A Capa Központ Utazás Hirosigével című tárlata Szaladják „Taikyo” István zen szemlélettel létrehozott fotográfiáit, különleges tájképeit sorakoztatja fel, amelyek a távol-keleti hagyományok hatását tükrözik. Cikkünkben bemutatjuk az alkotások mögött rejlő gondolatokat és azokat az inspirációkat, amelyek a kiállítás koncepcióját megalapozzák.
Fotográfusból operatőr, majd zen tanító
Szaladják Istvánt már pályája kezdetén megragadta a fotográfia, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után operatőrként és rendezőként tevékenykedett. Az utóbbi két területen ma kevésbé aktív, mindennapjait a fotózás mellett meghatározza a zen iránti elköteleződése. Jelenleg a magyarországi One Drop Zen közösség vezetője és tanítója.
A kínai és a japán tájképfestészet, valamint kalligráfia egyszerűsége és tisztasága révén kapcsolódott először a zenhez, amelyet 1996 óta gyakorol. Ezzel összhangban egy tisztább tudatállapot elérésére koncentrált, amely során esztétikája és megoldási módszerei is leegyszerűsödtek. Munkáiban a csend és a transzcendens megragadására való törekvés látható.

A fényképezés jelentette számára az első meditációs élményt. A tájban való elidőzés, elmélyülés segítette abban, hogy tudatosan, türelmesen figyeljen a belső impulzusaira. A fókuszált figyelem a kiállításon bemutatott fotók befogadásához is elengedhetetlen. Ahogyan azt a tárlathoz megfogalmazott gondolaiban Szaladják is kifejti, az ego, a személyes tapasztalatok útján kialakuló jelentéstársítás elválasztanak a valóságtól. Ha az alkotások mögötti jelentést keressük az csak elfedi a képek valódi lényegét. A néző akkor tudja azokat ténylegesen megérteni, ha félreteszi az előzetes elképzeléseit. Az igazi tapasztalás akkor történik, amikor a tudat csendben van, nem terhelik felesleges gondolatok. A fotói ösztönöznek, hogy előttük megállva átéljük a megörökített időtlen pillanatot.
Alkotásaira meditációs objektumként tekint, amelyek maguk is lehetőséget adnak az elmélyülésre: „…úgy kell nézni őket, hogy ne a téma kerüljön előtérbe. Nem az a lényeg, hogy mit ábrázol a kép, hanem hogy átéld a meditatív tapasztalatot, amiből létrejött. Ez csak úgy lehetséges, ha megállsz előtte és hagyod, hogy hasson rád. Figyeled az érzeteidet, figyeled a tudatod változásait. (…) Amikor észreveszed, hogy elterelődik a figyelmed, fontos, meglegyen a folyamatos visszatérés és csendet hozzon benned létre, ami által kapcsolatba tudsz kerülni önmagaddal és a fotóval.” – fogalmaz a művész.
Alkotások a térben
A kiállítótérbe lépve tekintetünk szinte azonnal a hosszanti falakon elhelyezett monumentális, fekete-fehér panorámaképekre irányul. A tárlaton látható összes tájkép hazánkban, pontosabban a Balaton-felvidéken és a Börzsönyben készült. Szaladják a legtöbb esetben magaslati pontokból készített felvételeket, mivel fontos volt számára, hogy a kép tere és mélysége, valamint a távlat magával ragadja a nézőt. „Persze ez csak akkor működik, ha nem ragadunk le ott, hogy ja, ez egy tájkép, s már sétálunk is tovább. A konceptuális gondolkodás, és a fotóban is megjelenő konceptualizmus gyakran képtelen befogadni az ilyen jellegű képeket, mert megáll a fogalmi azonosításnál…”

Az operatőri múlttal rendelkező művész régóta vágyott hasonló képek készítésre. Mivel tapasztalatai szerint a CinemaScope legszélesebb képarányú kockája sem elég széles a kívánt panorámahatás elérésére, több felvétel összeillesztésével dolgozik. Tájakról készített filmfelvételeknél szükségessé válik a kamera vízszintes mozgatása, emiatt lehetetlen egyben megtapasztalni a teljes látványt. Ez hasonló ahhoz, ahogy a valóságban is érzékelünk, odébb kell fordítanunk a fejünket, hogy mindent átélhessünk magunk körül. Egyszerre, egy időben csupán a fotográfia által láthatunk át ekkora szeletet a térből.
A sorozat digitális és manuális technikák kombinálásával készült: „Ezt a technikát most kísérleteztem ki. Pótmegoldásként született, mert az eredeti elképzelést sehogy sem tudtam technikailag megvalósítani, de azt kell mondjam, hogy az eredmény sokkal inkább tükrözi azt belső víziót, ami a cél volt. Szóval egy pontos példáját látjuk annak, hogy egy lehetetlen, hogyan teremt helyet egy lehetségesnek, egy korlátozott elképzelés hogyan válik akadállyá, és hogyan lehet meghaladni azt.”

