a tartalom hiányát sokszor eltakarja az élettörténet részleteibe való belebonyolódás. Tizenhat évesen Mondriant olvastam titokban, jött Klee, Kandinszkij; Malevics szuprematizmusról szóló írására tizennyolc évesen találtam rá. Mindez, hogy autentikus legyen: Herbert Read a modern festészetről írott könyvét egy gyár eldugott zugában, illegalitásban olvastam. Zúgó, dübörgő gyár, ipari környezet. Liszickijnek, Rodcsenkónak bejött volna. Proletárból lett művészmérnök. Néhány városban és gyárakban eltöltött évek, meg a katonaság után, a rendszerváltás korszakában Budapesten, az éppen újrarendeződő Képzőművészeti Főiskolán értem végre partot. Károlyi Zsigmond, Maurer Dóra, Jovánovics György, Klimó Károly és ilyen formátumú művészek lettek tanárok azokban a hónapokban.

Egy nem feltétlenül érzékelhető, vagy könnyen értelmezhető állítással szeretném kezdeni. Nem vagyok fotóművész vagy fotográfus. Ez a provokatívnak tűnő kijelentés az elmúlt évtizedekben számos alkalommal történt meg, alapvetően előadói helyzetben, nem pedig írásban. Festőnek készültem és festészeti, valamint tanári diplomát szereztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A fotográfia médiumának vizsgálata kezdetben csak elméleti érdeklődés volt. A 90-es évek legelejéről van szó, ez még az analóg fotográfia korszaka, bár már néhány publikációban megjelent a posztfotográfia mint új kifejezés, rámutatva arra, ami mára beteljesedett. Károlyi Zsigmond osztályában monokróm festészeti programban vettem részt. Ekkorra már, megértve a modernizmus törekvéseit, új utakat kerestem. Lényegében egy kegyelmi helyzet volt, hogy az úgynevezett monokróm, más néven radikális vagy redukcionista festészetbe akadémiai szinten csatlakozhattam be. Mint egy tökéletesen időzített pillanat. A monokróm festészet erős nyelvi és elméleti alapokat igényel az egyszerű érzéki befogadásnak tűnő minimalista megjelenésével ellentétben. Felszámolja az ábrázolást, hogy a festészetet magára a festészet mediális elemeire redukálja. Lényegében a modernizmus törekvéseinek – legalábbis a festészettel kapcsolatban – esszenciája. Egy idő után ebből a festészeti-szellemi pozícióból való kitekintés miatt került képbe a fotográfia. Az az arisztokratikus helyzet, amelyet a radikális festészet megteremt, vagyis hogy kívül áll a világban lezajló dolgokon, mint egy absztrakt matematikai probléma, amely mentes a világ káoszától, egy művészeti Árkádia. Ez elgondolkodtatott. Hogyan definiáljam mégis a saját alkotói helyzetemet. Összehasonlítva a külvilággal, annak vizuális kultúrájával, nyilvánvaló volt, hogy fotografikus alapú képek uralják ezt a civilizációt. A fotográfia mítoszában élünk. Ezért kezdtem el kezdetben csak a fotográfia elmélete iránt érdeklődni. Rövidesen ez az érdeklődés kiterjedt a fotográfiai eszközök munkáimban való felhasználására is. Hosszú ideig a festészettel párhuzamosan hoztam létre fotografikus eredetű munkákat. Egyre inkább a fotográfiában láttam a szellemi/alkotói kihívást. A módszer, a megközelítés pedig az az analitikus gondolkodás, amelyet a monokróm festészet praxisából hoztam. Lényegében egy médiumanalitikus viszony a fotóhoz is.

Mondhatni így visszamenőleg, hogy korszakokra lehet bontani a munkásságomat, bár a történet még nem itt ér véget. A 90-es évek első felét elengedve – a terjedelem szűkössége miatt – az évtized végén belekezdtem az úgynevezett makett vagy modellezett látványok készítésébe, amely összekapcsolódik a táblaképfestészeti hagyomány továbbvitelével. Számos sorozat született ebben a 16 évig tartó folyamatban. Terepgyakorlat (1998), Black Box (1999), Helyszín (2000), Forgószél (2001), Expedíció (2001), Égképek (2002) … és így tovább. Ezek a munkák a fotografikus kép alapvető, kezdetektől feltett kérdéseire reflektálnak, amelyek annyira nyilvánvalóak, de messze nem annyira egyszerűek, mint az a közgondolkodásban a mai napig tapasztalható.

Mindeközben voltam Derkovits-ösztöndíjas, Pécsi József-ösztöndíjas, FFS tag, FKSE vezetőségi tag, a Herczeg Klára-díj kuratóriumának tagja, egyéb díjak, 2009-ben Munkácsy-díj, 2010-től a METU-n docens, azóta fotográfia szakon tanítok, kiállításokat rendezek, publikálok, könyveket készítek. Legalább 45 egyéni kiállítás, 160 körüli csoportos kiállítás számolatlanul…

2015-ben állítottam ki az első cameraless sorozatot a Vintage Galériában, ezt követte azóta 12 darab ilyen típusú sorozat. Első látásra merőben eltér az úgynevezett modellezett látványoktól, de ugyanúgy a fotografikus kép lényegi, mediális jellemzőit analizálja.

Az elmúlt években olyan önálló kiállításokat kezdtem csinálni, ahol az előző évtizedek ismert vagy háttérben maradt munkáit helyeztem összefüggésrendszerbe. 2025-ben a Mai Manó Házban a Jelenség című kiállítás, ugyanebben az évben pedig a Vulkánlabor című kiállítás, Művészetek Háza Veszprém. 2023-ban a Landscape című kiállításomban egy nagyméretű, 800 képből és dokumentációból álló sorozatot mutattam be, amely 18 éven át készült. Ugyanilyen 512 képből álló, 23 éven keresztül fotózott sorozat a Sun Observatory, majd a közelmúltban elkészült Monitor Studies, mely 1000 képből áll.

Egy ideje kurátori tevékenységet is folytatok, melyhez hátteret szintén a Művészetek Háza ad Veszprémben. A fény árnyéka (2023), Ég-fény-kép (2024), Képernyő/Screen (2026), amely néhány hete nyílt meg. Ezeknek közös koncepciója, hogy abban fiatal – vagy kevésbé ismert – alkotók és már ismert művészek munkáit az önmagukban képviselt minőségük miatt egymás mellé rendelem. A kiindulópont mindig egy idős mester műveinek egy csoportja, mely téma/gondolat köré a kiállítás szerveződik úgy, hogy aktuális problémákat vet fel.

Szabó Dezső | Web