Az alkotások a japán wabi-sabi szemléletet is megidézik. A képeken megjelenő, kézi festésből származó ecsetnyomok a szabálytalanság érzését keltik, amelyre a tökéletlenség részeként szokás tekinteni. Ugyanakkor a tökéleteshez szintén hozzátartoznak, hiszen ez a két ellentét együtt létezik. Az akvarellpapíron megjelenő fotók a kínai és japán tusfestészet tradícióit egyaránt magukon hordozzák. Akárcsak a keleti festészetben, a fehéren hagyott üres részek is lényeges elemei a képeknek. „Ebből a fehérből születik meg a határozatlan körvonalú világ. Ezt a teremtődési folyamatot igyekeztem felidézni a nagy képeknél…” Szaladják úgy tekint erre az ürességre, mint a végtelen lehetőségre, ami minden emberi lény sajátja. Fontos említést tenni az általa felvett Taikyo névről, amelyet japán, zen mesterétől kapott. Jelentése Nagy Üresség, amely kapcsolatban áll a felvetett gondolatokkal.

A kiállítás két egységét egy vörös pecsét köti össze, amelyről a ’Tai Kyo zen szerzetes’ felirat olvasható le. (A művész ezt a jelet használja képei hitelesítésére.) A jelzés alatt helyezkednek el a kis méretű, színes felvételei. A virágzó gyümölcsfák részleteit, ágait láttató fotók szintén távol-keleti hangulatot, témát idéznek. Míg a panorámaképek teljes befogadásához érdemes távolabb lépni, addig ezeket a műveket csak közelről tudjuk alaposan szemügyre venni.
Szaladják mindkét műcsoportját érintve, érdekes párhuzamot von az ikonokhoz kapcsolódva: „Az ikonok szemlélése közben a tudatállapotunk megváltozik, ízelítőt kap a szentségből, a transzcendensből. Ez természetesen akkor jön létre, ha valaki hosszan szemléli azokat. (…) A kapcsolódás ott érhető tetten, hogy szándékom szerint, amennyiben időt szánunk rá, és figyelmesen, hosszú ideig nézzük a képeket, a transzcendens csendje ugyanúgy megjelenik a tudatunkban, mint az ikonok szemlélése közben. Bevonódunk a képbe, a kép »tudatállapotába«, a léterejébe.”

Kapcsolódás Hiroshige művészetéhez
Utagawa Hiroshige a japán ukiyo-e stílus egyik legjelentősebb mestere volt, amely a 17. és 19. században, az Edo-korszakban élte virágkorát. Az időszakban készült híres fametszetek kezdetben Edo város lakóinak mindennapjait, kedvelt szórakozási formáit és szokásait jelenítették meg. Az alkotásokat letisztultság, a kompozíció síkszerűsége, az árnyékok mellőzése, a kétdimenziós ábrázolásmód és a dekoratív kontúrok jellemezték. A 18. század elején kezdtek megjelenni a nyugati, racionális-geometrikus perspektíva hatását tükröző művek. Továbbá kibővült az addig korlátozott színhasználat, elkészültek az első színes nyomatok. A természet ábrázolása az Edo-korszak utolsó szakaszában vált népszerűvé a stílusban alkotó művészek körében. Hiroshige 1812-ben indult el művészi pályáján, a ukiyo-e szinte minden jellegzetes műfajában alkotott. Az első tájkép sorozatát 1831-ben mutatta be. Munkáiban ötvözte a japán hagyományokat és a nyugati művészet hatásait, például megjelenik nála a perspektivikus ábrázolás. Több sorozatát Japán különböző régióiban tett utazása során alkotta meg.


A tárlaton látható kisebb fotók színvilágában mutatkozik meg leginkább Hiroshige művészetének hatása. A japán mester a fametszés technikájából adódóan kevés színt használt, mégis gazdag és harmonikus összképet teremtett meg. Alkotásaiban egyszerre alkalmazta, vegyítette a telített és pasztell árnyalatokat. Szaladják a korabeli nyomatokon megjelenő színek megidézésre törekedett. Bár saját, hazai útját járva, más típusú képeket alkot, mégis erős kapcsolódást érez Hirosige művészi látásmódjához, merész kompozícióhoz: „…bár fametsző volt, mégis fotografikus látással is bírt, legalább 150 évvel megelőzve a korát.”
A kiállítás 2025. január 19-ig látogatható.